Part 3

Az elűzött rossz szellem azt mondá neki: «hiába sietsz Rómába, ott templom sok van, de Isten egy sincs». Ennek a másiknak meg az a jelmondata: «egy az Isten»; – s ez az egy vele jár mindenüvé. Még Rómában is ott lesz…

Ezen az eszmén aztán valami olyan földöntúli megnyugvást érzett, hogy szempillái lecsukódtak. Büvkör fogta körül. Elszenderült. A vonat megindult újra; hosszú, unalmas állomásköz következett. A halk robaj és izgalom hatása alatt nemsokára a coupée minden utazója aludt, csak Manassé maradt ébren.

Egy perczben a herczegnő szemei felnyiltak, s akkor úgy tetszett neki, mintha az, a ki vele szemközt ül, térdére tett albumába rajzolna valamit.

Blanka egészen félrehárítá a fátyolt arczáról, hogy homloka is kiszabaduljon. Talán nem is tudta, mit tesz? csak álmodott.

IV.

Azt a gőzmozdonyfütyülést is azért találták fel, hogy a mi tündér még maradt a földön, azt is elkergesse.

Az alvó hölgy fölriadt rá, s mint a ki egy toronytetőről esik lefelé, oly rémülten, kerekre nyilt szemekkel, egészen holdkóros elképedéssel ugrott fel helyéről, kezeit maga elé tartva s kevés hija volt, hogy szemközti utitársa karját meg nem ragadta. – Azután megszégyelte magát előtte s mosolylyal akarta eltakarni heves szívdobogását.

Aztán csakugyan azt hivé, hogy álmodta azt, hogy utitársa egy rajzalbumba az ő alvó arczát vázolja le: a mit az kezében tartott, az egy térkép volt s azon húzogatott vonalakat veres irallal.

A mozdonyfüttyre a társaság többi tagja is visszatért a siralomvölgyébe.

– Hol járunk most? kérdezé a herczegnő az egyedül ébrenvirrasztottól.

– Bolognához közeledünk. Onnan a vonat Imola felé megy Anconának. S itt én kegyelmességtektől búcsút veszek.

– Ön kiszáll itt? Hisz azt hallottam, hogy ön is Rómába utazik.

– Oda tartok, de nem ezen az úton. Málháimat hagyom futni az anconai vonalon, onnan a szekérposta majd elszállítja Rómába. Én pedig az Appennineken keresztül Pistoja felé megyek, Florenczre. Ez az út fáradságosabb, de fölséges részletei vannak, a mik kárpótolják, hogy sokszor gyalog kell menni a vetturino mellett s aztán egy nappal hamarább ott vagyok, mint az anconai úton.

– Egy nappal hamarább! E szó megkapta a herczegnő figyelmét. Nem mehetnénk mi is ezen az úton? Mit szólsz, Mária? Bolognában észrevétlenül kiszállnánk s aztán hagynók a bőröndeinket magukban vándorolni Rómába, mi meg a hegyeken át utaznánk magunk?

– De nem lehet-e a rossz emberektől félni a hegyek között? kérdé aggódva a szőke hölgy Adorjántól.

– Erre egy igen szép dalban felel meg Fra Diavolo, szólt Manassé. A rossz emberektől mindenütt lehet félni. Hanem ha azt értette nagysád, hogy nem rabolnak-e ki bennünket? úgy sokkal valószinűbb, hogy akkor rabolnak ki, ha nagy málhatömeggel utazunk, mintha egy oldaltáskával a vállunkon teszszük az utat, a hogy én szándékozom. «Fiatal koromban» sokat barangoltam ezen a tájon, soha se bántottak a brigantik; ha találkozunk velük, én majd csoportosítom őket és lerajzolom az albumomba. – Művészeket nem bántanak ezek soha.

– Aztán ketten vagyunk férfiak, s nem ijedünk meg tőlük! szólt bele Gábor úr, kiben fölébredt a prókátor arra a szóra, hogy egy napi előnyt nyerhet a birák informálására ellenfele fölött. Nálam vannak pisztolyok. Hát te nálad?

– Én nem hordok fegyvert.

– Oh én nem félek rossz emberektől; mondá szeliden a herczegnő. Én nem tudok egynél több rossz embert az egész világon.

Mindenki tudta, hogy ki az a herczegnő speczialis rossz embere; de Gábor úr még illusztrálni is akarta a tételt.

– De hisz az ne próbáljon a hegyek közé jönni velünk, mert ha ott kaphatom: a végórája ütött! Szerencséje, hogy Manassé barátom szép udvarias felszólítására rögtön szót fogadott; mert ha még egy perczig itt marad a waggonban, hát emberhalál történik.

– Haha! kaczagott a szőke hölgy; fog az bámulni, ha majd hiába keres bennünket Anconában s onnan utazhatik a postakocsin együtt a bőröndeinkkel.

– Mi pedig azalatt előre sietünk a szép hegyeken át. A herczegnő szép arczát gyermeteg öröm kezdte megaranyozni; ezt a gondolatot köszönöm önnek.

És önkénytelen bizalmassággal nyujtá kezét utitársának, a minek az elfogadta – az ujjai hegyét.

Ez az eszme nagyon megtetszett a herczegnőnek. Volt benne valami a kiszabadulásból: az a vasuti vonat olyan, mint a börtön!

– Nem viszünk magunkkal semmit, csak a mit kezünkben elbirunk; a hol egy szép sziklát találunk, vízeséssel, azt lerajzoljuk, s a hol nagyon félelmes lesz a vadon, ott énekelni fogunk.

– Akkor azt fogják hinni, hogy vándorszinészek vagyunk, szólt bele Gábor úr. Ha megszorítanak bennünket a taliánok, minden kitelik belőlünk. A herczegnő szépen énekel. Mária nagysád tánczol csárdást és tarantellát; én acrobatai mutatványokkal állok elő; hát te Manassé miféle komédiára vállalkozol?

– Én beszélni fogok a souverain népnek a constitutióról.

– Javíthatatlan!

– Hanem akkor ne hívjuk egymást a czimeinken, szólt a herczegnő felelevenült kedélylyel. Ügyvéd úr az impresario, Marie a primadonna, ők szinből egymáshoz tartozhatnak: mi ketten pedig testvérek leszünk. Mi neve az ön nővérének?

– Anna.

– Ön kölcsön adja nekem e nevet, a míg az út veszedelmes része tart és Annának fog nevezni. Nem sajnálja ön talán tőlem e nevet?

Manassé nagyon elkomorodott.

– A herczegnőt sajnálom e névtől. Annak a viselője egy igen szerencsétlen teremtés.

– Akkor annál könnyebb a csere.

Abban tehát megegyeztek, hogy Bolognában kiszállnak s onnan szekéren folytatják az utat tovább.

– De mégis nem előzhet-e meg bennünket az, a ki Anconának veszi az utat, a vaspálya gyorsaságával? aggódék a herczegnő.

– A felől bizton lehetünk. Ma éjjel a vonat Faenzánál megállapodik, mert a ravennai vonatot kell bevárnia, mely katonaságot szállít. Reggelig az utasok mulathatnak. Riminiben ismét be kell várni a szemközt jövő vonatot, s onnan délnél hamarább el nem indul a vonat. Erre Anconában az utasokat mind szigorú motozás alá veszik, hogy nem visznek-e proklamácziókat, forradalmi leveleket magukkal? s éjszaka a jesii úton semmi postakocsi el nem indul. Ez által lesz rövidebb a Florenz felé vezető út egy egész napi járóval.

Csak az volt még a feladat, hogy az az ember, a kit meg akarnak előzni, észre ne vegye megszökésüket.

– Majd én fedezni fogom a szárnymozdulatot, mondá Manassé, előre leszállva a waggonból, a mint a vonat az indóházba begördült. Csak tessék a váróterembe bemenni. Az az úr nem fog sem a kocsiból kiszállni, sem az ablakon kinézni.

Ezt olyan biztosan merte mondani, mintha valami talizmánja volna amannak a megfékezésére.

És mindaddig ott állt a váróterem ajtajában, a míg a vonat ismét meg nem indult.

– Elment már! szólt aztán benyitva a teremben várakozókhoz s felismerhető volt az a megkönnyebbűlés, a mit érzett.

– Önt is érdekli ez az ember? kérdezé a herczegnő.

– Igen. Én félek tőle.

– Ön fél?

– Félek, hogy egyszer megölöm.

Azzal, mintha sajnálta volna, hogy annyit mondott, sietett ki a teremből, egy vetturinót fogadni, ki mind a négyüket elszállítsa Vergato felé.

Távolléte alatt aztán felvilágosítá a herczegnőt az ügyvéd az iránt, hogy az egyistenhivők vallása tiltja az emberölést; – még aztán többet is hozzátett, mint a mennyi igaz, hogy vannak az unitáriusok között, kik a vérontás tilalmát még az állatokra is kiterjesztik; csupán növényi étkekkel élnek, nehogy megöljenek egy lényt, a minek a teremtő életet adott.

A herczegnő hitetlenül rázta fejét. Megfoghatlan volt előtte, hogy lehessen világfi, gentleman, a kinek elv szerint nem szabad fegyvert emelni embertársa ellen: hát akkor mivel védi becsületét, szerelmét, az oltalmára szorult gyönge nőket?

Kiváncsi volt ezt tőle megkérdezni.

Mikor a fedett kocsiban ismét egymással szemben ültek, belekötött e tárgyba.

– Ön azt mondá: fél, hogy ezt az embert egyszer meg fogja ölni. Tiltja önnek – a vallása az emberölést?

– Csupán egy esetet kivéve, felelt Manassé. De az kettőnk között nem fordulhat elő.

Ezen azután soká eltöprenkedett a herczegnő, hogy minő eset lehet az az egy?

– Ön közelről ismeri azt az embert?

– Gyermekkora óta. Velem együtt növekedett fel. Ha volt egy darab kenyerem, fele az övé volt. Apja tiszttartója volt az apámnak; egyszer elkártyázta a rábízott pénzt, s főbe lőtte magát. Árváját apám fogadta fel kilencz gyermeke mellé tizediknek s nem tett közöttünk különbséget. Tűz esze van és deli alakja. Első találkozásra mindenkit megnyer. És jaj annak, a kit megnyert; mert azt megrontja. – Szegény hugom! kedves jó Annám! ő is hitt e csábító szép szemeknek. Esküvőjükre minden készen volt már, s akkor megszökött tőle; elhagyta az oltár előtt.

Manassé arczán még az alkony homálya sem takarhatá el a szívből jövő fájdalmat e szavaknál.

– Mikor történt ez? kérdé a herczegnő.

– Tavaly februárban.

– Akkor vitt engem a házához Cagliari herczeg, akkor láttam ezt az embert először.

És aztán kereste az összefüggést a két eset között.

Vajdár elhagyta menyasszonyát, a mint a herczeg feleségét meglátta. S a herczeg neki ura volt. Mint titkár szolgált nála.

S azóta válóper van férj és asszony között.

– Tehát a rossz lelkiismeret kényszeríté őt helyét elhagyni, mikor ön szembelépett vele?

– Nem. Lelkiismeret ő nála nincsen. Ha valami czélt akar elérni, nem válogat az eszközökben: nem bánja, ha annak, a mi neki élvezet, mások keserve lesz is az ára. Ez nem ismer fájdalmat, nem ismer szégyent.

– És mégis egész a gyávaságig meghunyászkodott ön előtt.

– Mert tudja, hogy kezemben van életének egy titka: okiratokkal bebizonyított titok, a mit ha én napfényre hozok, nincs az a magas polcz, a honnan le ne essék rögtön; nincs az a hatalmas pártfogó, a ki védelmére kelhessen: el van temetve elevenen.

– S ön nem használja azt föl ellene? kérdé Blanka hevesen.

– Hisz az boszúállás volna; felelt Manassé nyugodt hangon.

– S a honnan ön jön: ott az emberek nem állnak boszút?

– Nem.

– És testvére: a szegény megcsalt leány, vigasztalást talált-e?

– Nem, herczegnő; a honnan én jövök, ott az emberek csak egyszer szeretnek…

V.

– De hát hol van az a világrész, a melyből ön jő? a hol az emberek egymást meg nem ölik, boszút nem állnak és csak egyszer szeretnek? Egy sziget a holdban?

– Valóban, herczegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy olyan holdbeli tájképhez, a minőket a nagy refractorok hoznak közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a Copernicus; és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy idegen csillagról származott volna oda. A térképen «Toroczkó» névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérczhasadékon át lehet eljutni.[1] Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bérczoldalt egy őserdő borítja, a délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerincz, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó oduktól megszakgatva. E mezetlen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római szinkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, a hol emberkéz földet teremtett a sziklából s kényszeríté a bérczfalat századról-századra hátrálni előtte és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a krater fenekén egy város áll és abban a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi nostalgiája. – Én rég elszakadtam onnan s alig képzelek olyan helyzetet, hogy ismét visszatérjek oda. A mi nekik munka, az nem az én munkám, az ő örömük nekem nem öröm; s a mi emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messzeföldről az én kis holdszigetemet meglátogatni s vaskos könyveket irtak róla, mint Japánról, vagy Circassiáról. – S van benne mind a kettőből valami. Van egy önmagából kifejlett, tökéletesülő industriája, mint Japánnak, és vannak szép leányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A toroczkói leány nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában (s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, himez, vagy csipkét köt. És azt mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a templomba az egész leánysereg s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha egy angol «book of beautys» elevenült volna meg. A szépség minden változatai együtt. Naparanyozta barna Judit-arczok, gránátvillogású szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben: szőkék-e vagy barnák? azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van rejtve a kihimzett patyolat kendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor tündéri fehér rózsa között ott pompázik két-három ragyogó virágszál. Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú párta, arasznyi széles aranycsipkéből, az alól széles selyemszalagok omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfüzőjük, kötényük, viganójuk terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik aranynyal áttörve s abba tüzve a földig csüggő selyem jegykendő.

– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a piperével töltik!

– Nem, herczegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifju korukban tanulnak. Van iskolájuk, kitünő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe tart egy gymnásiumot a férfi tanulók számára s abban szegény sorsú tanulóknak tápintézetet és külön leányneveldét. Az épület ugyan alacsony, a mit így neveznek s az ajtaja szemöldökfájába még eddig minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; az ugynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban hálnak s egy közös cseréptálból költik el a «mensa ambulatoriát», a sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor szinvonalán áll s kerülnek ki közülök tudósok, a kiket a honi világ emleget s a kis holdszigeten minden ember bir annyi tudománynyal, a mennyire az életben szüksége van.

– Tehát azok gazdag emberek?

– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.

– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?

– Nem, herczegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar hazának (a miről most azt állítják, hogy egygyé lett). A mi szabadalmakat a nagy királyok adtak nekik, azt a «kis királyok» elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint a Salt Lake mormonvárosának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kurucz, labancz, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját hazájuk e czím alatt «braččhium». Ennek az emlékére van most is a toroczkói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek maradtak és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól, azért szolgálták a földes urat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma alól és ők építettek maguknak olyan templomot, a hol nem a fejedelmi alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi templomba s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez hazament, elmondta a többieknek s ez időtől elhatározták, hogy ők is akként fogják ezután az Istent tisztelni, a hogy nekik jobban megközelíthető s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak egyet-egyet üt.

– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha a földjük oly kevés, akkor valami talizmánjuknak kell lenni, a mi nekik kincseket terem.

– Úgy van, herczegnő: – az én szülőföldem fiainak van csodatevő talizmánjuk: a két tenyerük s van egy kincsbányájuk: a föld alatti bércz. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek, ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma: ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. A kik vasárnap hófehér, szironynyal, arany fonállal kivarrott ruhában, prémes mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókban, a hámorokban használnak. Az is mind saját alkotásuk, találmányuk semmit sem kölcsönöztek az idegentől. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely városuk piaczán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút, az siet segitségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a kis emberek már hatszáz év óta. – Ez alatt a toroczkói vas harczolt a csatatéren, harczolt a szántóföldön, viselték mint pánczélt a hősök, mint bilincset a rabok s a fönmaradt vas-salakból mérföldekre elnyuló út van építve: igazi «vasút». A hol ez a fekete országút elkezdődik, az már Toroczkó emléke. – Tehát a toroczkói szép leányok tündérbájainak titka ez a vas, a mit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, a mit a férfiak meg nem isznak. – Egész Toroczkó városában nincsen csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, herczegnő, ezek a nemzetgazdászati diatribák?

A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztül járt az utazó kocsi. Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út mellett épen olyan völgyek jöttek és maradtak el, a minőt Manassé leirt: titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a hegyoldalokba amphitheatralis karzatok vágva s azok beültetve fákkal; egy-egy pagony olajfákból, a miknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől, a völgy fenekén rejtett házak, feketezöld cziprusfák pyramidjaitól beárnyékolva, a hegytetőkön ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve, a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá s a csendes völgy fölött ezüst ködfelhő uszik, – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!

– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt? kérdé, önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést, a herczegnő.

– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet, hogy odamegyek és megosztom azt velük.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a hold el-elveszett a bérczormok mögött s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs félni kezdett, nem a maga, hanem az utitársnői életeért.

– Dejsz ma nem megyünk Viterboig, arról szó sem lehet. Meghálunk a legelső vendéglőben, a mit útban találunk.

Az indítvány plausibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt vele elégedve. Már most csak egy vendéglőt kellett találni, a mi különösen akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az olaszországi országútak mellett. Éjfél tájon csakugyan utolértek egy ilyen épületet fáradt lovaikkal, a mi csak azért sikerült nekik, mert az épület egy helyben állt, ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol nem érték volna.

Az emeletes ház homlokzatára nagy betükkel volt fölmázolva a czím: «Albergo di vino antico».

Mely czimben a «di vino»-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a polgártárs.

– Ez már sokat igérő ház! «Isteni» vendéglő! És hozzá még antik. Ennek jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.

Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik fülkéje a cuccina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe, ott voltak pokróczczal beterített nyoszolyák, meg egy nehéz asztal két hosszú paddal a vendégek számára, a kik aludni akarnak. Az ajtókon természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla s a padláson keresztül besütött a holdvilág, sőt egy szőlővenyige a háztetőről befurakodott a szobába s szépen kizöldülve csüggött alá a szarufákba kapaszkodva.

A hölgyek nem kivántak semmit enni; nők tovább kibirják az éhezést. Inkább pihenésre volt szükségük. A herczegnő nem sokat finnyáskodott: ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg utitársnéja elébb természettudományi kutatásokat tett tarantellák és scorpiók után, a mikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté. – A két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.

A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, a mire az első korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy «becsületes jó vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger».

Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e? épen magnificus képet csinált a kocsmáros: «meghiszem azt!» s rögtön indult a cuccinába tüzet rakni; sütött valamit, a minek az illata kellemes előhirrel előzte meg a jövetelét; s nem telt bele tíz percz, hozta is már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát. Most volt annak épen az évadja. Olyan ragyogó arczczal tette fel azt az asztalra, mint a ki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescot!

– Hát aztán tovább? kérdé Gábor úr elbámulva.

– Ez árticsóka! mondá Manassé.

– Látom, hogy árticsóka. Herczegnek való étel. De hát az én parasztgyomrom mit kap még?

No ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.

Ez az úr olyan országból való, a hol az emberek négy öltönyt vesznek fel egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt; itt pedig, a ki inget hord, az nem hord mellényt s a ki mellényt hord, az nem hord inget s ételt is csak egyfélét eszik. Most épen az árticsóka hónapja van.

– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! sóhajta fel szomorúan a derék táblabiró s visszagondolt a jó bográcsos husra, a mit otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ott lepi nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.

– Azért olyan gazdag, jegyzé meg Manassé.

– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem öcsém, hogy mi magyarok az által, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenkint ötven millióval többet adunk ki, mint más nemzet s ez száz év alatt öt milliárdra rug. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a francziák, mink is olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilisatió úttörői a barbarizmus bozótján keresztül: magyarok, lengyelek, a kik hosszúszárú csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.

Félbeszakítá e kulturhistoriai és nemzetgazdászati értekezést egy erélyes dörömbözés az útfelőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan beszélő férfiak.

– Ezek brigantik! kiálta, felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. Én megyek fel, a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.

– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.

S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval ébreszté fel őket, hogy rablók érkeztek a tanyára, a kik ellen szükséges megtenni a legerélyesebb előintézkedéseket.

S azzal neki veté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a pisztolyait meg a bowie knifeot, meg a hatalmas casse tête-et s azokkal mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökélesíté a védelmi rendszerét, hogy baljába az egyik dupla pisztolyt, jobbjába a másikat fogta, az ólom buzogányt szijra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a vívó kést pedig a foga közé szorítá, a min a szép Dormándyné minden félelme daczára sem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon.

– Hát az utitársunk? kérdé a herczegnő aggódva.

– Az oda lenn maradt, a rablókat feltartóztatni.