Part 22

– No most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt, beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál, hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, a ki azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan csecsemő, a kinek nem tej kell, hanem vér? Biz a toroczkói fiatalság is beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11-ik, 32-ik és 73-ik zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre? «hogy hát mi szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi el a bányászait a csatatérre. Eleget harczolnak már azok hazájukért a föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat, hadi szolgálat alól felmentésüket? Miért irták alá 1702-ben a város vénei a reversalist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne nyuljanak, a mit meg is tartottak híven mind ez esztendeig?» – Ezt mondod te Manassé öcsém, ugy-e? Könnyű neked onnan a külföldről! De lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a piacz közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz s maga is lóra ült és kardot kötött: magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt a tüzet, a hol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Toroczkó: mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha belelépett! De most a szabadságról van szó s ez Toroczkónak is dolga. – Hallom, mit felelsz te erre? – Hogy «jól van hát no: ha a ménkü-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a puliszka-evéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk ki egy nemzetőr-zászlóaljat?» Hát erre csak azt mondom neked, a mit az egyszeri góbé mondott a földes úrnak, a kinek a szelindekét agyonszúrá vas villával, s az szidá érte: hogy mért nem üté inkább a villa nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával akart volna engem megharapni. Köröskörül az egész oláhság fegyvert fogott; nekünk is hozzá kellett nyulnunk a magunk védelmére s bizony úgy megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit tehetett mást, minthogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez máskor is csak úgy volt. A ki legokosabb ember volt a városban, az vezette a dandárt: váczi püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom ám a nagy pirongatásodat, hogy no ugyan derék sereg, a ki elhagyta fogni a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai malaczczal, a kinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvi román népgyülésre következett az agyagfalvi székely népgyülés. Sándor bátyád is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor, Móga vezetése alatt (talán ismered ő kelmét?) megjelene nálunk a «Kő» előtt. Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Épen annyi, a mennyit Thermopylænél vezényelt Leonidás. S a «Kő» is olyan jó erősség, mint a Thermopylæ. Legöregebb bátyánk a Bertók azonban, a ki azóta, hogy vegetariánussá lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni, azt tanácsolta, hogy kisértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk: ki menjen el közülünk? Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az ellentáborhoz, fehér zászló alatt. De azonban ott fogták s nem eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utána ment, hogy majd ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert, ha be nem bocsátjuk őket Toroczkóba, akkor mind a két testvérünket felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert és nem bocsátjuk be őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te én nekem hiába lármázol; mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha harapnak, én is harapok. Csunya dolog ugyan, hogy a két bátyádat felakaszszák; nemes embert soh se akasztottak, hanem megtisztelték, fejét vették; de hát mit kényeskedel most? Mit válogatsz a parasztnak való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz, szidsz, rugódozol; én most viszlek Toroczkóra, s minthogy a két bátyádnak már «servus világ!» neked kell a csapat élére állnod: te már tudod a kommandót s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharczot. – De ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.

Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront maga magával (az ő nevében is) vitatkozni.

– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Toroczkóra. Nem is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda. Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, a mi ránk szemközt jő.

– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is megkezdték az elmult estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az uton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne busulj. Rossz róka az, a melyiknek csak egy lyuka van.

A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon: a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra emelkedő fellegtől jelölve.

– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok: velünk tartanak. Annak a jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontul jön Szent-László. Ott magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az; egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsuk, mikor dűlni akar s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja s a szekér toroczkói munka, elmegy az «ördög szántásán» keresztül is, tengelytörés nélkül.

A mint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá; beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya neki fordította a völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.

A völgyben sötét éjszaka volt: a hold nem sütött ide le; Blanka nem tudta többé a szemeit nyitva tartani, a mire különben a szekér döczögése sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel nem borulása.

Egy izben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. A mint ott pihenőt tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Délfelé, keletfelé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyulni. «Milyen szép!» mondá Blanka hátra tekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jeltüzek, mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való jelszavakat.

Most egy falu következett: a katonai térképen Peánának van följegyezve. Különben mindegy, akár hová rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu hosszabb egy mérföldnél: a házak oly messze egymástól, hogy egyik szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a patakpartra. Alusznak már valamennyiben, csak a patakmalom ablakában ég a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába és egyet kurjant.

Egy kanyarodónál megnyilik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal s oda engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zugó patak, tele nőve égerfákkal; azon keresztül dobogó hid; a hidon túl palánkkal körülvett emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos lépcsővel és tornáczczal, fából alkotva, s rajta piramidélességü magas tető, hangyász-pikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló, de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek garádja mellett omlik alá a sziklákról a hegyi patak.

A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre kukoritanak a kakasok.

– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? mondá öcscsének Áron.

– Hát te még Ciprianut is ismered, meg a kakasait is?

– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar nemes ember. Regalista is volt. A kakasai pedig unicumok az egész világon. Tiszta fehérek és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblögető hang. Különös jó faj. De Ciprianu nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még a tolvajoktól is meg tudja őrizni: azért tart annyi kutyát. S ha meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornáczra s kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe, azért, hogy tudassa, hogy ébren van s felfegyverkezve.

– Nem tartozik a fölkelőkhöz?

– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemes urak az oláhok között eddig még tartották magukat. Dacoromaniát szeretnék, de a democratiát nem. Eszük is van, vagyonuk is van s az nem kivánkozik a forradalomba.

E közben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de síma; sebesebben lehetett haladni.

A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok s fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá.

Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornáczáról.

– Mondtam ugy-e? szólt Áron.

– Úr Isten! Mi reánk lőttek? kiáltá föl Blanka.

– Ne féljen, ángyikám: nem nekünk szólt az s aztán elkiáltá magát kürtnél magasabb hangon: Ne lövöldözz Ciprián! Asszony van a szekéren; megijed tőle.

Erre a palánkon belül nagy kutyaexecutió támadt, valaki husánggal tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun keresztül kijött egy öles termetű óriás, kifordított bundában, nagy furkósbottal a kezében s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál szokásos hibbanó lépésekkel.

– Sze treaszka Adorján!

– Sze treaszka Ciprian!

Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt s abból Blanka nem értett semmit. Ciprian a hegyeken látszó jelekre mutogatott, a szemei ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját s erővel félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hidra terelve azt.

– Mi történik velünk? kérdé Blanka.

– Semmi baj; felelt neki Áron. A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghivását, hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.

Igazat is mondott Áron, de nem «egyszerre». Mert Ciprian csakugyan nem tanácsolta a tovább haladást ezen az úton: csakhogy nem a vizek miatt, hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.

A nemes úr maga sietett kinyitni a kaput s aztán szétverni az ebeket az udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is fölkel, körülnézni a házat, az aklokat.

A házi gazdának volt egy szép leánya. Épen olyan magas, öletérő személy, mint az apja, szabályos római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra, apja hivására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket. Úgyis vitte fel az ölében a ház emeletébe.

Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, a mi simára volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornácz, tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt czin-edényekkel a tálason. A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve, egyszerre lángra kapott az s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a hátlapja, mázos kemencze-oldal alakjában, a konyha melletti szobát fütötte.

A házi gazda és leánya csupa szivesség voltak vendégeik iránt. Egyik asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvencz étel: a bálmos készítéséhez. Felhordták eléjük, a mi csak jó és ízletes volt a házuknál s kinálták erősen Blankát valami idegen nyelven, a mi hasonlított az olaszhoz, de a miből azért egy szót sem értett.

– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten; sugá egyszer Áron Blankának, mikor magukra maradtak, de most olyan idő van, a mikor elfelejtették.

Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, a mikor az ember valamit elfelejt, a mit máskor tudni szokott? – Blanka annyit tudott meg, hogy a ház leányát Zenobiának híják.

Mikor asztalhoz ültek, Zenobia kezet akart csókolni Blankának. Blanka nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a szép arczát.

A házi gazda nagy dolgot csinált ebből!

Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével, arczvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, a mint Ciprianu a fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit felrángatta; lehajolt, meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán megint nagy izmos tenyereit Blanka felé czirógatásra forgatta, – ki lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a leányának adott csókra.

Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé s csak a kurta bajuszát rángatta s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.

Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn s néhány percz mulva megint be a szobába, kisérve nagy siralmas kárálástól és kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jérczét hozott lábaiknál fogva egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, a melyiknek olyan a feje és nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt, keleti nagylelkűséggel, odanyujtá Blankának.

Blanka mosolygott és szivesen fogadta az adományt. Gondolta, most már neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.

Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltünt a szobából.

– No ángyikám, dörmögé Áron; maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert most el? Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspökének sem adott kakast jérczével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztül mehetünk az egész oláh táboron. Ez olyan, mintha pazsuránk volna.

Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura? Olyan volt valóban, mint egy szent: égő parázs fölött járt, kelt s még csak a ruhája szegélyét sem égette meg.

Annak az egy «szónak» pedig hej de sok özvegy, árva volt a kisérete!

Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.

Ciprianu háza jó el volt rendezve vendéglátáshoz, a hogy nemeseké szokott lenni az oláhoknál. A népies, nemzeties meg van tartva náluk; de finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a duplapuskája.

A benyilóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek s a konyha melletti szobában Áron és Manassé.

Mindenki lepihent az Úrban.

Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbbé aludni, mikor legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban az éj, a mi nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik, hogy «holnap» van már. Aztán rákezd egy egész tyúkól kodácsolni. Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden keresztül hangzik. A házi gazda álmában horkol és fujtat, álmodott ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné kezd el álmában nyöszörögni, zokogni, s egyszer csak megszólal álmában magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven s suttogja szerelmesen: «Oh kedves Dávid! Ne hagyj itt. Ölelj meg!» Aztán reszketve nyög, mint egy haldokló.

Blanka szeméből mind kiment az álom.

Csak egy deszkafal választá el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal. Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, csókot válthattak egymással. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott, bizonyosan álmában.

«Nem. – Nem bocsátalak el – Egész hazámat megfürösztöd a vérben… egész nemzetemet keresztül viszed a tűzön:… de az én kis szigethazámat nem hagyom tőlem elvenned!… Azt Te magad körülvetted szikláiddal… benépesítetted szelid békés néppel… Nekem ez utolsó menedékem az özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből… Küzdök Veled! harczolok Veled… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…»

S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldal bordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta öcscsét álmából s fülébe dörmögé:

– Kivel küzdesz így öcsém?

– Az Istennel! sóhajta fel Manassé.

– Miként Jákób El-Bethelben?

– S nem eresztem el «Őt», míg meg nem áld: miként Jákóbot El-Bethelben.

– Vigyázz! Mert kificzamítja csipőcsontodat!

– Teheti.

Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak két ujjnyi tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.

Az «Úr» pedig mondá fölöttük: «Én vagyok a mindenható erős Isten! Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is diadalmas leszesz…»

XL.

Novemberi reggel későn hajnallik: a háznál mindenki talpon volt már, mikor Blanka fölébredt.

Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentul az útat nem szekéren fogják folytatni, hanem lóháton, a minek Blanka úgy őrült, mint a gyermek.

(Ezért volt a három ló egyuttal fel is nyergelve.)

A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú «egyesekben» felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászuturó, gesztenyeizű baraboly; olyan étkek, a miket Blanka először izlelt életében s azonnal meg is szeretett. A házi gazda örült ennek nagyon. S a mit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra az utitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz.

Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a legközelebbi állomásuk lesz Szent-László; ott a domnu rektor lesz a gazdájuk, a ki pedig «vegetarianu».

Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez?

Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:

– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már a milyen, olyan, ezuttal azt a te szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben; mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, a kinek a házában most megháltunk, mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s azonkívül én rám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.

– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd a kit mellénk fog rendelni a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepczébe?

– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.

Blanka nevetett az örömtől, mikor fennült a nyeregben. Eleinte különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem aztán, mikor a délczeg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott hozzá.

A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.

A két hölgy előre lovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsukortyot inni.

Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.

– Zenóbia, kérlek, tegezz engem s beszélj velem magyarul. Az éjjel álmodban hallottalak így beszélni.

A leány visszarántotta paripáját s keresztet vetett magára. Aztán súgva mondá:

– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, a mit hallottál tőlem; s ne kérdezz erről többet.

Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.

– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?

– A hogy illik. Az apám birtokának a határaig.

– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?

Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, a mit a reggeli ködfátyol takart még.

– Annak a hegynek a szélső oldaláig.

– Az odáig mind az övé? kérdé elbámulva Blanka.

– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelő fa, kecskenyáj, sertéskonda, rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.

Egy úr, a ki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt a kis darab földet, a mi abban kenyeret terem, maga szántja!

Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt már az őszi dértől, de a mint feljött a nap odáig, a hogy a hegy árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszinű kökörcsinek.

Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vad páva szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s aztán felrebbenve, meg leszállva előttük, sokáig folyton az útjokban maradt, mintha előhirnöke volna jövetelüknek.

Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett a levélvesztett lombfa, az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte már az aljat, s azon tarkatollú madárcsoport kergetőzött. Egy ilyen bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok vaddisznók voltak; engedte őt csodálkozni rajta, hogy ime egy egész konda – pásztor nélkül!

A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek a hegynek felmászásában. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből, ezek még csak meg sem izzadtak bele.

Végre fölértek a hegytetőre s ott egyszerre az erdő is megnyilt. Sajátszerű tájkép tárult eléjük.

Északnak a fensíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér vörös fenyőfák láthatók; a bürű alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt, a mit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A vén fa rohává lett rég s a húsz éves sarj üde hajtással magasodik fel sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.

A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejtsek, az erdők örök virága.

Itt csak egyesével lehet előre haladni. Zenóbia elől lovagolt, nyomában Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a lónak.

Egyszerre Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét.

Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben, látott ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt pedig jókedvű ficzkó. Tánczol, mórikál, bukfenczet hány; hintálja magát a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa gömbölyű fülei, felnyitott szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.

Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.

Zenóbia a nyergében maga előtt keresztül fektetett dupla puskának a sárkányait csendesen felvonta. Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a hátul lovagló Manassénak: