Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXVII. KÖTET

EGY AZ ISTEN. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

EGY AZ ISTEN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE.

I.

Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit eddig ismert.

E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől, semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda. Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása tömör, mammuthszerű, furfangos.

Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez. Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, – valóságos ördög útja.

A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. Egy útvonal merő vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat tanítják engedelmeskedni.

A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért. Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia, ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink, mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.

Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a tekintet előtt Toroczkó völgye.

Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»

Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt, melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével, mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás volt, a székelyé szakállas.

De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből. Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő. Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.

«Ez a mi otthonunk», sugá Manassé Blankának.

S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.

Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta, ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; – boldogság, mely nem beszéltet magáról.

S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre, sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak, hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az odacsoportosult leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.

És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt. Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet? Azt megtudta Blanka későbbb.

A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang, a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.

S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget, végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé ikernővére.

A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.

Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása is olyan, mintha kaczagás volna.

Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége: egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba kivette a szájából az árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába, a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás. S ezt nem hozhatott magával.

Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.

És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt. Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király. Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi, se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is, szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté a szeretet.

Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse.

II.

Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem egészen megtelt velük.

Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán, kinek azon a feladaton kivül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus. Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.

A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve, vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek, hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.

Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:

– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a rostélyos.

S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a mint a villát beleszúrta.

– A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre is rászomjazik.

– Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.

S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága: nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.

A tanár úr ezt is komolyan vette.

– Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék onnan többé vissza.

– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya, kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik különösen az ő számára voltak rendeltetve.

– És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az «allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.

Áron bátya bekapta a hagymát.

– Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom, milyen fölséges.

Ez a kinálás Blankának szólt.

Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.

És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.

S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya.

Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon pecsétje volt a női ajkon a hagyma.

Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».

– «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.

Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást – tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.

Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a példálózást.

– Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.

– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz. Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.

Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.

Blanka nem is lett rossz kedvű.

– És én még öt napot adok hozzá.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e gyülekezetnek.

Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt elmondták.

– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül? Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?

– Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron felé.)

– Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet.

Blanka elbámulva tekinte Annára.

– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé beszélt.

– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.

A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; – igen szép toaszt volt.

Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek, egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.

III.

– Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban egyedül maradtak.

Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.

S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.

Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak. Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.

Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad, gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté, szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.

Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép.

Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is üldözze őt!

Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:

– Manassé szólt neked ő felőle?

– Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a borzadály végigreszketését.

A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly gyöngéd, oly búbánattelt hangon:

– Oh kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!

– Te most is szereted őt? kérdé Blanka, szánalommal és megrettenéssel.

Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát.

– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek, holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de nem lehet azt – érzeni.

– Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.

– Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna. Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták, hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És azalatt nem szüntek meg szeretni.

– Ha csak a földgömb feküdne köztetek! súgá Blanka.

– Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.

– S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna mellé, s annak a fejét keblére vonva.

– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket. Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.

– Te azt hiszed?

– Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, a kit senki se szeret többé: fog találni egy szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!

S e szónál a leány alakja felmagasodott és arcza ragyogott.

Egy angyal, a ki egy ördögöt szeret!

– Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem. Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért. Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!

És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott a győztes!

– De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik. Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen piros vagyok: akár csak te magad.

S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?

– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem.

Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!

Anna pedig elkomolyult.

– Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?

– Láttam.

– S mit tett akkor?

– Homlokán két égő folt támadt olyankor.

– Az, az! És tovább?

– Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek, elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.

– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?

– Nem; szólt Blanka elámulva.