Part 26

Holmi gyönge szivű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a társaságban, a hol a saját élete és testvéreié van koczkára téve, azon igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassankint a két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak «Brodsitzer»-eknek. Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a vezér meg győzte pénzzel.

A vezér már dühös volt. Egyre ivott.

– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából, mondá Manassé, s a mint megkóstolta, letette fitymálva a butykost. De rossz kis vutki! Majd én küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.

– Nem te!

– Hogyan nem?

– Mert holnap függni fogsz.

– Ott leszek én akkor; mondá Manassé, s a míg a vezér nagy figyelemmel szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ez alatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyujtott. A vezér csakugyan megkapta, a mire rálesett: a két X-et s kivágta maga elé büszkén.

Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor «blind»-re bevágás; visszavágás: a cassába nem fért a pénz már.

– Még ezt a «Mausit», mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a középre.

– Adom! kiáltá az ellenfél. És még egyszer annyit. És még a két bátyádnak a fejét is rá.

– Tartom. Mondá Manassé. És még a saját fejemet is vissza.

Aztán fölveték a kártyákat, – megint Manassé nyert.

Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté. Tovább aztán nem lehetett játszani.

Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték: de respektálták. Ha ott próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba meg kellett volna verekednie valamennyivel.

– Nos hát, már most ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz beszélni ugy-e, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon s Toroczkót ne pusztítsuk el.

– Ily éleseszű férfiu, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat is.

– No hát lássuk: hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi ember, azzal jött hozzám, hogy a bibliából akart capacitálni. Beszélt a testvériségről, Krisztus parancsolatjáról s Jehova hatalmáról. Addig fecsegett, míg meguntam s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a camarilla perfidiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg farkasgúzsba tétettem. Te mindeniknél bölcsebb vagy. Diplomata voltál. Bécsben qualifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot. Halljuk, hát te mit tudsz? Ezzel fölült az asztalra.

– Én is csak tudok valamit; szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a vezér mellé. Ha ti szabadon bocsájtjátok a két bátyámat s parolát adtok rá, hogy Toroczkót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok ti nektek tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.

A vezér e szóra leugrott az asztalról s a kardjára csapott büszke haraggal.

– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, a kitől azt lehet kérdezni, hogy a háti-bőr párja?

Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon.

– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kinálom, a mi nektek legjobban kell: enni és inni valót; s azt kérem tőletek, a mi nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.

– De azt, a mit te kinálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a toroczkóiaknak, hogy ha le nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.

– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a Székelykövön s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a toroczkóiak az egész tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.

– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Toroczkóra?

– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyui, s a te rendezetlen hadi néped egy hosszú defilée megostromlására nem alkalmas.

– No hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomúl előre Toroczkó felé, ágyúkkal és lovassággal.

Manassé fölkaczagott.

– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok boszantották őket s ők csóvát dugtak az odúba, a mitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett egész a koronáig.

– Manassé! Ha most hazudtál!

– Ismersz, hogy azt soha se teszem. A mit kimondok, az igaz. Ha nem akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar sereg elhagyta Kolozsvárt s kivonult. Merre? azt nem tudom. De megtörténhetik, hogy te, a ki segítséggel hiszesz találkozni, épen a torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel: Dáviddal, s a mit az hoz, annak a nevét ismered; az az «ultima ratio regum», magyarul «ágyú».

A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers ijesztő modora alá.

– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy eljátszottad az életedet, minthogy most éjszaka van. Ha hazudtál, haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson.

– Minthogy pedig nem hazudtam, s mint hogy Isten mindenesetre van: tehát ad tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni? mert el vagyok fáradva.

– Zárjátok őt be a toronyba; parancsolá a vezér.

– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket; szólt nevetve Manassé, a míg a harang alatt ágyat vetettek neki szénából.

– Hanem azért a tizennyolcz tulok kinálása miatt számolni fogunk egymással. Kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a nehéz reteszszel.

– Én csak tizenhatot mondtam! dörmögé vissza Manassé.

A vezér rögtön haditanácsot tartott.

XLVIII.

Áron bátya nem sokat időzött a Balyikavárban tovább. Abban az esetben, ha Manassé vakmerő kisérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva, hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor könnyen rájuk találnak s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a feje fölött nem kivánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak mentébe s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, a mely a Porlik barlanghoz felvezet.

A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől ismerve, ritkán látogatva. Egy tündér számára épült szinház. Magas, boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes magfüzéreit hosszú guirlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő cseppkőzet ezüstdiszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a mélyéig besütt a tündér teremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó stalactitet.

De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.

Egyszerre szólalt meg mind a kettő: egy szót mondtak ki mind a ketten.

– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.

– Né te né! Mondá Áron. Egy dolgot mondánk ki mind a ketten: azt tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.

S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát tartsa is meg az igéretet: álljon a szavának, a hogy emberhez illő.

De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.

– Nézd! édes lelkecském, monda Áron, mintha zúzmarával volna behúzva az egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az alsót is, meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a karzatokat.

S a míg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt: vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! hanem a két bátyjától is kisérve! – De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól! Nem haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kivánságokkal lépnek eléje? Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is vissza egymagában, akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.

– Nézd galambom, hogy közeledik egyik válív a másik után s közben apróbb-nagyobb páholyocskák: tündérkék, földalatti lidérczek néző helyei. Oda fenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom aprószentek számára.

(Oh az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)

Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, a miről hozzá beszélnek.

Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenészszé is.

– Hallgass csak, szivecském; itt orgona is van. Ez is kell egy theatrumhoz. Nézd amott: egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb, másik rövidebb. A szerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda: síkos a szikla. Eljátszom neked rajta egy szép nótát.

S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkőorgonához s a fejszéje fokával össze-vissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta volt.

Blankának nevetni kellett volna erre.

(Hajh, csak Manassé volna itten: majd könnyen állna nála a nevetség.)

– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy szinpadi előfüggöny? akár csak a kolozsvári theátrum kortináján, ott van Apolló meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot, s azt hiszi, hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt s kezdődik az előadás.

(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog történni ezzel a szegény asszonynyal?)

– Az a Manassé gyerek bizonyosan bisonyosan valami zűrzavart csinált megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb útat választotta a Muntyén keresztül, a helyett, hogy én rám hallgatott volna. Ott van ni! Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán «körül ültük semmi sincs!»

Megerőltette magát, nevetett.

– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap épen most bukkanik ki az átelleni sziklatorony mögül s a mint besüt a barlangba, ezek a fejünk fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.

Blanka szivét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:

«Szivemet hozzád emelem! És benned bízom, Uram!»

Áron nem birt magán uralkodni többé. A mint e nőt így látta maga előtt, a mint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint, csak levágta magát arczczal a földre s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, a hogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, a ki azt magáért nem szokta tenni, de ime szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.

Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma. Áron Blanka által a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.

«Áron! Áron! Áron!»

Felemelte fejét a földről, térdre állva.

És a mit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, a mikkel a szent-irás hagyományai tele vannak: a miket a patriarchák istenihlett pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kivülről a barlangba ömlött, három férfialak jelent meg, a napsugár aranyködétől dicsfénynyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a legmagasabb a legdélczegebb. Olyan volt az, mint egy állomjelenet. – Manassé és testvérei.

Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy összecsókolja arczaikat: Kedvesem, szerelmesem, drágaságom! még földhöz is csapta őket egymásután s hátaikat öklével jól megdömöczkölé: nesze neked, te rusnya béka, te varas gyék! engemet így megkeseríteni. – Te gyémántos báránykám.

S meg ölébe vette a lehurogatottat.

– Hát én senki se vagyok? mondá Manassé. Nekem nem jut belőle?

– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, a ki előtt a testvéreid meghajolnak, mint József előtt a buzakévék, és mi mindnyájan a tieid vagyunk.

E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz és átölelte annak térdeit.

– Mert bizony, mondom néked! hogy csodatételek helye a tordai hasadék; de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.

E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több mint vőfélyfogadás, több mint nászkiséret: hogy nagy oka volt szivének úgy fájni, a midőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának. Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni – ott azon a helyen állva, a hol elkezdé:

«Mert szégyent nem vallanak, A kik hozzád esedeznek; Azok pironkodjanak, A kik hitetlenül élnek»

A négy testvér bámulva hallgatott és szemeit lehunyta, a hogy ima alatt szokták a hivők.

XLIX.

Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az az út, a melyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó: nem lesz szükség ismét a patakmederbe leszállni és a malom felé kerülni.

– De nincs az útban valami «ugrató?» kérdezé Áron.

– Ne félj semmit. A lovaink jók és pazsuránk van.

Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura? Elég, ha Áron értette.

Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündér szinházában; a két ujonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hidnál Manassét és menyasszonyát az atyafiak? s segítettek az utitáskákat az utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a «madárlátta» kenyérre.

Dél felé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a jogot nem engedték maguktól elvétetni s ők lovagoltak előre; Áron és Manassé kissé hátramaradtak.

– Most mondd el hát, hogy mik történtek? szólt Áron bátya; mert én nekem olyan ez, mintha álmodnám. Mózses csodatételei voltak a kezedben, Áron ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a Faraót, hogy bocsássa szabadon a te nemzetségedet?

– Nem voltak biz én velem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A botomat nem tudtam kigyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá; próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük s nem rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek s én mondtam nekik rá igazat. Kértem tőlük a békességet s kináltam nekik érte megfelelő árt.

– Miféle árt? kérdé Áron bátya, ki roszat kezdett sejteni.

– Találd ki.

– Hogy fegyvereinket lerakjuk és átadjuk nekik?

– Annál értékesebbet.

– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk és ellátjuk őket kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?

– Sokkal többet érőt annál.

Áron üstöke izzadni kezdett.

– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamacziójának, kitűzzük a tornyunkba a sárga zászlót s aláirjuk a balázsfalvi határozatot?

– De már annál igazán nagyobbat.

– Ne kinozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?

– Tizenhat tulkot, meg husz akó szilvaszeszt.

Áron kijött a csendes flegmájából.

– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.

– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg belenyugszik.

– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?

– Ott vettem. Olyan áron, a min angol paripákat vesznek, de fele saját pénzük volt, a mit az éjjel tőlük nyertem.

– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!

– Reggelig bezárva tartottak s azon folyt a haditanács, hogy mit csináljanak velem és testvéreimmel? Többen azt akarták, hogy jó lesz a fejeinket elküldeni Toroczkóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják s porrá égetik.

– S te hallottad ezt?

– Olyan helyen voltam, a hol minden szót kellett hallanom.

– Mondd a végét frissen, mert nem birok rágondolni.

– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak s akkor tudtomra adták, hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Toroczkó ostromlásával s hazavonulnak falvaikba s lesznek ezentúl is jó szomszédok, mint hajdan.

– Megesküdtek rá?

– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.

– Égett két gyertya az oltárnál?

– Igen.

– Akkor jól van.

– Én pedig, mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes írást adtam magamról, hogy népemet az ő ellenük folytatandó harcztól visszatartom.

– Ezért meg otthon lesz harczod.

– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a harczot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat s testvéreimet elővezetteté, azt mondta: «Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az igért kollacziót elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. – Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a várostokra? arról nem állunk jót.» Azzal kezet szorítottunk, összecsókolóztunk s bizony mondom neked, hogy egész az Aranyosig nem fogjuk őket útunkban találni többé.

– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni sziveiket? Hisz a tizenhat tulok, meg a hordó pálinka csak áldomás volt.

– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa történetét. Ezt ők jeltűznek vették s ez a tévedés nekik nagy kudarczot okozhatott volna.

– S hittek a szavadnak?

– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a hadi terv szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiusulhat. Ezek sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.

– No. És mi jött segítségedre?

– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés. Szív és akarat, mely érez és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy küldöncz, a ki szavaim valóságát bizonyítá.

– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.

– Uttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.

– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?

– Asszony volt.

– Kicsoda?

– A ki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, a mit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.

– Jaj, jaj, jajajaj! Oh jaj, jaj, szörnyű jaj! Kiálta föl csaknem éneklő jajveszékeléssel Áron bátya. Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat harminczhárom perczentes adósságban a jebuzeusnak, mint hogy azt hallom tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.

De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.

– Min pereltek egymás között? kérdé Manassétól bámuló tekintettel.

(«No most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani s mégsem hazudni?» dörmögé Áron.)

Pedig lehetett neki.

– A fölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartatni, én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom, mit szólsz hozzá?

Blanka szeliden viszonzá:

– Nekem senkim sincs a kerek világon, a kit lakadalmunkra meghivjak. Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a napra. Tehát Dávid is. Őt is hivjátok akkorra haza.

– Ott lesz, édes mézem! dörmögé Áron.

– De mégis! Szólt Blanka. Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, a kit azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, a kinek, ha ott lehetne, nagyon örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.

Áron bátya majd lefordult a lováról erre a szóra.

– A mit pedig asszony kiván, az parancsolat; szólt oda nevetve Manassé.

Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előre lovagolt ismét.

Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő haraggal rá:

– No már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon, de se örményben, se zsidóban, se czinczárban, se székelyben oly körmönfont félkéz kalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.

Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.

Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma sem volt már előttük.

Alkonyatra elérték az aranyosparti hidat, s azontúl van már az édes otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Toroczkó.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az Aranyos melletti utat az ezután következő években vágták a sziklaoldalba, míg másrészt az Enyed felé vezetőt egy vízár elseperte.

J. M.]

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |nagy politikaí |nagy politikai

24 |Ajult védelem |Ájult védelem

76 |On is eljön |Ön is eljön

81 |volt az. vontatott |volt az: vontatott

90 |fogva tarják |fogva tartják

138 |Ossze is zúzta |Össze is zúzta

142 |On a házassági |Ön a házassági

149 |itélet ís |itélet is

151 |gyűlölet az élet iránt» |«gyűlölet az élet iránt»

155 |a néptömegtól |a néptömegtől

181 |On képes volna |Ön képes volna

212 |tíszta szívből |tiszta szívből

214 |romagnaí kecskepásztorral |romagnai kecskepásztorral

215 |«A kürtőn keresztül szöktek meg! |«A kürtőn keresztül szöktek meg!»

215 |«Merre menekültek? |«Merre menekültek?»

217 |kocsival járhassson |kocsival járhasson

243 |On mellett |Ön mellett

250 |a hold zöld a világ |a hol zöld a világ

252 |én teszem azt. |én teszem azt.»

293 |a ház tornáczáráról |a ház tornáczáról

337 |Es benned bízom |És benned bízom

338 |kínos érzes |kínos érzés

350 |Es benned bízom |És benned bízom]