Part 24

– Gyémánt egy asszony ez a tied! mondá Áron Manassénak. Kora hajnaltól kezdve nyeregben ül; a legkeservesebb utat teszi és nem panaszkodik, nem sopánkodik. Ezzel a filigránmunka termettel kiáll olyan viszontagságokat, a mik egy férfi csontvázát is kipróbálják, s még jó kedve van. Nevet a baj után s nem ájuldozik előtte. – Láttam egy párszor, hogy meg akart ijedni, hanem aztán a te szemedbe nézett s egyszerre megnyugodott. «Pécsi Simonnak» nem volt fanatikusabb hive az ő hirhedett «Esztere», mint ez te neked. S a mellett tökéletes gyermek. Mikor a gyermek sirni akar, azt mondjuk neki: nézd kicsinyem, milyen szép madár repül ott! s abbahagyja; igérünk neki valamit s belenyugszik; mikor elfáradt s ölbe kivánkozik, vesszőt metszünk neki, azt mondjuk: paripa, ülj fel rá! s előre nyargal. Pedig az út neheze még most jön.

– Mi terved van?

– Nézz el csak arra Monasteria felé a távcsöveddel, a honnan az a füst száll föl; nem látsz-e ott sátorokat fehérleni?

– Látok, az erdőszélben szuronyok villogását is látom.

– No hát az ottan Moga fölkelő tábora. Az fekszik köztünk és a Székelykő közt. Szind felé szekérúton mehetnénk el; de az is el van most előlünk zárva. A Székelykőre mind a három följárás bizonytalan. Most halld meg, hogy mi az én tervem. A Monasteria hegytetejét a fölkelő tábor foglalja el, s mi e tábor mellett fogunk elmenni; csakhogy kétezer lábnyi mélyen alatta: a tordai hasadékon keresztül. Mind a két malom molnára a mi szövetségesünk, a sziklahasadék innenső és tulsó büdűjénél. A magyarpeterdi molnár mára elzárta a Hesdád patakot, egy völgymedenczébe szorítva föl a vizét, a hogy szokta, mikor a zugót kell tisztogatnia. Mi tehát a száraz mederben haladhatunk végig a tulsó büdűig. Az ottani malom molnára megadja nekem a jelt, hogy szabad-e az út a tordai berken keresztül? Ha ez nincs a fölkelőktől elzárva, akkor igyekezünk az Aranyos partján lévő deszkafürészlőt elérni. Ott vár ránk egy szekér négy lóval. És aztán tizenkét bágyoni lovas legény. – No csak ne húzd össze a szemöldöködöt. Nem lesz azért ebből vérontás. Tizenkét bágyoni lovas megteszi a tréfát, hogy keresztül ront egy egész fölkelő táboron, a nélkül, hogy valakinek a hajaszála meggörbülne. Lövöldözni is fognak ránk, de nagyon messziről; semmi kárt nem tesznek bennünk. Az asszonynak azt mondjuk, hogy így a szokás az Erdélyben. A lakodalmas menet elé lövöldözni szoktak. A bórévi hídnál aztán már otthon vagyunk. Odáig bizonynyal nem fog bennünket üldözni senki.

– És ha a tordai berket elfoglalva tartja a felkelő sereg?

– Akkor pihenőt tartunk a Balyika várában. El van készítve minden az ott időzésre. Bevárjuk, míg odább mennek. A jeladás az, hogy a mint a Balyika kapujához érünk, ott egy zsineg lesz keresztül húzva egyik sziklától a másikig, s arra lesz akasztva, ha baj van, egy veres posztószél; ha nincs semmi baj, akkor egy zöld galy.

– Most álljunk meg egy szóra, bátya. Ha te úgy csináltad ki a tervet, hogy a tordai hasadékon át jussunk ki az Aranyoshoz, akkor te már Kolozsvárról elindultunkkor tudtad előre, hogy mi nem jutunk az egyenes úton Tordára, az aranyosparti deszkafürészlőhöz.

– Ezt is felvettem a lehetőségek közé.

– Nem te. Egyenesen így tervezted, hogy erre jőjjünk, s útközben megmutathasd nekem Ciprianuban a fenyegető ellenséget, a kit azonban Blanka történetesen lefegyverzett; azután pedig a vén Mathuzsálemben az én békeszeretetem torzképét ismertesd meg velem, hogy megundorodjam saját ideálomtól, a mikor meglátom a képtelenségig vitt közönyt, fanatizmussá vált önmegtagadást, a haza gyülöletévé fajult istenimádást. Kiszámított terv volt ez tőled, bátya.

Áron felkaczagott.

– No ugyan nem szeretnék eléd valami gyilkosság bűnvádjával kerülni; mert ugyan belelátsz az embernek a veséibe. Hát hiszen, ha kitaláltad, mit rejtegessem? Azt gondolod, hogy mi feneörömből ragadtuk kezünkbe a fegyvert? Azt gondolod, hogy nem mindnyájan kerestük a békességben megmaradást, a míg úgy kényszerítve nem lettünk a kardhoz nyúlni, mint a hogy te kényszerítve lészsz eldobni a kezedből Elihu Burrit olajágát, s kirántani Péter apostol szablyáját, mikor azt támadják meg, a mi neked legdrágább? Kénytelen vagy vele. A sors vaskeze hajtja bele a nyakadat. Kedvesedet elhoztad Rómából, együtt utaztál vele. Férfiui becsületed parancsolja, hogy a feleségi koronát, a főkötőt a fejébe tedd. Törvényünk, canonunk parancsolja, hogy e végett hazahozd, másutt meg nem esketnek. Az utadat ellenség állja el. Kapsz jó lovat, kardot, pisztolyt; velem együtt tizenhárom jó pajtást, s tűzön, véren keresztül fogsz számára utat törni ahhoz az oltárhoz, a mely elé kötelességed őt vezetni.

– Attól tartok, hogy ő nem állja ki ezt a nagy fáradságot.

– A munka nehéz lesz; de mikor a bajt érzi az ember, akkor az erőt is érzi hozzá. Olyan ő, mint egy gyermek. Láttál már valaha gyermeket játékban úgy kifáradni, hogy újra ne tudja azt kezdeni? Csak bizd őt én rám. Hát hiába neveltem volna én fel valamennyi testvéremnek a gyermekeit? Én voltam mindannyiok pulyáinak a dajkája, pesztonkája, játszótársa, hopmestere. Mindent megtettek, a mit én akartam, s azt hitték, hogy ők akarják. Nézd, milyen jó kedvvel fut felénk! Valamit talált bizonynyal.

Blanka az alatt, míg a férfiak a merész haditervet készíték, nagy gyönyörűségét találta a sziklatető késő őszi flórájában.

Itt még dér nem volt; még nyiltak az indigókék csengetyűvirágok, a fehér és piros gyopár; a sziklahasadékokat elfoglalta a rózsaszínben virágzó szaka (Sedum) s az üszögőrnek egy sárgavirágú faja (Senecio). Ezekből ő egész bokrétára valót szedett. Utoljára aztán az a gyermeköröm várt rá, hogy egy «medveszőlő» bokorra akadt, mely épen tele volt érett gyümölcscsel. Ez a havasok díszcserjéje. Sötétzöld bőrkemény levelei sohasem hullanak le, s ághegyein piros bogyófürtök csüggnek.

Hogy megörült neki!

– Nem mérges ez? Kérdezé Árontól repeső kiváncsisággal.

Áron megnyugtatásul a szájába vett egyet a bogyóból. Akkor aztán Blankának is meg kellett azt kóstolni; a mitől nagyon furcsán összehúzta az arczát. Azt mondta, hogy igen fanyar.

– Azért ő medveszőlő.

– Hanem bokrétának jó lesz a két bátyánk számára, a kik vőfélyül elénk jönnek a Leánykakőig, mondá Blanka s ledőlt pihenni és bokrétát kötni a leterített bundára.

Áron szeme tele lett könynyel erre a szóra.

Azért még sem esett ki a gyermeknevelő szerepből.

– Ah, annál sokkal szebbet fogunk találni a Balyika-vár völgyében. Az is egy faja az arbutusnak; de nagy ritkaság. E tájon kívül csak Olaszországban és Irlandban terem. Itt úgy hiják, hogy «ősztavasz-virág». Az ágai korallpirosak, a levelei örökzöldek s az ághegyein késő őszszel nyílik a virág, fehér illatos fürtökben s a gyümölcse a másik őszszel érik meg, úgy, hogy egyszerre borítja virág és gyümölcs a szép bokrot. Valódi nemzeti szinű bokréta.

– Hol van az? Messze van ide? kérdé Blanka, felugorva henyéltéből; nem volt már fáradt.

– Bizony jó messze van az, drága gyöngyöm. A míg a tordai hasadékot elérjük, jó egy óra. Onnan a Balyika váráig másik óra. S én azt hiszem, hogy valaki nagyon el van már fáradva; jól fog esni megpihenni a malomházban s holnap reggel folytatni az utat.

– Nem, nem! Én nem vagyok elfáradva! Még ma menjünk oda!

S kész lett volna rögtön lóra ülni.

A gyermeknevelői csiny teljesen sikerült.

– A lovak hadd legeljenek egy kissé, azután sem ülünk nyeregbe, sokkal jobb lesz gyalog mennünk a hegy lábáig, ez kevesebb fáradság.

Azután elment maga az öreg a csalitba s teleszedte a kalapját érett áfonyával, előkereste az iszákjából a tiszta sávolyos kendőt, azon keresztül facsarta a bogyók levét egy bükkfapohárba s megkinálta vele Blankát.

A nő csak épen annyit hagyott benne, a mennyitől Manassé «megihassa utána szerelmét», s azt mondá, hogy soha életében nem esett neki valami jobban.

Egészen felfrissült tőle. A gyermek készen volt újra kezdeni a – játékot, mibe már belefáradt.

Áron szájába dugta két ujját s füttyentett. A három szanaszét kóborló paripa erre oda ügetett. «Czo fel fakó! megyünk tovább.» Azzal felkerekedtek s mentek torony irányába a hegyoldalon alá. A három paripa követte őket vezetés nélkül.

XLIII.

A tordai hasadék a vulcani alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegyláncz, tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak, csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaörlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a góth építészet pillérei állnak el a falaktól, a miknek ormozata ma is a münsterek czifra, fantasztikus párkányzatát mimeli.

A Magyar-Peterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapu alkotja, több száz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy geologiai talány.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó nagyszerűségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római kultura egyik előretolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a provinczia legnevezetesebb városa: Salinopolis, s a fensíkon mellette a megerősített táborhely, lánczolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az északi barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanúi ez életnek, és a gigászi kőkoczkák s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út most is ott domborodik a zöld szántóföldek között (a Pratu lui Trajanon, hol Róma uralkodója az utolsó dák királyt, Decebalt letörte), hosszú egyenes vonalban. – Azután más lakók jöttek. A letelepült magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harczát a tatárok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imájára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán, s azon a helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingiszkhán fiának mongol hordái pusztíták el, s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság- és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczy portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet, százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg, s az elrejtett kincsekrőli mondák. A Szent László kápolnája helyén egy faépület huzódott meg, keleti hitű kalugyerek számára, történetünk idejéig. – Ma már (negyven év után) azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét.

A természet alkotásának nagyszerű látványa, a mondák, a legendák, a történeti emlékek, miket Áron bátya minden lépten-nyomon elő tudott adni, feledteték Blankával a fáradságos, nehéz utat.

A peterdi malom fűzfáit elhagyva, folyvást a vízmederben kellett előreléptetni, melyből el levén fogva a víz, csak a tócsák maradtak a fenekén, tele viczkándozó apró halsereggel s nyüzsgő rákcsoporttal.

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi láttatni a kék égnek, csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy még nappal van.

A hegyrepedés egy órajárásnyi távolban a Hesdád völgytől annyira összeszükül, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak nekivetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztülhatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.

Ezt a szorost Balyika kapujának hívják.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni, a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu fölött. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Pharao népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szükülésen túl egymással szembenéz, úgy, hogy egyiknek a kapujából a másikához nyillal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó védőjéről Balyika várának nevezi.

Mikor a kapuhelyhez közelítettek, hol a patak hátramaradt vize a kőtalaj kivájt medenczéjében álló tavat hagyott hátra, Áron bátya előre lovagolt, állítólag azért, hogy megmérje a vizet, elég sekély-e a keresztülgázolásra? Voltaképen pedig azért sietett előre, hogy az adott jelt a keresztül húzott zsinegen meglelje és mire Blanka odaér, eltávolítsa.

Úgy beszéltek össze Manasséval, hogy ha a jeladás kedvező, Áron megmutatja Blankának a völgy virágkertét; magáról a barlangról azonban elvonja megtekintési kedvét azzal a szóval, hogy abban nagyon sok kigyó lakik; ha pedig a jeladás veszedelmet hirdet, akkor minden mesemondási tudományát előveszi, hogy Blankának kedvet csináljon hozzá, az éjt a barlangvárban tölteni.

Áron nem sokára visszatért azzal a tudósítással, hogy a medenczén könnyen át lehet lóval gázolni, s akkor rögtön meglátjuk a Balyika barlangvárát.

– Ah; nincsenek abban a barlangban kigyók? kérdezé rögtön Blanka. Minden asszonynak ez lett volna bizonynyal az első kérdése. A mióta a paradicsomban úgy megjártuk a kigyóval, azóta a nőknek különös ellenszenvük van ez egész hüllő-faj iránt.

– Vannak, felelt rá Áron bátya.

Manassé megkönnyülten lélekze fel.

Hanem ezúttal csalódott. Áron bátya csak egyenes hazugság mondásra nem volt képesítve; válasza nem a jó jeladás következése volt.

– Hanem azoktól mi nekünk nem kell félnünk; folytatá tovább, tüzet rakunk elüzésükre, a minél még erősebb oltalmunk ez a kakas, meg a jércze. Ezektől elfut minden kigyó és patkány; azt hiszi a csupasz nyakuk felől, hogy saskeselyűk. Ezek fognak bennünket strázsálni, a míg alszunk.

Ebből megértette Manassé, hogy a veszély köröskörül elzárta az útjokat s itt kell maradniok a Balyika-várban.

Áron pedig azon volt, hogy földicsérje Blanka előtt azt a felséges mulatságot, mikor a ropogó tűz mellett fognak heverészni egy templom magasságú barlangban, a miben hajdan őseik hónapokon át védték magukat diadalmasan, barbár hordák ellen. A férfiak fölváltva állnak őrt, míg ő a tűz mellett, jó bundába takarva, szenderegni fog, a feje alja illatos szénapetrenczéből vetve.

Ezalatt a szűk torkolatból kiértek a tágasabb öbölbe, mely a két átelleni várat egyszerre fölmutatja.

Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról sziklára mászva lehet följutni; tágas szája annak is be volt falazva, s a fal bejárata is oly magasan van, hogy oda valószinűleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas, boltív alakú szádát a bejáratánál széles tömör kőfal zárja el; gigászi rendszerben rakott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfölül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanúságául annak, hogy ez lakályosan berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes füvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok lőporral vetteté szét a sziklákat, s úgy vágatott egy merész utat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mæcenas a botanikus világban, s maga is gyakran látogatja a helyet (Haynald).

Mikor Blanka e kis völgyben leszállt a lováról, olyan volt, mint egy valóságos gyermek. Minden virágot le akart szedni, a mi eléje akadt. Áron megmondta neki minden virágnak a nevét, s hogy azok «e helyen kívül», mely távol világrészben találhatók csak föl.

Még Manasséra is elragadt a füvészkedési kedv, elfeledte azt, hogy ez csak a halálveszély borzalmait eltakarni való játék, egy asszony számára kigondolva, a ki előtt a bajt titkolni kell.

– Hogy került ide, s hogy maradt meg itt annyi ritka délövi növény? jegyzé meg Áronnak.

– Hát én az én paraszt eszemmel így okoskodom: ez a vidék római colonia volt. Ezt a barlangot még a rómaiak erődítették meg itten. Tanúja annak a falakba ékelt sok égetett cserép, melyet csak a római használt, a dák se azelőtt, se a mai napig nem vesződik azzal, hogy követ süssön. Ez is a Salinæ védelmére szolgálhatott a leigázott dák ellen. A mely római urat ebbe a várba tettek centuriónak, az azt számüzetésül vehette s Ovidiussal együtt sírhatott az elhagyott «urbs» után. A római szereti a virágokat. A merre járt valaha, nemcsak a romok, a hamvvedrek, a régi pénzek, hanem a meghonosított növények is hirdetik egykori ottlétét. Én azt hiszem, e vár száműzött urai csináltak egykor virágos kertet ebből a völgyből. Ők elmúltak, a virág megmaradt. Ezt a völgyet a déli nap süti, a bérczek védik az északi szelek ellen; alatta soha be nem fagyó víz zuhog, a tél fagyát enyhíti; így ebben a katlanban, mint egy melegházban tenyészik száz olyan növény, a mi ez égalj alatt sehol.

A virágszedés mellett mind jobban megközelítették a barlangot. Blanka futott elől. Nem akarta másnak engedni azt a dicsőséget, hogy az «ősztavasz-virágot» feltalálja, a minek létezését bizton hitte.

Áron nem szokott tréfálni. Ő Manassé bátyja. S Blanka Manassét is úgy ismerte már, hogy a mire az azt mondja, hogy «van», az bizonyosan van.

S asszonyoknál meg van a találási ösztön. Blanka az öröm sikoltásával rohant egyszerre előre, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, a mit talált. S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az «ősztavasz kukojcza» (Arbutus Unedo) odahuzódva egy szikla-sut fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint a puszpángé s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és gyöngyvirágalakú illatos fehér bokrétácskák. Ha Dárius rejtett kincseit találta volna meg, nem lett volna olyan öröme Blankának, mint mikor azt az igért bokrot meglelé.

Örömében nem tudott mást tenni, mint hogy Áront megcsókolta, a min az öreg nagyon elbámult. Rút volt szegény, szokatlan volt neki, hogy őt jókedvéből megcsókolja valaki.

És aztán nem mert arról a szép bokorról egy ágat letörni Blanka. Csak állt előtte, mintha attól félne, hogy most mindjárt kijön az a nagy úr a barlangból, a kié ez a csodaszép bokor s iszonyú zálogot követel.

– Látja, ángyikám, ugy-e hogy Áron bátya nem hazudott.

Blanka felkaczagott.

– Áron bátya! Én szeretném, ha tegeznők egymást.

– Az se hazugság ám.

– No hát szakíts nekem róla; én sajnálom megtépni.

Áron aztán, kertész ember módjára, kivette a görbe kését a bekecs zsebéből s szép figyelmesen metszette le a galyakat a pompás bokorról. Blanka rendelkezett. «Egyet Manassé kalapja mellé! Egyet te neked. Kettőt a két vőfélybátyánk számára. – Többet ne. Nekem nem kell. Hadd maradjon azoknak is, a kik jövő évben ide jönnek.»

XLIV.

A nap utolsó alkonysugarai aranyat szőttek a sziklavölgy átlátszó ködébe, midőn a barlangvár kapujához érének. A magasból valami hangzott alá, a mi hasonlatos nagy néptömeg énekléséhez, vegyülve dobpörgéssel.

– Siessünk be a várba! sugá Áron Manassénak. Asszonyod megtalálja kérdezni, mi az, a mi itt a fejünk fölött zeng?

Az a fölkelő tábor estima-éneke volt. Az ott tanyázott a fejük fölött ezer lábnyi magasban. A barlang száda fölött elnyuló sziklatömeg, mint egy titáni risalith eltakarta az alant fekvő völgyet a fensíkon levők szemei elől.

A vár bejáratának azonban kapuja is volt. Ezt nem készítette ács és lakatos, maga a természet növelte oda rengeteg vadrózsa-bozót alakjában, mely a kapu elejét egészen betölté.

Áron előre törtetett a bozóton keresztül; az ő bőrködmenének nem ártott az meg; de Blankának és Manassénak kívül kellett maradniok, a míg ő a várból visszatért három szál deszkával, a miket keresztül dugva a csipkebozóton, kettővel kétfelé hajtották ő és Manassé a gallyakat, a harmadikat pedig a résbe fektették pallónak; azon aztán Blanka sértetlenül vehette be a tövissánczot.

– Hol vetted te ezeket a doczkákat? kérdé Manassé bátyjától.

– Gondoskodik az Úr az ő hiveiről a pusztában, felelt neki Áron bátya.

S az Úr gondoskodása még többre is kiterjedt. Az ölnyi vastag külső falnak egy zugába szénahalmaz volt tetézve: annak a rejtekéből szurokfáklyák kerültek elő; egyet azok közül meggyujtott Áron s azután, mint a ki idehaza van, s a cselédjeivel rendelkezik, kiadá a parancsolatot Manassénak, hogy vezesse be a lovakat egyenkint az udvarba, Blankának pedig, hogy addig üljön le a kőpadra és kösse meg bokrétáit, etesse meg a baromfiait, a míg ő bemegy és rendbehozza – a házat.

Blankának dévaj kedve volt a fölött, hogy ő valahára egy elhagyott várban fog meghálni éjszakára: kisértetes meséket hallgatni, karját kedveséébe fűzve a lobogó tűz mellett.

Várakozásában azt a mulatságot találta ki egyes-egyedül, hogy a vadrózsáról leszedte a csipkebogyókat s azokat fonálra fűzve, korall-nyaklánczot készített belőle magának. – Pedig még a másik ékszere is megvan Manassé ereklyéi közt: a pitypang-nyakláncz a Colossæumból. Azalatt a kakas és jércze az öléből ette az árpát.

Manassé e közben felvezette a lovakat, kipányvázta őket a fal mellé s szénát tett eléjük. Azután behúzta a deszkákat a rózsabozótból, azokat bevitte, Áron parancsa szerint, a barlangba; az összeboruló rózsa aztán ismét zárt kaput képezett a barlang előtt.

Akkor Áron bátya is előkerült s mint szives házigazdához illik, karját nyujtá Blankának, hogy őt bevezesse.

– Ah, ez a te házad, Áron? kérdé enyelgőn Blanka.

– Ez eleitől fogva mindig annak a háza, a ki elfoglalja. Most az enyém.

De mennyire meg volt lepetve Blanka, mikor a belső ajtón belépve, egy tisztán tartott boltíves termet látott maga előtt, melyet a közepén rakott rőzsetűz köröskörül megvilágított s a tűz mellett terített asztalt, annak folytatásául egy vetett fekhelyt, az asztalon palaczkokban friss vizet és üvegpoharakat.

– Áron bátya, te ezermester vagy! honnan szerezted ezt mind?

Ez a kérdés majd csakhogy ki nem pattantotta azt a titkot, hogy idejövetelük és itt megmaradásuk elő volt készítve. Áron gondolkodott rajta, hogy mit feleljen? Azt mondani, hogy mindezt magával hozta az általvetőben, mégis ocsmány nagy hazugság lett volna az Isten színe előtt, a ki bizonyára a föld alatt is meglátja az embert. Valami közvetítő oraculumot gondolt ki. «Annak a molnárnak tudtára adtam, hogy itt maradunk, az küldé előre mindezeket a rövidebb hegyi uton.» – Igy aztán csak a jobb kezének a hüvelykujja hazudott, a melyikkel hátrafelé mutatott, mert nem «annak» a molnárnak cselekedete volt ez, a ki a peterdi bejáratot őrzi, hanem «emennek», a ki a Torda felőlinél őröl.

A további kérdezősködésnek útját állta Áron bátya régészeti értekezéseivel; elmagyarázva Blankának, mire valók voltak azok a nagy ablakok a homlokfalon s azok fölött a lőrések? hol voltak a ví-folyosók, a lakszobák az emeletre épült sziklaalatti házban? melynek bizonyosan volt asszonylakója is, – különben kinek a kedveért lett volna a kert ültetve a vár előtt?

Azután körülhordozta vendégét a palotájában.

Az egy görög Π betüt képez (épen, mint a Cagliari-palota) s a tulsó szárnyából egy fölfelé haladó folyosó nyílik, de melyen már csak meggörnyedve lehet haladni.