Part 7

S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki, hogy azt semmi tenger utána nem csinálja. Egy itéletnapi hozsánnakiáltás volt az, a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallja az áldást a főpapnak, kit e napon a szivében hordott mindenki. A szabadság Péter apostola volt ő e pillanatban s Szent-Péter kulcsainak egyikével a mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.

A népáldás hangja elnyelte a két bibornok-dékány utóbeszédét; nehány pillanat mulva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt, elcsendesült minden. A bibornokok a kezükben tartott pálmaleveleket hajíták le onnan a magasból a nép közé.

A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová fognak leszállani? Ki lesz a boldog halandó, a kinek az áldás és bocsánat jelvénye jutni fog?

A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, a mi ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.

A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsóalakú örvénylő forgással hullott alá magára az olasz önkénytes ezred zászlajára, ismét felköltve a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva, kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a ráváró tömeget; egy szellőfuvallat egyszerre a franczia páholy felé ragadta azt. Száz kéz nyult föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.

Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy karhosszával s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S ugyanabban a perczben odakinálta azt a feje fölött ülő hölgynek, Blankának. S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvriadal a közönség részéről.

Blanka szép volt, de az a percz, melyben a bűnbocsánat és áldás pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött arczának, hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tünt fel, mint egyike azoknak a szent alakoknak, a kik fölemelkednek az égbe.

Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész fejére omló mennyország.

Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Bizony Isten nagy dolog volt ez, öcsém! mondá Gábor úr, a mikor Manassé annyira útat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse magát. A római pápa áldást mond a szabadságharczba induló seregekre! Ilyen még nem volt!

– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a herczegnő perét, a míg ezek a csillagképletek uralkodnak.

– Mit? csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből? förmedt rá Gábor úr, valódi haraggal.

– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jó szívű, őszinte ember, kegyes uralkodó, felvilágosodott fő, hanem hogy a jámbor keresztény Durandot a pogány osztrákok, nem tekintve a szent atya őszinte áldását, kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon valószinűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában bekövetkezni! azt halandó előre nem tudhatja. Jó lesz sietni, míg el nem szárad az a pálmalevél!

XI.

Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt otthon a herczegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a Rossiék hintójára kerül a sor.

Gábor úr legelébb is sietett magát czivilbe tenni. Azután bekoczogtatott Dormándyné ajtaján: «szabad-e?»

Belülről erőteljes és kategórikus válaszul hangzott: «nem szabad».

Ez most duzzog.

Pedig, a hogy a szobaleány tanuvallomásából kiderült, már föl is kelt a szép asszony és felöltözött s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table d’hôte határideje után tudakozódott s addig is egy adag osztrigát hozatott fel magának. Várni kell, míg magától kibékül. A herczegnő majd kiengeszteli.

Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át, az utczára.

Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utcza vége felől, mintha valami vidám jellemű forradalom venné erre felé az útját. A néptömeg megtölté az utczát, megkoszorúzott trikolor zászlókat lobogtatva s e zászlók között gördült előre Rossiék hintója, a grófnővel, leányával és a herczegnővel; az egész hintó tele volt szórva virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva. Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig folytonos üdvriadal mellett.

A hintóból leemelték a herczegnőt odasiető nemzetőrtisztek s fölvezették a szobáiba, a hintót, Rossiékkal, vontatta tovább a felséges nép.

Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez? Türelmetlenül csöngetett a szobapinczérnek.

A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel a fején.

– Nekem pinczér kell, nem gárdista!

– Én vagyok a pinczér.

– Mi történt itt?

– Nem tudok semmit. Talán a maitre du hotel tudja, az onnan jön.

– Hát küldje gyorsan a maitre du hotelt.

Percz múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.

– Kit keres signore capitano? förmedt rá Gábor úr.

– No hát én vagyok a maitre du hotel.

– Ah, pardon! nem ismertem önre ebben a costumeben. Mi történt a herczegnővel?

– Cz cz cz cz cz hn! czuppogatott a vendéglős; s aztán megint elől kezdte; cz cz cz cz hn!

– Odáig tudom, vágott eléje Gábor úr, a mikor a herczegnő a pálmalevelet megkapta, mert addig magam is ott voltam.

– Csak röviden mondhatom el signore, mert száz felé kell szaladnom. Hol is kezdjem?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan ki alkalmatlankodik most?

Már a nyelvén volt Gábor úrnak a «nem szabad!» midőn az ajtó, nyomban a kopogtatás után fel is tárult s «nagyon is szabad!» annak, a ki most belépett. A szép Dormándyné volt. A kiváncsiság meg is gyógyította, ki is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre tette a haragját s maga lett Gábor úr látogatója.

– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, a mint a «beata ungherese» (mert nálunk azt, a ki a husvéti áldásnál a «palmá»-t megnyeri, «beata» névvel szokták megtisztelni) tehát, a mint a palmát megkapta, levette a brilliántos karpereczét a karjáról s azt a közkedvességű népvezér, a szentelt barka áruló Beppo Comincio kosarába veté e szavakkal: «a szent ügy elősegítésére!» mely példájára a többi úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyüiket, hasonló szent lelkesedéssel; a gyujtó szikra körül futott a tribuneökön, a szentelt barka-árulók kosarai köröskörül jártak s egy percz alatt tetézve lettek ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár számára: begyült egy millió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop lett; olyan, mint a Vezuv kitörése, – (a mit önöknek is meg kell tekinteni, szurta közbe a «maitre du hotel» egy pillanatra elfeledve a capitano-de-la-guarda nazionalét; ajánlhatom Nápolyban a hotel du Danemarkot, ott németül is beszélnek) – tizenkét ezer fiatal ember iratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pinczérem nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A pápának két unokaöcscse is beállt az önkénytes legióba. A bibornokok pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót tettek a herczegek, grófok, nagykereskedők, mind kifogatták hintaikból a nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga lovait. A nép azután maga ragadta meg a rudakat s vontatta a hintókat a palotáig! A balkonokról koszorú! cz cz cz! virág! cz cz cz! ohi! ahi!

A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni tudott és nem várta az «addiot», hanem szaladt ki a szobából.

– No lássa ön; szólt Gábor úr Dormándynéhoz, e nagyszerű jelenet elbeszélése után. Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt a szép karperecze, a mit bizonyosan ön is elhagyott volna.

– Prózai ember! monda a szőke delnő, elsietve s boszúsan csapta be maga után az ajtót.

A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, a hogy azt a capitano előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelid Blanka lelkében minden erély és routin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy a mint a pálmalevelet keblébe rejté, karperecze lekapcsolódott karjáról s leesett az embertömeg közé. A ki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis ketreczet ütött fel a szegletben, s ott árulta a husvéti emlékvirágokat, a mihez neki szabadalma volt. Ez a karpereczet hosszú pálczájának hármas keresztű végére akasztva, nyujtá fel a herczegnőnek, ki azonban a véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az elvesztett ékszert a «szent ügy oltárára» kivánja letenni. Ő bizonyosan az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai cortegehez tartozó bussolantének tarthatta. «Szent ügynek» azonban az esztendő folytán Rómában a «szabadságharcz» ügyét tartották s a népszónok Beppo Comincio ily értelemben proclamálta a «beatától» jött ajándékot. Az eredmény csakugyan az lett, a mit a vendéglős elmondott.

Blanka jó maga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett? A dicsőség, az ovatió diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja, az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési pompáját látná és hallaná élve. Mikor haza ért, alig volt annyi ereje még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté magát és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.

Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôte-hoz, már fekve találta, s az arcza égett, mint a lázbetegé. Nem kivánt mást, csak czitromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe s kezeit összefonva fölötte imádkozott.

De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!

XII.

Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni, hogy mikor az étterembe levezette, azt mondá neki:

– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a herczegnő ügyének.

– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön nekem, de egész maga valóságában, miben áll ennek a mi herczegnőnknek az ügye, a miért mi ide Rómába jöttünk? Azt tudja ön, hogy nekem is tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját elintézendő ügyeim vannak.

– Tudom, igen is; majd odalenn a table d’hôtenál hegyéről tövire mindent elbeszélek; a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.

Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsipték a karját s teljes bűnbocsánatot kapott a gyónás után, az eddig elkövetett bűnös tettekért.

Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maitre d’hőtel az óriási virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt, hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, a mit azok egymásra fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak ezúttal jól esett a rejtegető bokor.

– Tehát a míg a levest hozzák, röviden beavatom nagysádat abba a tudományba, a mire kivánom, hogy soha se legyen szüksége életében. A herczegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római katholikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan esetekben, a mik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között, csak a külön lakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által bontható fel.

– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember épen levest kezd enni.

– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépametéltet a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugy-e bár, nagysád nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok a separatióra, ha nem is a thoro, de a mensa.

– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a válóperről.

– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herczeg, sem a neje nem akarnak belenyugodni; a nő még «gyermek»; még nem is élt, a herczeg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.

– De hát miért akarja épen azt nőül venni? Miért «nőül?» és miért «őt?»

– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kivánja ezt olyan könnyen megérteni, mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga tizenkét darab eleven osztrigáját olyan delicziával, a mitől engem a hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni? Ez a herczeg és a marquisné közötti ügy. A tökéletes elválást szonban csak akkor engedi meg a római katholikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek tekinti, a minek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.

– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?

– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A pápai curiának aztán van egy titkos instructiója, a mely a válóperekben dönteni szokott. Ez instructiónak 13-ik kacscsa az, a mire mind a két fél alapítja a keresetét, a herczeg is és neje is.

– S mit mond a 13-ik kacscs?

– Diákul van. Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házi kenyeret? Grázia! Nagysád is szereti a házi kenyeret? Ez itt «pane francese». A 13-ik §-a az instructiónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem egyúttal halálitéletet is mond ki. Az a fél, a melyik az itéletre okot szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra lépni nem szabad.

– És miért nem?

– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, a ki nem eszem halat.

Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes themából, a mely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.

– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, a mi az embert mélyebben lealázza, a pap lába alá, mint a hogy Henrik császár volt megalázva Canossában; ez csak mint «bűnbánó ember» hajtá porba a fejét, a váló fél pedig: mint «bűnbánó állat».

– Ügyeljen ön! A szomszédja koczintani akar önnel a pápa egészségére.

– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére. Pedig bizonynyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami húsfélét! Hiszen elmúlt a nagy hét. Nem kell már bőjtölni. – Minden reménységünk ő szentségében van most. A válóper ez alapon sok veszélylyel jár, s a mikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt megsemmisíti. És itt épen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint Cagliari herczeg. Ez nem csak gazdagsága miatt nevezetes, hanem diplomatai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában s palotája van mind két helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos, itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden alkotmányos szabadságnak. Mikor a római curia az olasz mozgalom által elhagyta magát ragadtatni, akkor a herczegnek tanácsos volt Rómát elhagyni s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a herczegnőre nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az itélet eldöntését siettetni lehet, akkor a herczeg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában. Itt a nép megkövezné – «most». Tehát itéletet nyerhetünk ellene «in contumaciam». – Még az is a szerencsénk, hogy meghatalmazottját, Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták s valami barlangban fogva tartják, s míg azt a herczeg kiváltja, addig itt elverjük rajta a port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni, hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. – Mi volt ez az izé, signore, a mit most lenyeltem? – «Cardi!» Bogáncs! Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.

– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gastronomiai értekezést, hanem a cánonjogit.

– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a herczeggel oly kegyetlenül elbánni, a hogy csak kivánjuk. Nyerhetünk ellene olyan itéletet, mely a herczegnőnek rangjához illő életjáradékot biztosít, még új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herczeg palotái közül, hogy melyikben lakjék? míg másfelől a herczeget érheti az a balsors (akarám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.

– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?

– Ez «ad hominem» azaz: «ad fœminam» volt mondva. Bizonyosan szerencse lesz rá nézve, ha a marquisnőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a herczegnő kedélye. Arra nézve, hogy magának kedvező itéletet kapjon, neki kellene a herczeg ellen oly vallomásokat tenni, a miktől iszonyodik. Azt mondja, hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, a mi a családi élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herczeget oly élve eltemetett alakká tenné, a milyennek az szánta őt, visszaborzad tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének szegezett tőrt kivenni megölője kezéből s annak a szívébe ütni. Annak a vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni meg, hogy ezt odaadja másnak.

– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?

– Azt is elmondom. A titkos instructióknak van egy záradéka, mely azon esetekben, a hol a birák bölcsesége az igazságot eltalálni nem elégséges, a pápának, mint Krisztus helytartójának, adja meg a kegyelmezési jogot. Ez épen oly királyi jog, mint a haláltól megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy rendkivüli esetekben, különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az egész házasságot, s mind a két félt feloldja az itélet terhei alól. Ezt a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkivüli idők kellenek hozzá; – én azt hiszem, hogy épen ilyen eset és ilyen idők vannak most, s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a herczegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a herczegtől, a nélkül, hogy annak vesztét okozná, a mit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap fogad bennünket ő szentsége kihallgatáson.

A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint Gábor úr, a ki a table d’hôte után rögtön egy rostélyost rendelt fel magának a szobájába.

XIII.

Másnap volt a fogadtatás ő szentségénél.

Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a Szent-Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató «in lingua hungarica», főtisztelendő Szerényi diakonus úr, kinek láttára nagyon megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt, per tu pajtás, hajdan, mikor még csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.

A diakonus egyenesen küldve volt hozzá és védenczéhez a főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról és külsőségeiről értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, a ki nem gyászol, annak színes öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (a hol a hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni porczellánműveken) a major domus két sorban felállítja az elfogadottakat, kik ott várnak, míg ő szentsége megérkezik.

– Te! szól közbe Gábor úr. Tudja a pápa, hogy én – «vastag nyakú» vagyok?

– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy a ki kérte, annak szüksége volt rá.

– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt a Vatikánt nekem adja is.

– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja előtte a térdét s átadja a folyamodását.

– No majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), a ki a pecsétnyomó gyürűjét ejtette a földre, hogy az alatt, a míg azt fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.

– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tünik az föl abban a nagy tömegben.

– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?

– Ezuttal csak nyolczszázan.

– Hüh! Nyolczszázan! Hát akkor, hogy mondom én el azt a szép latin orácziót, a miért egész éjjel fenn voltam?

– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orácziót tartani; ő szentsége szól, a kihez akar, s csak a megszólításra adnak választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.

– Jó hát, hogy a kérvénybe is beirtam, a mit el akartam mondani.

– Az nagyon jó.

– No hát köszöntetem ő szentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az, a ki megindítványoztam Pesten a Radikal-körben, hogy Pio Nono arczképe aranyrámában kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni ő szentsége, olyan hatalmas kospallagival szolgálok neki.

A diakonusnak dolga volt s búcsúzott, odább ment.

Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.

– Nem kell tőle félni. Csak a régi czimbora előtt feszítettem egy kicsit magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, a hogy az: esküm kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint egy asszony; s ha ő katholikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok Zimándy Gábor, hanem Cagliari herczegnő teljhatalmazottja. De bizony csak kaphatnám nyolczszem között a pápát a herczegnő ügyében, fogadom, hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édes anyám ábrázatja volna!

Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután bizonyosan tudta, hogy nyolczszázad magával lesz a kihallgatáson s fogadását nem lehet beváltania.

A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van hiva, ő segít az inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a csillárokban meggyujtogatni.

Mikor a várakozó terembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül jelen. Csak épen egy diakonus jegyző, a ki a bejelentő kamarás fennhangú kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a japán vértanuk canonisatióját, s egy kolostoromlást, a hol a pápa és az egész szent collegium épen menekül meg a leszakadó falak közül.

Egy órával korábban jöttek.

És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva; mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek, fejedelmek, a kiket a terembe lépő major domus most már elkezdett rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja elé. Aggódva lesték, vajjon jön-e egyszer olyan név is, a mi ő utánuk soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apáczafejedelemnők, spanyol, franczia marquisk. Mind eléjük soroztattak. Azután zarándokok, remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kiváncsi angol touristák, kiket csak a curiositás hozott ide, büszke lenéző myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgy hogy ők, a kik leghamarább jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva, a melyen bejöttek.

Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek.

Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kaczagány, s attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a boszúság, a hátratétel érzete s most már magában igen kicsiny kis térdhajtást igért az elfogadó egyházfejedelemnek.

Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy kamarás, aranynyal himzett fekete egyenruhában s a terem végén várakozó csapatokhoz siet.

«Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand! Egregius dominus de Zimand.»

A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.

Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.

Az egész hosszú teremen végig kell haladniok: nyolczszáz magas úr és asszonyság sorfala között, a kik mind bámulva kisérik őket tekintetükkel, úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy igézetes pókháló.