Part 21

… – Látod? suttogá Gábor úr Manasséhoz, azzal az ijedt képpel, a mit az iskolás gyerek mutat, mikor fél, hogy mindjárt jön a rektor a pálczával s lesz «kikapsz».

– Ismétlem hát én is a legcsendesebb hangon, hogy méltóztassék Blanka grófnő ügyeit minél előbb rendbehozni.

– Az mindjárt megtörténhetik, szólt Gábor úr, felnyitva szekrényeit s elővonva az iratcsomagot a Z-betüs fiókból.

A félelem sápadt remek képe ujra benyomult az ajtónyiláson.

– Kéreti a nagyságos asszony a nagyságos urat, ha még életben akarja találni, siessen hozzá egy pillanatra.

– Gyere be! Mordult rá Gábor úr, s azzal visszalökte a fiókba az iratokat. Átkozott dolog! – Most át kell öltöznöm, mert ha megérzi rajtam a szivarfüstöt, megöl.

S azzal neki fogott vetkőzni, mosdani, törülközni, hogy az áruló dohányillattól megmeneküljön; e közben három posta jött utána, sürgetni, hogy siessen! – A harmadikat már egyenesen a túlvilágból küldte hozzá a nagyságos asszony.

Manassé ott hagyta és kiment a parkba.

XXXVII.

Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, a ki hires nagy gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt és a gyümölcsfák maguk is óriási fajuak. A park hosszában egyenes út vonult le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a leghosszabb idényü fa, levelei még késő őszszel is mind megvannak lehullatlanul, csak hogy most már lilaszínüek, s a rőt lombozat közül az érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben. Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.

Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.

Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyan e fasor között végigsétált, akkor a somfák aranynyal voltak behúzva a korai virágtól.

A mennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az emberrel!

Akkor is épen így jött föl a teli hold a Szamos tükréből, a sétányon végigöntve rézvörös világát: egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna ködfátyola mögött.

S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult.

Azóta harmadszor kezdi újra az életet.

És érti, tudja jól, hogy az az élet, a mit most kezd, a másik kettőnél még nehezebb lesz.

És még sem érzi azt a terhet a lelkén, a mit akkor viselt, mikor előtavaszszal itt járt végig az aranylepte somfák sétánya közt.

Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána, kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hizelgéseikkel. Most, hogy érzik, tudják, mi vár reá? rang, vagyonelvesztés: igyekeznek előtte kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.

Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést. Blanka meg tudta azt itélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában mennyi a valódi baj s mennyi az affectált kiszámítás?

A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis helyzetét: a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, a ki útjaiban kiséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak oly úton történhetik meg, melytől a vallásos érzelmü kegyes hölgy, mint kárhozatra vivőtől, visszaborzad.

És még sem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak boszantja, keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez emberek házánál kell egy éjen át menedéket és a vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe venni.

Mikor tavaszszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a hosszú egyenes úton, az a gondolatja támadt, a mint a holdvilágtól messze elnyuló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kiséri ez árnyék? Soha se lesz abból fény? Mindig azt kell-e tudni az embernek, hogy a háta mögött jön a sötétség? Soha sem lehet-e, hogy egy világos alak kisérje? Olyan hű, mint az árny? s olyan tiszta, mint a fény.

Most újra eszébe jutott az.

Visszafordult. S ime nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.

Az ifju gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.

– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág. Sugá neki. Gyönyörű éjszaka lesz. Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e kedved folytatni az utazást, lelkem?

– Azt mondtad ki, a mire gondoltam! szólt a hölgy mohón, szívéhez szorítva Manassé kezét. Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.

– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsut vennünk sem szükség.

– Nem! Nem! – Nem akarok szóba állni vele többé! szólt öntudatosan Blanka s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon sugá: Azt mondta nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged? Ugy-e te neked is azt mondta rólam a férje?

S azzal átölelték egymást és sírtak.

«Menjünk e háztól, menjünk!»

XXXVIII.

Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe? Éjszak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kelle találkozniok s azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja, hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által lett símára taposva; olyan símára, hogy az utbaeső vendéglőkben imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az esztendőben. Az olaszországi carbonari-köpönyeg (az akkori év polgári divatja) elég volt az útra.

Manassé régi ismerős e tájon. A mely vidéken átvonultak, elmondá annak népregéit, történeti mondáit utitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes viselt dolgait, Nagy-Bánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták, rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg; barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja; vadászkalandokat mondott neki a medvékről, mik az erdők otthonos lakói s igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért, ezüstért abban a völgyben, a honnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az a ködóriás a «bányarém». Kén és mireny füstje ez, a mit az érczpirítók máglyái támasztanak. Minden lehellet, a mit az aranyolvasztók beszívnak: sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép és férfiai erősek, hölgyei szépek s szeretik a szülötte földet.

Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely a dombtetőről, sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.

Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám adomákat, a mik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú helyett tisztességes házisipkával látta el homlokát.

Úgy hogy mikor egy este azt mondá Blankának: «az ott Kolozsvár!» a nő bámulva nevetett föl.

– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, a mely szülőföldedet körülveszi? az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tüzön, egy csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.

Manassé segített Blankának nevetni.

– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.

Pedig bizony keresztül jöttek ők mind a két tengeren s most ott álltak a kellő közepében a vérnek és a lángnak s csak Manassé gondos figyelme volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélü hídján a paradicsomba.

Ha csak egyetlen egy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti Pálmáson: épen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanazon vidék felé, s a hol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek tanyát.

Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, épen akkor indult meg Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hidon a katonaság miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan hiresztelte az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek. Valószínü, hogy a mint a szekérről leszállva, átmennek a hidon karöltve, ott sem fogja őket senki megszólítani.

Azonban csalatkozott Manassé. A mint a gyaloghidra lépett (az ember azt gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet, huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét s rákiált:

– Ne te né! Bizony elmenne előttem passusmutogatás nélkül! Hol az igazság?

Manassé boszusan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú, tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszúszárú csizmában, fején nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy hegykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.

Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával; – de azért nem mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.

– Áron! kedves bátyám!

– Én vagyok biz az, Manassé öcsém, szólt a tömzsi emberke nevetve, s félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az öcscse kezét.

Aztán Blankához fordult.

– Hát ez a drágalátos szent kép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arczára vaj egy fél csókot.

Blanka megtette a kivánságát s adott aztán az arczára Áron nem felet, de másfelet s elégülten mondá rá:

– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.

– De hát, hogy tudtad bátyám, hogy ezen jövünk?

– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy a ki Szathmárból jön Erdélybe, annak a nagy hidon kell bebandukolni. Itt vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém az alatt egyebet szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.

Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a rokoni csók kedveért.

– Hát a két bátyámról mit tudsz?

Ez volt a legsürgetősebb kérdése Manassénak.

Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghid közepén s kétfelé vetette a lábait, úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.

– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.

S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.

– Én nem szomjazom.

– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.

– Azt meg épen nem szomjazom.

– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, a míg velem nem iszol elébb.

Manassé ismerte a bátyját: tudta, hogy az szavának áll.

– No hát inkább iszom.

– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.

– Egészségedre legyen.

– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?

– Azt is hallom.

– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Toroczkón; hogy egészen megfordul a harang a koronájával lefelé s csak az egyik oldalát üti meg; «egy! egy! egy!» nem úgy mint ezek «egy-kettő, egy-kettő, bing-bang!»

– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!

– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig ha én te neked arra a kérdésedre felelek, hogy hol van a te két bátyád? hát abból veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla: tudod?

Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.

– Csak annyit mondj meg, hogy élnek-e? súgá Áronnak.

– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. – Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leánykakőig, csak tartsa készen a számukra ángyika a vőfélybokrétát! mert ingyen nem tanulták be a szép menyasszony-fogadó verset.

Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján s azt mondta, hogy majd maga fog szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.

– No abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk végig, a mi most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a tordai hasadékban. Ugyan hallotta-e már hirét a tordai hasadéknak? Nincs olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres Balyika vára: a ki a Rákóczy Ferencz vezére volt. Azt is megnézzük, ugy-e drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő s otthon vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?

– Az a legnagyobb örömem.

– No hát ebből lesz sok.

Manassé súgva kérdé Árontól:

– Te igazán a tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor nem is jutunk mi el a Leánykakőhöz!

– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé urakkal beszél, csak megmondja az igazat; – csakhogy nem egyszerre.

Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz Mátyás-huszár vonult át a hidon: fiatal ujonczlovasok mind.

– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a szegény embert? Hé Dávid öcs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!

Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal hadnagyot a gyaloghid korlátjához Áron.

Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arcz, termet, szemek. Akárhányszor összetévesztették őket egymással.

Csak egy év különbségük volt az időkorban.

A korláton keresztül nyújtotta kezét Manassénak s míg a kezeik egymást szorították, sokáig néztek egymás szemébe.

– Hová? bátya! szólt Manassé.

– Megyek a két bátyámért boszút állni.

– Én pedig megyek őket megmenteni.

– Megyek a hazámat védni.

– Én is oda.

S aztán megcsókolták egymást.

– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? te rusnya béka! dorgálá őt Áron bátya.

A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.

– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem: megkérem azt. Ugy-e megadod azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?

Blanka sejtelemteljesen nyujtá neki kezét.

– Ne félj, nem halok meg! kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta, hogy Blanka szemébe köny gyűl. Egy az Isten!

– Egy az Isten! dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifju sarkantyuba kapta paripáját s csapatja élére vágtatott.

– Siessünk, mormogá a hosszú karú s átvéve Blanka utitáskáját, nagy gyorsasággal vezette őket tekervényes utczákon keresztül egész a házsongárd utczáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyuttal megszálló, ha Toroczkóról bejöttek. Odáig még pipagyujtásra sem állott meg.

A ház mellett kert is volt, az most zöldséges kertül volt kiadva egy kufárnénak; az hevenyészett estebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá a tűzhely mellé s segített neki. A kufárné is részese volt már az összeesküvésnek, a mibe mindenki be volt avatva, a kivel csak Blankának érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy keskeny fenyűszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.

– Tud-e a szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? Kérdé, dolgát folytatva a sütő-főző asszony. Én néha két hétig is úgy alszom utazva, mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap országos vásár lesz Kolozsvárott s arra annyi tordai cserzővarga, mézeskalácsos, kofapecsenyesütő, s más efféle fog tódulni erre felé, hogy velük szembe szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok szarvasmarha, birka, sertés, a mit felhajtanak! Azért még az éjjel akarnak utrakelni.

Blanka igen helyesnek találta azt.

Áron bátya pedig azalatt a lovakat befogatva odakinn, elmondá rövid szóval Manassénak, hogy «elől tűz, hátul víz».

A rengeteg oláh tábor, mely Toroczkót fenyegeti, a tordai hegyeket tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinczi menekültek is ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség lesz. Azért egy órai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, a mi a tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább – madárlátta ösvényeken.

Blanka megszokta már az éjjeli utazást: azt hitte, mulatságból történik ez így. Ösztön, sejtelem, vagy talán az «otthon» utáni vágy, súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.

XXXIX.

Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen átengedve, a kit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy betakart, hogy alig látszott ki belőle.

Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majd hogy fel nem fedezte a kegyes csalást, a mivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni igyekeztek.

– Nini! ezek a lovak fel is vannak nyergelve, szólt Áronhoz.

– Az ám, felelt a bányász, megzavarhatlan kedélylyel, Erdélyben ilyen bahó szokás van. Csak olyan formán, mint a hogy a stajerek meg a ló nyakára tesznek egy nagy kalodát.

Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron neki ereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, a mik a havason nevekedtek s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen szomjan elkoczogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint be hagyják magukat fogni, hogy újra kezdjék, a mit elhagytak.

A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa. Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le tartani, síkon koczogni, maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést elejbekapással meg nem türni, csárdakapunál szépen megállani.

Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsisülésből visszafordulva, ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, a mikből kifogyhatalan volt s jóizű természetes humorral tudta azokat előadni.

Egyszer aztán: mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál, mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai «okos malacz» adomáján sem akar nevetni: akkor a ködmene zsebébe nyult s onnan kivonva zománczos arany óráját, annak a gombját megnyomta, s az ismétlő órát ütteté, a füléhez tartva.

«Tizenkettő és két negyed.»

Az egész ember ilyen volt: aranyóra báránybőr-bekecs zsebben. Parasztos külső alatt nemes emberi szív: munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő; népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pór-cynismus az uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jó kedély a veszélyben: igazi székely lófőpéldány. (A «lófő» nem gúny, hanem rangczím a székelynél.)

Tehát a mint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az öcscsének: