Part 25

Ez vezet a kúthoz, a honnan Áron a friss vizet meríté. A vár hajdani lakói mindennel el voltak látva.

– Mi úgy vagyunk most itt, mondá Blanka, mint Cooper «Utolsó Mohikán»-jában az utazó angol család a barlangban. Csak az indiánok hiányzanak:

A két férfi egymás szemébe nézett. Hiányzanak? Itt vannak a fejünk fölött.

Blanka, a mint visszatértek a tűzhelyhez, kinálás nélkül elfoglalta a számára készített fekhelyt. A három szál deszka három széles kődarabra volt végig fektetve s le volt takarva bundával. Áron bátya négy szál paticsfából, meg Blanka shawljából még mennyezetet is rögtönzött a fekhely fölé: ez illő és szokás is. A mint Blanka végignyujtózott e fekhelyen, a kakas is fölrepült jérczéjével együtt a mennyezet kalodafájára, úrnője lábához: onnan őrködött rá. A nyoszolyául szolgáló deszkák folytatása volt az étkező asztal, melyhez a férfiak letelepedtek. Blankának nem kellett már semmi, csak egy ital üde forrásvíz, azután meg mesemondás. Azt elhallgatta, félálmosan is, arczát tenyerébe nyugtatva: olyan érdekes volt, a hogy azt Áron bátya (keverve a valót a költöttel) ki tudta rakni. Hogyan védte magát e várbarlang utolsó harczos ura éveken át a császári tábornokok ellen? Mikor Rákóczy Ferencz seregei mind lerakták már a fegyvert, ő egyedül, századmagával megtagadta a békekötést. Hogy viselt háborut egy egész ország ellen? Hogy hullottak el bajtársai egyenkint az egyenetlen harczban? Hogy maradt utoljára egyes-egyedül. Még akkor sem adta meg magát, még akkor sem tudták legyőzni. Végre őt is, mint annyi mást, csak a szerelem ejthette meg. Belebolondult a szép Rozáliba, a tordai mézesbábsütő legszebbik leányába. Annak pedig volt már akkor jegyese, Marczi, a nyalka henteslegény, a leghíresebb tordai malaczpecsenye-sütőnek a fia. A szép Rozáli még sem sajnálta Balyika Nikita szerelmét viszonozni. De ezt csak azért tette, hogy a hirhedett rablót megejtse s az országot megszabadítsa tőle. Egy este, mikor ismét találkozót adott Balyikának, alattomban értesítette a bírákat és hadnagyokat s azok elrejtőztek fegyveres hadakkal, hogy a híres rablót elfogják. De Balyika kivágta magát a fegyveresek közül s menekült a tordai hasadék felé. Üldözői nem birták utolérni se gyalog, se lóháton. Csak Marczi, a megcsalt vőlegény maradt a sarkában, s mikor már Balyika épen be akart illanni a vára kapuján, utána hajított fejszével úgy fejbe találta, hogy rögtön ott halt meg. Ez lett vége a vár utolsó urának.

– Hát a Marcziból és Rozáliból mi lett? kérdé tovább Blanka.

Áron bátya aztán fogta a Marczit, elvitte török fogságba, tatár fogságba, kozák rabságba; mikor már a kutyafejű tatároknál volt vele, ott Blanka szép csendesen elszunnyadt.

– Soha se hallottam én ezt a történetet, bátya, mondá Manassé, midőn bizonyos volt már, hogy Blanka alszik.

– Magam sem, felelt rá őszintén Áron, de hát szorultságból az ember még poétává is lesz. Nem tudom, holnap miféle hazugságokkal tudjuk az asszonyt itt tartani? Gondolj ki már te is valamit! Ne csak mindig az én lelkem kárhozzék el a sok görbe igazságmondástól.

– Jó lesz bátya, majd gondolok ki valamit. Most tedd le magadat és add át a nyugalomnak; én fenmaradok őrködni s a tüzet éleszteni. Éjfél után majd fölkeltelek, s akkor én fekszem le aludni és te virrasztasz.

– Biz az jó lesz, mondá Áron, hanem gondolj ki valami tréfát holnapra az asszonyodnak, mert én már kifogytam a tudományomból.

Azzal egy köteg rőzsét tett a feje alá vánkosnak, a két karját keresztbe tette a mellén: «én édes istenkém!» sóhajta, s a másik perczben aludt.

… Manassé aztán azon volt, hogy találjon ki valami újat holnapra, valami meglepőt.

XLV.

Manassé elővette a tárczáját s annak a pergamenlapjára e sorokat írta irallal:

«Kedves Áron bátyám!

«Lehetetlen az, hogy én álomra hajtsam fejemet, a mikor Simon és Jonathán bátyám feje fölött a halálpallos függ.

«Lehetetlen az, hogy az én drága kis szülöttevárosomat irtóharcz szinhelyévé tenni engedjem.

«Lehetetlen az, hogy én arra a völgyre, mely az emberölést nem ismerte erénynek soha, a hova nőmet azért akartam vinni, hogy megismertessem vele az embert a maga ős ártatlanságában, az Istent a maga végtelen szeretetében: most tűzlángokat, vérfürdőt vigyek.

«Megkisértem azt, a mit lehetőnek tartok.

«Míg ti csendesen alusztok az Úrban, én elmegyek fölkeresni a fölkelő tábor vezérét. A mit erőszak, fenyegetés ki nem vihet, jó szó, engesztelő hang elérheti. Én két bátyámat a halálból és fogságból megszabadítom. Nincs félelem, mely ettől visszatartson. – Valamint hogy nincsen öröm, nincsen gyönyörűség az életben, mely rábirjon, hogy a siralomházba tett testvéreim börtöne mellett lopva osonjak el, s menjek lakodalmat ülni, a míg őket veszteni viszik.

«Egyedül megyek közéjük és fegyvertelenül.

«Ti jöttök én rám dárdával, paizszsal, én pedig ti rátok a seregek urának nevével!

«Hiszem, hogy győzni fogok.

«Téged pedig arra kérlek, hogy légy oltalmazója egyetlenemnek.

«Mindenek előtt a Balyika-várat hagyjátok el kora hajnallal. Ittlétünket már egy ember tudja s az elárulhatja.

«Te ismered az útat innen a «Porlik» barlanghoz, a minek létéről kevesen tudnak; az jól el van rejtve itt a sziklák között. Oda költözzetek át.

«Én reggelre a Monasteriától szintén oda fogok jönni a két bátyámmal együtt. A melyikünk előbb érkezik, a másikat nyugodtan bevárja.

«Ha pedig azt végezte volna felőlem az Úr, hogy feladatomban elbukjam: akkor légy gondviselője egyetlenemnek. Mentsd meg innen, de ne hadd elveszni a világban. Ha családunkat megtartja az Úr, fogadjátok őt testvérül magatok közé. Ő hozzátok méltó. Balsorsomat, ha utolér, kimélettel add tudtára. E tárczában van az ő vagyona és az én megtakarított keresményem; – ennek viseld gondját.

«Dávid bátyám annyira hasonlít hozzám arczban: szivében sokkal jobb, mint én… Mindenemet reá hagyom…

«Aztán ne mutasd előtte, hogy miattam keseregsz.

«Ha Isten velem, ki ellenem?

Öcséd Manassé.»

Mikor ezt megírta, a tárczából nehány bankjegyet vett magához s azzal a tárczát Áron bekecsének külső mellzsebébe dugta.

Aztán odahajolt csendesen Blanka fölé; egy csókot lehelt tiszta homlokára, a tűzre új rőzseköteget rakott s köpenyét vállára vetve, elhagyá a barlangot.

Az udvaron felnyergelé a lovát s keresztül törtetett a kaput elzáró csipkebozóton.

A hold akkor jött fel, utolsó negyedében járt már: egy idomtalan világító jégtömeg a csillagok között. Világánál kivehető volt a patakmeder útja, melyből a Balyika várától nehány száz lépésnyire egy meredek lejtő visz fel a Monasteria fensíkjához. Merész, koczkáztatott út, görgeteg kövek között: a paripát jobb kantáron fogva vezetni, mint rajta ülni, de az erős akarat legyőzi az erős akadályt. Fél órai nehéz fáradság után Manassé elérte a Muntye fensíkjának kezdetét, mely szálas tölgyerdővel volt fedve.

Jó kalauza volt az éjben a hegyormon meggyujtott jeltűz, melyhez hasonlók több hegytetőn világítottak közel és távolban: égő felkiáltó jelek az éjben, mintha Erdély minden hegyei összebeszéltek volna, hogy ma tűzokádókat játszanak.

E jeltűzből megtudta azt, hogy hol van annak a fölkelő tábornak a főhadiszállása, a melyik Toroczkót fenyegeti?

A felé tartott. A fölkelő tábornak nem voltak előörsei; ez nem szokás; – útjában egész a Monasteriáig nem talált senkit, a ki feltartóztatta volna. Ott leszállt a lováról, azt megkötötte egy fához s aztán gyalog ment a kis tornyos épületig, mely zárda és kápolna volt egy személyben, s ez alkalommal, mint egyetlen födél a hegyháton, főhadiszállás is.

Az épület bejárata előtt volt két őr; mind a kettő hason feküdt és aludt. Az egyiket megrángatta Manassé, hogy bejelentesse magát vele: az nem sikerült sehogy, a másiknak aztán békét hagyott. Kénytelen volt minden bejelentés nélkül belépni az ajtón a Monasteriába.

Künn hamvadóban voltak az őrtüzek; csak az egy szurokkal bekent jelfa égett lángolva. Aludt az egész tábor csendesen. Felőle mind el lehetett volna lopni azokat a hosszú faágyúkat, a melyek mellett a vontató bivalyok kérődztek csendesen.

XLVI.

Áron bátya felől ugyan szépen elmulhatott az éjfél, meg is virradhatott a szép piros hajnal; ő ugyan föl nem ébredt magától, olyan jóizűen aludt azon a puszta földön. – Hanem a lovaknak az a szokásuk, hogy ha egyet elvisznek közülök, az ottmaradtak elkezdenek nyeríteni utána. Ez ébreszté föl Áron bátyát.

Meglepetve ugrott fel. A tűz elhamvadt egészen, hanem az ablakokon besütött a reggel fénye.

– Hopp! de el is aluvám! mondá az öreg s elkezde Manasséval veszekedni, hogy miért nem költötte föl elébb? s csak azután, hogy szemeivel is meggyőződött róla, hogy az, a kivel perlekedik, nincsen itten, kezdett róla gondolkozni, – hol van hát?

Bizonyosan kiment a lovakhoz s engedte bátyját nyugodni.

Utána nézett.

Az udvarra kilépve aztán, látta, hogy nincs ottan több két lónál, a harmadik hiányzik.

«Hát ez már micsoda?» dörmögött az öreg meghökkenve. «Csak nem evett gombát, hogy itt hagyjon bennünket?»

Ekkor, a mint tapogatni kezdi magát, hogy vajjon csakugyan ébren van-e? észreveszi a bekecs zsebébe dugott tárczát.

«Ne te ne! Hisz ez a Manassé pugyilárissa! hát ennek mi kell, hogy hozzám ragasztja magát?»

Kinyitotta a tárczát, s látta, hogy a pergamenre valami van írva, a mi ezen kezdődik: «Kedves Áron bátyám!»

«No ezt aligha hozzám nem írta a Manassé gyerek.»

S hozzá fogott, hogy olvassa.

Mikor aztán végigolvasta, csak odacsapta magát a két tenyerével a kőfalhoz s fölsóhajta keservesen:

«Oh, én édes Jehova Istenem! Mivel látogatsz még meg engem? Minő csapást mérsz még az én kemény fejemre? Oh, én uram, kegyelmes Istenem!»

Olyan lenyomott hangon beszélt, hogy azt csak az Isten hallhassa meg, de amaz alvó személy föl ne ébredjen reá.

Aztán Manasséval kezdett el versengeni, még pedig oly hangon, hogy az mérföldnyi távolban is meghallja azt, de a közel alvó asszony föl ne ébredjen reá.

«Hát elmentél te is megkisérteni a lehetetlent. Beszélni fogsz a jégesőnek, hogy váljon permeteggé! Beszélni fogsz a kiáradt folyónak, hogy térjen medrébe vissza! Beszélni fogsz az oroszlánnak, a tigrisnek, a párducznak, hogy ne szomjazzák többé a vért? Rábeszéled a halált, hogy legyen személyválogató. Ne vágja le ezután azt, a kit megsiratnak, hordja el csak a naplopót, a gonosztevőt? Be akarod oltani az emberekbe a szeretetet, mint a bárányhimlőt, hogy ne legyenek egymásra nézve dögvész? – Oh, én legkedvesebb, legjobb vérem! házamnak koronája! miért cselekedted ezt mivelünk? Vesztünk volna el mind a heten, csak te maradtál volna meg! Ki szabadít meg, ki tart meg, ki oltalmaz meg téged ama halálos utadban? Hol lakik az Isten? Lakik-e ebben a kőben? Hát ebben a másik kőben? Pedig ezek nem olyan kemény kövek, mint az emberek szivei.»

S elkezdte egyik követ a másikra hajigálni.

Erre a zajra fölébredt Blanka.

Első pillanatra nem tudott ráeszmélni, hogy hol van? Egy sötét terem, nagy ablakokkal, künn kőzuhogás. Azt hitte, hogy a Cagliari-palotában van, s a római nép hajigálja kövekkel a falakat.

– Hol vagyok? Manassé!

Kiáltására a fehér kakas elkezdett kiabálni. Ettől megijedt, azt hitte: rém, lidércz.

Aztán lassankint magához tért. Kezdte az álmát elfeledni, s felismerni a helyzetet, a miben van. Egyes-egyedül egy mély, sötét, süket barlangban.

A kődobálás zöreje is elnémult s aztán sírbolti csendesség lett körülötte. El van-e itt temetve? A kakas azonban megtudta már, hogy itt van a hajnal, s pulykautánzó tompa hangján egy nagyot kukorékolt ülőjéről.

Blanka leszállt fekhelyéről s a félsötétben a barlangfal ajtajához közelített.

Látta, hogy már világos van: a nap verőfénye ragyog az ormokon.

Az ajtófélhez huzódva, kitekinte s ott a csipkebokor előtt látott egy férfialakot, ki két hosszú karját összekulcsolt kezeivel feje fölé emelve tartá s úgy nézett fel mozdulatlanul az égre. Egyszer aztán e szobormerevenen álló alak elkezdé énekelni:

«Szívemet hozzád emelem, És benned bízom Uram!»

Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s a ki énekli, sem mestere, sem művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a hang és a tekintet.

Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhirétől lesujtott apának égrekiáltó szava volt az.

Ez nem czeremónia; – ez az érzések kitörése.

Valami ellenállhatlanul megragadó volt a jelenetben, a mint ez idomtalan, túlizmosult férfialak az ember-nemlakta magányban, holt kövek és örökké élő bokroktól környezetten, kezeit feltartva, kényszeríté a magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége sugárzott szemeiből vissza, arczvonásain az erőszakos törekvés, megtalálni azt, a ki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.

S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arcz vonásaira, midőn zsoltárát végigéneklé: éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, «mert szégyent nem vallanak, a kik hozzád esedeznek».

Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arczon, hogy ez embernek a szíve megtölt Istennel.

A barlang felé indult.

Blanka visszahuzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.

Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arczára a megszokott székelyes enyelgő kifejezés:

– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka.

A «maga» megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.

Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:

«Hol van Manassé?»

Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.

– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útbaejtsük a «Porlik» barlangot, a mi szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!

Áron bátya aztán elmondott mindent, a mit a Porlik barlangról korábbi szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy theátrum, belül bevonva drága csepegőkő brilliántos zuzmarájával; kívül, mint egy szinpad, fölczifrázva repkénynyel, bokorral; bohókás csepegőkő-alakok benne a játszó személyzet; van orgonája is, stalactitból, azon játszani fognak fölváltva Manasséval, az ő kedvencz nótáját, ha majd megmondja, hogy mi az? s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, a mely mindig meg van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.

Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtől szakadt hangon ismétlé megint csak az előbbi kérdést:

«Hol van Manassé?»

– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.

Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mintha azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szivét megsebzék. Egy okát meg nem mondó, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem, előérzet, titkos «alajtása» a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.

Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.

– No no, édes kis bárányom, mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan nagyon? szólt Áron bátya gyügyögtetve s átkarolta a szegény teremtést és kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!

– Az ég, sóhajta föl Blanka s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára, a ki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de sok «vaskenyeret» fölhordott a mély föld alól!

– Oh, Áron bátya! sugá neki Blanka. Te az imént egy olyan szép zsolozsmát énekeltél itten.

– Te hallottad?

– Taníts meg engem erre az énekre.

– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha a világ minden aranyát nekem kinálnák érte: nem adnám oda cserébe, hogy ne legyen az enyim többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő Isten, az én földönmászó eszemmel ki nem gondolható módon engemet, szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geologusok a fölött, hogy a tordai hasadékot ki alkotta: Neptun-e, vagy Vulkán? Egyik se tudja, a mit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megczáfolni. És én akkor inkább hiszem azt, hogy a midőn a nemzetnek egy szent királya e helyen harczolva az ellenséggel, azt látta, hogy nemzete el fog mulni, ha itt legyőzetik: ezzel a zsoltárral és az erős hittel kényszeríté az Istent, a kinek Neptunus csak inasa s Vulkánus csak kályhafütője, hogy egy percz alatt kettérepeszsze ezt a sziklát. – Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg: hát az is megtörténnék. – Ilyen kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom. Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang-hangoddal az én köszörülő hangomat.

S aztán megtanította a maga zsoltárára.

Jó tanítvány volt.

– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik barlangban?

Blanka nem felelt rá; de megkisérté «hinni!»

XLVII.

Mikor Manassé benyitott a Monastéria ajtaján, kellett neki nehány pillanatnyi tájékozás, hogy a terem tudományával rendbejöhessen.

Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, a mit a hány ember, annyi pipa, tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.

E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egy pár határőr-egyenruhát viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, a mi a hadjárat alatt tudvalevőleg legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak: – ferbliztek.

Miután historicumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy czimét, mind annak műszavait eredetiben visszaadni. A ki nem érti meg, ott van számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? az iránt nem vállalunk szavatosságot.

A közreműködők közül nehányat személyesen ismert Manassé.

Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Épen «nagy czupász» volt.

Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már kidőlt, vagy elfogyott az apró pénze, s kiment váltatni. Manassé nem sokat gondolkozott, odament s leült arra a székre.

Talán nem ügyeltek rá? talán oly társaság volt az, a melynek tagjai csak most nem rég kerültek össze, s még nem igen ismerik egymást? talán a nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? vagy a mi a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden figyelmet, arról lévén szó, hogy ki «teszi a czupászt?»

Erre a kérdésre pedig csak az universal-nyelv ád feleletet: «pénz beszél». Manassénak csak be kellett tenni.

A mi azonban nem volt olyan könnyű tudomány.

Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy azokat nem igen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német államjegy, melyek mindegyikéből egész a democraticus krajczármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgy, hogy az ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egy forintost négy felé elvágni, ha ki akart belőle adni.

Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az asztalnál, a hol a cassát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre számítva, dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, a miknek az egyik oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az «érczalap») volt nyomtatva, hogy mennyit érnek? s ugyanaz nagyobb hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet odadobott a tányérba s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer osztott, Manassé esett neki «ostorhegyre». Az, a ki átellenében ült, volt a fővezér, azt ő ismerte jól: együtt szolgáltak a guberniumnál. De annak most ő rá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt elfoglalva: «gusztálással». A mint hogy «ki is vágott» két királyt.

Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest, meg egy nyolczast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte – nem ő rá, hanem a hetesre, meg a nyolczasra.

A kalugyer aztán kivágott maga elé «két sántát».

Általános elszörnyedés!

A kik csak «farbára» mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk akadt: (öttel játszottak).

A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát «kostáltatott». Azok egymás után «forpászoltak».

Manassé fizetett minden «javítást» a maga hetesére s nyolczasára. – Ez bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!

A fővezér azonban helyt állt s az utolsó kártyát is fizette.

Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, a mik már most ingyen jártak.

Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra «hivogatni»; keményen «vágott vissza» mind a kettő. Nagy ütközet lett volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük s mindent megadva, be nem rekeszti a harczot.

Most azután jött a döntő kérdés: «mi van értte?»

A fővezér diadalmasan szólt:

– Ime ez a jutalma annak, a ki a királyokat szereti: «négy király in natura!»

A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:

– De ime a jutalma annak, a ki a disznókat szereti: négy disznó!

S azzal nyult a bankóval tetézett tányér után.

Manassé azonban szépen megfogá a kezét s kiterjeszté az asztalra a kártyáit e lesujtó szóval: «girigári».

Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, négy különböző színből. Ez meg aztán «levágja» a királyokat is, meg a disznókat is.

S azzal besepré a cassát.

Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.

«Hát ez kicsoda itt?»

A vezér ráismert s bámulva kiálta föl:

– Ez itt Adorján Manassé!

Egyszerre felugrált minden ember a helyéről s megannyi ököl emelkedett Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit.

Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni s elkapni előlük a véres konczot.

Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:

– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, a kik nem szokták agyonütni azt, a ki a pénzüket elnyerte.

A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember ellen, a ki épen a cassát behúzza.

– Te Adorján! szólt boszuság és bámulat hangján a vezér: hogy jösz te ide? Mit akarsz te itten?

– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem nem kerget senki. Most «färbl geht vor». Előbb el akarom nyerni a pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád «vizit»?

Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.

– Átkozott ficzkó! mondá a vezér. Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az előőrsök? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk: hát nagyon rosszul számítasz.

– Sőt el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az uraknak, légy szives megismertetni azokkal, a kikhez még nem volt szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm czéljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és művelt férfiak között vagyok. Most pedig «lássunk az után, a miből élünk».

A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyilt meg s a betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.

– Szent atyám! monda Manassé a kalugyernek; nem volna egy heverő pipa a számomra?

A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyujtott és játszott.