Part 5

Blanka herczegnő azért imádkozott oly áhitatosan, hogy védjék meg őt az égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: «én azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is legyen!» a ki puszta ránézésével képes ellenfelét elűzni; – a ki nem imádkozik, nem esküszik s mégis teljesül az, a mire gondol s mégis megtartja azt, a mit kimond; ki még az ellenségén sem áll boszút, ha a szívének azt fogadta, hogy nem teszi.

A herczegnő azt hitte, hogy varázslat az, a mi a szívét fogva tartja: több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, a mit táplálnia kell éjszakai könyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta.

Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.

Az a kisértő tájkép, a holdszigeti völgy egyszerű lakóival, majd el fog mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett.

Megérkezésük a nagy hét első napjaiban történt. Blanka egész tervet készített magában a következő napokra.

A templomokat végigjárni: meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végig nézni a cœnát, elfogadni az egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket, együtt térdelni a hivőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén s aztán elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt s bűnbánatos könyeivel nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a nyugalmát, a mi az üdvösség alapja.

Másnap korán reggel hivatta a maitre d’hotelt; elmondta neki, hogy szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási engedélyt.

Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú «cz» betűket.

– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictiohoz! Sőt még a glorificatiohoz is! Cz cz cz cz cz cz! Nincs annyi millió forint! S még épen három személyre! Cz cz cz hnn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol herczegasszonyok, német fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gratiáért: még sem juthatnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik, rettentő protectio mellett. Legfeljebb a szentpétertéri karzatok valamelyikére lehet még három jegyet kapni; de azt is hátul! cz cz cz; leghátul cz cz cz; nagyon hátul! és igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet látni, oh, oh, oh! A benedictio a loggiáról! A három tiara! Ő szentsége meg fogja áldani a római seregeket, a mik az osztrákok ellen indulnak a háborúba. A derék Ciceruaccio fogja vinni a trikolor zászlót. Ott is rettentő tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De a Sixtinába! Óh, az lehetetlen. Most! Cz cz cz hhn!

Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati jegyet kaphasson azoknak a vad embereknek, a kik azt hiszik, hogy Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a husvéti ünnepélyre bejutni, mint odahaza – Bukarestben!

Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, a ki aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a hírlapokból.

A herczegnőnek pedig annyira kegyeletes ohaja volt ez, hogy meghiusultára könyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta titkolni.

Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.

Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arczczal tért vissza a hotelbe, s köpczös termete daczára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen törődött vele, hogy a herczegnő épen akkor fodroztatta a haját. (Mért nem sietett vele jobban!)

– Megvan minden! Kiálta örömtől és szaladástól elfuladtan; a lehetetlenség ténynyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek mindhármunk számára.

E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a herczegnő is felugrott a székéről s közre fogták a jó hír hozóját.

– Hová? Merre?

– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictiohoz; a hová csak fentartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak. Mindenütt jelen lehetünk.

– De hát hogy jutott ön ezekhez? kérdé mind a két hölgy kiváncsian.

– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát a mint sétálok nagy dühösen végig a korzón s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog valaki hátulról s azt mondja magyarul, hogy «festina lente!» Hátra nézek: hát az én arianusom áll előttem.

– Manassé! szólt ijedten a herczegnő.

– Igen, Adorján, mondá Gábor úr, kinek sehogy sem tetszett az, hogy a herczegnő a keresztnevén említi az ifjú embert. – Kérdi tőlem, hogy rendben vagyunk-e már a dolgainkkal?? Dehogy vagyunk, mondám; s aztán elpanaszoltam neki, hogy a nagyheti ünnepélyekre se kaptunk engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz.

– No hát én lehetővé teszem! szólt azzal a fatalis komoly pofával, a miről az ember soha sem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik? «Csak nem képzeled, hogy a mi annyi igazhivő spanyol herczegnek meg nem adatik, azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, a kinek még a nagykövetjét is elkergették Rómából s hozzá még a ki ariánus vagy!» – «Majd meglátod.» Szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával egynehány tekervényes utczán keresztül, míg egy palota elé ért velem, mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látogatójegyét a kapusnak, arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába. Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a mellékszobába, a honnan nem sokára kijött s kezembe nyomta ezeket a jegyeket: tessék! «De hiszen te bűvész vagy!» mondám neki elbámulva. Mire ő azt mondta: «Ne higyje pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s magam is csodákat tenni jöttem Rómába, egyszerű a magyarázat. Ez itt a franczia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen nekem két magyar utazó hölgy és kisérőjük számára jegyeket az ünnepélyekre. S ő rögtön adott, a mennyit csak kivántam. Most már aztán csak «szemesé a vásár»; mert hát annyi jegy van kiadva, mint a mennyi ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.

A herczegnő úgy örült a jegynek, mint egy gyermek.

Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s a mi örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető útat épen azon ember nyitja meg előtte, a ki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélyből, akkor tudnia kell, hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé, hogy valaha hozzá közeledjék.

És ő még segít neki a menekülésben!

Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál magasabbá válik annak az alakja.

– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szivességet? kérdé meleg hangulattal Gábor úrtól.

– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez reánk nézve mind halott kincs. «Ugyan édes ellenfelem, mondék neki, ha már ennyi szivességet tettél velünk, tetézd meg még egygyel. Eredj vissza s kérj még egy jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.»

– Ön meghítta őt, hogy legyen kisérőnk? kiálta fel a herczegnő megrettenve.

– Persze, hogy furcsa dolog volt az; szólt nevetve Gábor úr. Egy ilyen Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és glorificatiót végig nézze; olyan, mintha az ördögöt tömjénfüsttel traktálnák meg. Nagyon húzódott tőle, azt mondta, hogy mi jogon tolakodjék ő fel kisérőnek két hölgy mellé, a kik őt erre nem kérték? hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: no hát ne a hölgyeket kisérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; a ki magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle. Utoljára is meg kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.

A herczegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy percz alatt elrepülnek a halandó mellől s itt hagyják azt a földön.

A helyett, hogy a csábító varázs elől a hűs regiókba menekült volna, a hová nem süt a nap, csak a csillagok s a martyrok fejének gloriái, még oda is kisérőül nyerte maga mellé azt, a kitől édes irtózattal van eltelve egész valója; a kinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét, hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. A kitől fél; úgy fél, mint egy szűz attól a férfitól, a ki azt kivánja tőle, hogy legyen nő: egy más világ lakója, a mely talán boldogság, de mégis csak egy halálon keresztül lehet hozzá jutni.

VIII.

Manassé még az nap délután meglátogatta a herczegnőt.

Érdekes ujságot is hozott neki, a mit megtudnia szükséges volt. A herczegnő málhái megérkeztek s már a harminczadon vannak. A gyorskocsis által hozott hír szerint a rablók nem a diligenceot tartóztatták föl, melyet carabinierik kisértek, hanem csak egy urat, a kinek nagyon sietős útja volt, s a ki külön fogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari herczegnek szól Bécsbe. Valószinűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés most a Romagna és Bécs közt sok akadálylyal jár, valószinűleg a kiváltás késni fog odáig, a míg – – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.

Ez figyelmeztetés volt a herczegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az itéletre nézve, hogy milyen légáramlat jár a Vatikán körül?

Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a herczegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített Blankához, mint a kiről azt tudta, hogy herczegnő és hitves.

A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már tökéletes toillettet csinálhattak, a mi kedélyhangulatukat meglehetősen megjavította.

Manassé két dolgot került nagyon: a herczegnőnek udvarolni s a szent dolgokból gúnyt űzni.

Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán elvezette őket abba a templomba, a hol megláthatták az idvezítő testétől emlékezetessé lett három szeg másolatait; miknek egyik eredetije a Szent-Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát képezi. Maga is vásárolt ez utánzatokból egyet emlékül a cistercita atyáktól; onnan elvitte a hivőket szent Ágota madonnájához, és a drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinohoz, s elmondá nekik a szép legendákat, a mik a két szoborhoz vannak kötve.

– Minden gyöngy, minden drágakő, a mi e szobron ragyog, egy teljesült óhajtás emléke; de a költészet, a mi azokat körülsugározza, még a gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből faragva, maga az evangelista kezével; aztán a tengerbe dobva, a hullámok által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Ara Cœliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, a mihez a népköltészet folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette másikat készítettek; de az igazi «pólyás gyermek» éjszaka visszatért magától a szent lakhelybe s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se lába. Az imádat költészete örök szépség!

Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!

Azután elvitte a herczegnőt az edessai képhez. Gyönyörű legenda van ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a Megváltót, hogy csodatevő erejével gyógyitsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára. De mégis segített a benne bízó betegen. Halálveritéktől izzadó arczára teríté kendőjét s a kendőn ott maradt az arcz, töviskoronájával együtt. Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.

Manassé oly pietással mondá el a legendát Blanka előtt, mint a ki tudja szeretni azt, a mit hinni nem tud.

Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.

Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor felékesített madonna-szobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az is fogadást tesz most és imádkozik.

Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.

Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kisértetben. – És ugyanarra a kézre volt bízva a megszabadítása is, a melyre az eltérítése. A kisértő és a megszabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.

A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések iskolájába lépett, titokteljes ihlettségtől áthatva járt a nagy emlékek között, mik a megszentelt mult égig érő alakjait hozzák közel, s azt hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.

Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a Veronika-kápolnában: hogy ütött sebet azzal a római lictor Longinus a Megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s a mint e vért szeméhez dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett: akkor az a gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg másodszor is az életben?

E napnak az éjszakáján erről álmodott.

S most már alakot tudott adni a fogadásának.

Ha a szent anya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot fog neki megszerezni, a minél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: – ezt az ifjut.

Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szivében egy egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A csodatevő ereklyéből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a hódításra.

A következő napon már korán reggel eljött védenczeiért Manassé. Sietni kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.

A világ legnagyobb piaczára, a Szent-Péter-térre jutva, kocsijukból le kellett szállni s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán bejárásaig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó? hol az erélyes tiltakozás? kit kell ököllel félretaszítani az útból? kit lehet megszelídíteni egy pár markába kent lirával? Sikerült neki elvégre a legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában s Blankát felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva hozott magával a felső kabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a herczegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által órákig összesajtolva tartassék.

Szegény herczegnő, még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója világosította fel róla, hogy ez által is nagy vétek elkövetésére csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya, kik enyhíteni akarják ez által asszonyaik szenvedését a szent szertartások alkalmával; holott azt mindenki türelemmel végig tűrni köteles, s mikor Megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem szabad gondolnia. Ezt nem tudta a herczegnő s a gondos figyelem tetszett neki.

A «tenebre» (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák, zendülnek fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan alakok ajkairól. Emberarczokat alig lehet kivenni. A kik ott a kereszt körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.

Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál fehér viaszgyertya, az a Jézus.

S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan chorusból a Miserere, Allegri világhírű zeneműve; melynek mysticus hangjai a golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott Megváltó halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája, s a szent asszonyok siralma, közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végig hasad s a megnyilt égből az angyalok panaszos hymnusa. Mindez oly ellenállhatlan malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi skepsis nem képes megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden gondolatot, úrrá teszi a képzeletet a bölcseség fölött.

Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kisérője arczvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely ellentéte a tompult (blazirt) egykedvűségnek, de még sem rokona az ihlettségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a láthatárokon.

– Ön többször is hallotta már a Misererét? kérdezé a herczegnő Manassétől.

– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi István-templomban.

– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.

– Nem is szabad. Mert Allegri partituráját nem adják senkinek. Hanem a bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a kalapjába dugott papirra lehangjegyezte az egész melódiát s aztán otthon Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép nevetett rajta.

– Hogyan? nevetett?

– Nem dæmoniacus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, a mi a Sixtina tenebrejében oly megragadó összhang: a Sixtina nélkül egy groteszk zűrzavar.

– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás, szólt közbe Zimándy úr. Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge convertitai rohamok környezik ilyenkor.

Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arczára, hanem a szép Dormándynééra, a miért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.

Blanka pedig arra gondolt, hogy a mi sugár az egyik «Saulus» szemeit felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.

Manassé látta is jól, a mi Gábor urat úgy besugározta, de azok nem voltak szent sugarak.

Régóta megfigyelte ő azt, hogy a herczegnő két kisérője érti egymást. – Jöhetnek olyan külső körülmények, a mik a tenebre és benedictio hatását oda tökéletesítik, hogy Gábor úr mint a katholikus egyház híve tér haza – s a herczegnő egyedül marad!

Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira hívő volt, hogy még a jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!

IX.

A tenebrenek késő este van vége. A miserere véghangjai után a sötétben mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön s jajkiáltásaik jelzik a keresztrefeszítés pillanatának gyászát, mire megnyilnak a Sixtina ajtajai s a közönség előtt feltárul a «királyi terem» vakító fénynyel megvilágítva. A nap végződött.

Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel, hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.

A Vatikán már hajnal óta nyitva volt és minden terme tömve tolongó csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, a kik azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást? e halmazában a kincseknek, mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás telezsúfolt egy óriási palotát, a melybe, a ki reggel bemegy, este jön ki belőle s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és művészi remek a tóduló nép özönét szétossza: így juthat a nap nevezetes pompájához a választottak serege, mely még mindig legió.

Blanka és kisérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a Sixtina-kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintettel a Paulina kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni. Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent kehelylyel, melyet ott a nagy hamvvederbe fog letenni. A chorus egy része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S a királyi termen végig vonult az ájtatos processió.

Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!

Az a világ, a mely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, a milyen volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, a hol csak hívők laknak; Syriából és a délszigeti és chinai missiókból, Abyssiniából és Oroszországból, szerzetesek, remeték, vitézi rendek, biborpalástban, aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb, faczipőkben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá s drágaköves pásztorgalymókkal; öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken szent Jakab kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye, s minden tekintet a föld felé irányozva. S azután a nőszerzetek változatos jelmezű alakjai: az a női köntös, a min a divatnak nincs hatalma; szemek, a mikben nincs epedés, ajkak, a miken nincs nevetés soha. Egy végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most is ugyanaz, a mi ezer év előtt volt, ez alakok most is ugyanazok. A horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.

A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.

A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér ruhában, turbán alakú fövegekkel, a kik letelepesznek egy kerek emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve, egy szelid, folyvást mosolygó arczú alak, minden pompa, ragyogás nélkül. Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: a pápa. Oly szerényen, oly alázatosan közeledik «társaihoz»; lehajlik lábaik elé, leoldja sandaljaikat, a bussolantik arany medenczét visznek előtte, izsóp-illatos langyvízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát, megtörülgeti lágy gyapotkendővel és aztán megcsókolja; a kincstárnok mindegyiknek átnyujt egy piros selyem erszényt, abban egy nagy arany és ezüst érem, egyfelől a pápa arczképével, másfelől a lábmosási jelenettel.

Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával Blankát és kisérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig, a hol a «Cená»-hoz volt megterítve.

Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az «angyal», a ki szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele virággal, ezüst tányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az egyházfejedelem körül jár s arany tálból ételt oszt nekik: ráklevest és sült halakat. Minden, a mi az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és ezüst. Azt kosaraikba rakják és elviszik.

Innen az embertömeg cataractái sodorják tova a hivőt és hitetlen bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent-Péter templomába.

A tömeg nagy részét elvonják a szent Veronka-szobor előtt kirakott legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent-Péter sírját. Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a karjába, egy oldaltransepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató pharos. Az ügyvédet és Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük s elvitte más embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.

A transept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva aranyszövetű mennyezettel.