Part 8

Az emberek közül néhányan ráismernek a szép herczegnőre, s a suttogás előtte, utána zizeg, mint szél a száraz falevelek között: «ah la beata!!»

Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész latin oraczióját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy tetszett neki, mintha harminczhárom kard volna az oldalán s az mind keresztül akarna akadni a lábai előtt.

Az út nem olyan rövid odáig, a hová ismerőseinket vezették.

A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az összegyűlési teremből, a hogy más e földi uralkodónál szokott.

Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé és minden terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany maga a legszegényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a római egyházfejedelem termeinek diszét. Kincsek, a miknek oly magas az ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott szemeikkel egymásra meredve; fenkölt istenszobrok, a classicus hitrege bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, a kik nem mondhatják magukról, hogy «voltak, vannak és lesznek» – ők csak «voltak»! A mi túlélte istenségüket, az az emberalak: «örökké való emberek» lettek.

Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt, szép arcza égett; mentől előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, a mik egyetlen egy embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk: – még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspectiváikkal; azokban már a háromezer évet is megelőzött korszakok népe sorakozott, a nem számlált idők koronás tanui: balzsamozott királyi mumiák, az örök pyramidok örök halottjai. A hogy a hosszú korridorok múltja eltünik az időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.

A nagyszerűség képe meghatja azt is, a ki érez, azt is, a ki gondolkozik.

S még mindig nem állapodunk meg: egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik oldala mythoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt aureolával koronáik körül, nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok volnának, a fal egy oldala arany almákkal látszik megrakva, az egy csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik, ennek tavaszszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtei most törnek elő lombkoronáik alól; kipattanó bimbóiknak sporája, mint arany köd szállong a napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane-kert olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő münstertorony, a századokat számláló sötétzöld cziprusz. A déli meleg szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik s ezernyi virág illatával tölti meg a Faraók hullacsarnokát s a kőistenek szobor-karzatait.

Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa casinojában szokta fogadni a pápa azokat, a kiknek magánkihallgatást engedélyezett, ha hölgyek is vannak az esedezők között.

A szögletből nyíló ajtónál két svájczi testőr áll: ismerőseink czélnál vannak.

Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt, a kinek birodalmát nem korlátozza a láthatár, a ki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a földön, hanem a túlvilágon is, a kinek egy szavától a halott szentté lesz s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy, szelid, mosolygó arczú emberalakba öltözve. Oh e mosolyra még emlékeznek sokan, hogy az való volt. Egy boldog ember mosolygása, a ki tudja magáról, hogy ő egy király, a kit szeretnek.

A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s boldog volt, hogy könyeivel áztathatta azokat.

Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Istenszobor, ha a kétségbeesve hozzáfolyamodó átölelheti térdeit, megnyugtatást, vigasztalást ad annak; de az imádkozó még is aggódva gondolhat rá, hogy ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a sírást; s a kinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze; ime ez pedig egy élő alak, a kinek szíve van, a kinek szemében megjelenik a rokonszenvező köny; a ki megért, meglát s kezét kinyujthatja, hogy megáldjon.

Blanka a boldogságtól sírt.

A világ fejedelme lehajolt hozzá és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére tette s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.

Oh mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye szerelemesküjében az oltár előtt; – kétkedhetik valaki a napsugárban, hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait, – kétkedhetik valaki az anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürköt fog teremni, – kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában, – kétkedhetik a csillagászok mathematikai számításában, – kétkedhetik a saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de e mosolygó ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetetlen volt.

«Tu es petra!»

Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát a szegény asszony.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az elfogadtatásnak, hogy mi történt vele? vajjon csakugyan letérdepelt ő az egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát? csakugyan belesült a dictiójába, s nem tudott tovább hatolni annál, hogy «beatissime pater»? vagy mind ez álom volt? (Majd megmondja Dormándyné otthon.)

Annyi bizonyos, hogy védencze könyörgő levelét kegyes kezek vették át és így minden czél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres működésének az eredménye.

Csak Dormándyné tartotta meg mind végig az asszonyoknál annyira bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta mondani odahaza, hogy ő szentsége az alatt, a mig Gábor úr összevissza hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy görögül?), hátulsó zsebéből egy burnót-szelenczét vont elő, s abból mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelencze egyszerű tojásdad alakú teknönczhéj volt, zománczfestéssel a tetején, s azután ő szentsége ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhimzés közül, egy zsebkendőt vont elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék koczkákkal, a minőket otthon a franciscánusok használnak.

Mindebből a herczegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.

XIV.

Blanka herczegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat, elment Rossiékhoz, megköszönni a ránézve jótéteménynyé magasult szivességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit, saját nagykövetük távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget.

Finom érzéke megsugta neki, hogy egy ifju nő, a ki férjétől válik, valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, a hol megjelenik. A míg itélete ki nincs mondva, addig vádlott, – és senki sem tudja, hogy mivel van vádolva.

Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik Magyarországon? mekkora haderővel rendelkezik a kormány? mikor ül össze a parliament? van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják Lombardiából? s több effélét, a mire Blanka mind nem tudott felelni. Ő nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utczáin magyar «éljen» kiáltásokat hallott s ablakai alatt görbe kardos és attila-dolmányos fiatalok csoportja vonult végig.

Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztül utazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek, a bűbájos természetpompa inkább hivogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak tartotta volna. Jól esett mindennap hallgatni Gábor úr ömledezéseit azon kedvencz théma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila, akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt telepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, mi most volnánk a rómaiak, hisz diákul úgy is jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói. Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján felfedezte azt a kőemléket, a melyen egy valóságos czifra szűrös génius támaszkodik egy elvitázhatlan rézfokosra, s aláirva a sok mondat között e csalhatlan szó «Hungariæ».

Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a classicus helyekről, a miket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak úton-útfélen fényképeket.)

A míg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a herczegnő albumát megnépesíté, teltek a napok és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az ügyet, a miért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt vett magának; otthon úgy is nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva: Gábor úr hírhedett népszónok és oraculum, a kinek olyankor, mikor keresik, nagyon czélszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A herczegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy «adja írásba» a benedictiót!

Egy napon aztán, mikor a herczegnő azt mondá, hogy ő maga délután a Colossæumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába, Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet; csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok circusát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utána nézni a herczegnő ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétől.

– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?

– Haragszik érte a herczegnő?

– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ir önnek?

– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás irása van. «Táblabiró úr! A míg ön a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük, s katonái mellére vörös kereszteket ragaszt s úgy indul neki a Pónak. Ő szentsége rossz kedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet egy keresztyén állam ellen. Durandonak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis átmegy, akkor mindazok az emberek, a kik az ön védenczének pártfogói voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, a mi nem lehetetlen, akkor az ön védenczének minden ellensége felülkerül. Jó lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.»

– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami baleset történik, engem büntessenek meg? kérdé a herczegnő.

– Hja. «Quid-quid delirant reges, plectuntur Achivi», mondá rá eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a herczegnőnek, hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek, mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.

A herczegnő tehát Dormándyné kiséretében egy abbét kérve fel ciceronénak, (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a Colossæumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a circus históriai emlékeit, addig ő leült az arena közepén felállított kereszt talapjára és megkisérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.

Sehogy sem sikerült.

Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott s mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colossæum nem engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.

Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve ül egy hangya, a ki fest. Innen alulról a szinházi látcsővel nézve sem más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején s mögötte nagy vörös esernyő kifeszítve a nap ellen: úgy dolgozik.

Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colossæumot. Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajjon hogyan kezdhetett hozzá? Természetesen: felülkerült neki, felhágott a magasra, onnan tekint le rá. Igy könnyebb volt az óriást legyőzni.

Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő is onnan a magasból kisérti meg a vázlat fölvevését; azzal kitépte az albumából boszusan az elrontott lapokat s elhajította azokat a tarkalevelű bogács közé, a mi az omladékokat körülnőtte.

Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a szinházba.

A hotelhez rendesen azon az utczán kellett végigmenni, a melyen a Cagliari palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet, s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha ő neki e vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal kérkedő kapun belül, a mi soha nyitva nincsen!

Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül a kertté alakított udvarba látni.

Vajjon ki tette a kisértetek palotáját egyszerre lakottá?

Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maitre d’hotel egyébkor is igen udvarias volt a herczegnő iránt, de azt még soha sem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni s őt a földre lesegíteni és azután felkisérje a szállására.

– Köszönöm, uram; ne fáradjon, kérlelé Blanka. Eltalálok a szobámhoz magam is.

– Cz, cz, cz! ohi! az lehetetlen!

S hogy bebizonyítsa a herczegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta s kényszeríté a hölgyeket belépni. Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is herczegi fényűzéssel butorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül egy választékos pompával diszített terembe lehetett látni, melynek falait művészi olajfestmények diszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és szőnyeges ajtók nyiltak, miket nagy hajlongások között egy vörösbe és aranyba öltözött bérszolga sietett a herczegnő előtt felnyitogatni.

– Távolléte alatt ide költöztettem át a herczegnőt, mondá lekötelező nyájassággal a maitre d’hotel. Remélem, megnyeri a tetszését.

– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben; csak hordassa vissza a holmimat. – Hát ez az úr mit keres itt? kérdé, a vörös-arany bérruhás emberre mutatva.

– Ez a mi saját bérszolgánk, a ki herczegséged livreéjét viseli, mondá, kezét dörzsölve a vendéglős; s ezentul herczegséged szolgálatára fog egyedül állani, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentul itt lenni a kapuban, födött hintóval herczegséged szolgálatára. Mindez magas rendelet következtében történik így. Egy excellencziás úr volt itt. Cz, cz, cz! nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy herczegséged egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el hotelünkben! Cz, cz, cz! Rögtön intézkedett mindenről.

– Hol a látogatójegye, Beppo! – Ezüst tálczán hozd, Beppo.

De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráirva. Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt (férfinak a szava elakadt volna a dühtől): «Kérem önt, rám vonatkozó intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől; különben rögtön kiköltözöm a hoteléből. Adassa vissza az eddigi szobáimat s ne tartson számomra külön bérszolgát.»

A czifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálczát a névjegygyel.

Számára is volt kategórikus utasítása a herczegnőnek.

– A ki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni és mikor? – Mától fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.

Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit s félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.

Dormándyné mind ebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj van s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni benne, mielőtt tudná, hogy mi az?

Blanka türelmetlenül várta az ügyvédet, a ki csak nagy későre érkezett haza.

Olyan bűntudatos arczczal került elő, mint mikor egy férj elkártyázta a pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja olvasni az arczáról.

– Nos, hát mi hírt hoz ön ügyvéd úr? kérdé eléje sietve Blanka.

– Semmit, semmit, épen semmit. Egész álló nap lótottam, futottam. Vagy korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óra számra. A kit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam, azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt arról, a mit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elől kezdhetem. Már most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!» mondá magában a herczegnő. – De nem mondta senkinek.)

– No ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit, szólt Blanka; nézze meg azt a névjegyet azon a tálczán.

Gábor úr elővette a szemüvegét s belenézett.

«Vajdár!»

– Az van ráirva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam Cagliari herczeg is itt van.

– Vajdár volt itt? Találkozott vele?

– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs vele semmi beszélni valóm.

– No hiszen csak az én kezem közé kerüljön, türkőzék neki Gábor úr. Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: Bár csak tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!»)

Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, a mit csak ő tud és senki más.

Különös módon jutott ő ehhez.

Mikor Manassé kiséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a «Cortile di Damaso» irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni kinek-kinek, a ki engedélyt kapott, a nevét a szállása czímével együtt. Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, a mit szüntelen oldaltárczájában hordott. Az utczanevek és számok könnyen elvesznek az emlékezetből. A papir megőrizte azt.

Sietett elővenni az albumát.

Kereste. És nem találta meg.

Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának czíme nem volt egyiken sem.

Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken a Colossæum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a lapu-bozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a keresett lakásczím.

Azt pedig már most azon a helyen, a hol egyszer megtudta, véletlenül, még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná, mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.

XV.

A herczegnőnek még az nap este levelet hoztak a herczegtől, melyben arra kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt válaszolta, hogy a herczeget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt órától kezdve délig elvárja a szállásán. Más látogatója előbb az ügyvédéhez van útasítva.

A herczeg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja, a skarlát dolmányos kocsissal a hôtel előtt s a herczeg egy theafa-pálczára támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias applombbal.

A herczeg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az életkorát, de simára borotvált arcza piros volt és homloka ráncztalan, szemei ragyogók s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott bizalmassággal vegyül.

Az előtte szaladó főpinczér sietett őt a herczegnőnél bejelenteni, ki maga jött ki eléje az előszobába s kezét nyujtá.

A herczeg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott pálczát a pinczér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át kell ugorni, vagy foglyul adni meg magát.

– Még mindig ez a herczegnő szállása?

Az inquisitus nem birt semmit a védelmére fölhozni; azonban a herczegnő sietett őt kimenteni.

– Én magam óhajtottam itt maradni, herczeg.

Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a herczeg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és kényelmes volt, ha nem is pompás.

– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat. Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.

– Én az egyszerűséget szeretem.

– Azt tudom. De ön Cagliari herczegnő; s nevének fényét, ha teher is, viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy ide s tova előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, a ki azokat bejelentse, nincs egy elfogadási terme, a hol azokat leültesse, ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.

– Már korán reggel fel vagyok öltözve, herczeg, s kész látogatóimat elfogadni.

– De nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók, kéregetők.

– Nem vagyok egyedül: van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.

– Azokat is másként választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt volna ki az ön számára oly ügyvédet, a ki grata persona a befolyásos helyeken. A helyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött, a ki, megengedem, hogy igen distingvált úrhölgy, s az ügyvéd is, a kit ő ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiscális; de a ki, megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.

– És azt tettem-e? kérdé Blanka nemes szemrehányással.

– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt. Ez az ön saját nemes szivének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi lehetetlenség volt; meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a megjelenésben; a curia irányadó helyein mind politikai ellenfeleim ültek: ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harcz, – az ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához folyamodott, s most nem mint két harczoló fél állunk egymással szemben, hanem mint két osztályos atyafi, a kik kölcsönösen föltették magukban, hogy visszaadják egymásnak azt, a mi nem az övék. Cagliari herczeg most nem a feleségét jött reklamálni, – hanem a leányát. – Elfogad-e ön atyjának?

Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhigyje. Szerencséjére, sokkal több fájdalmat okozott neki ez az ember, mint hogy ezt egy színpadi jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.

A herczeg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.

– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek engemet a Vatikánban nagyon szivesen látott alakká tesznek, s az utczahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra készülnek.