Part 20

Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni. Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a képzelt perlő társának és horkolni kezdett.

Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.

A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.

Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a hajnali harang.

A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az ajtó hasadékán keresztül, hová megy?

A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.

A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven. «Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan megértette azt.

Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.

Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak, a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre mityi nófiti?»

XXXVI.

Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az útat választotta; a Karston gyalog keresztül hatolva, nyilt kapu volt előttük Magyarországba: mehettek, a nélkül, hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki, rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva: a hol fuvarost fogadtak, tíz esztendős gyermekek voltak a kocsisok.

A Muraközön átjutva, izgalmasabb élet közé jutottak: a magyar községek népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harczolni való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.

A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.

A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad volt a tér.

A lánczhidon még nem jártak, a hajóhidon még nem szedtek úri kinézésű emberektől vámot.

A mint Manassé Blankát az «Angol királynő»-nél elhelyezte, azt kérdé tőle, hogy nincs-e elfáradva?

Blanka nevetett: ugyan mitől?

Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején és négy napig rázatta magát kukoriczaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly aczélidegzete volt, a mit külső viszontagság ki nem birt fárasztani.

– Akkor holnap reggelre megrendelem a «gyors parasztot».

A gyors paraszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója. Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai «fehér farkas»-ban volt feltalálható, s a részvényeseket nem hiába hítták «nyerges-újfalusiaknak».

Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék vele azon ügyek felől, a miket Triesztből küldött levelében reá bízott.

Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghiresebbek közé tartozott az a fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi juratusa.

Ezuttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon található: egy sánta, egy púpos, meg egy hebegő. A többi elment honvédnek.

Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos nagy veszekedést folytattak egymással, a mibe a hebegő is törekedett beavatni magát, de a mint a legelső «k», «g», «p» vagy «b» betűhöz elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harczolt. Mind a háromnak fel volt téve a kalapja, úgy jobban lehet gorombáskodni.

Manassé ismerte mind a hármat.

A mint őt belépni látták, levették a kalapjaikat s a két vitatkozó fél rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben biró.

– Tehát «miért zúgolódnak a pogányok?»

A sánta így szólt:

– Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi juratusok csinálták a forradalmat Bécsben, márczius 13-án, s azért azt kellene nemzeti ünnepnek elfogadni.

– Persze, hogy azt! kiálta fel a púpos; nem is a pesti paraplé-revolucziót ám, a mit te sánta segítettél csinálni márczius 15-én.

Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk.

Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.

– Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a márczius tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is lőttek! csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.

Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve, felcsapták kalapjaikat s eltávoztak. Ott hagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az irodafőnök.

Manassé Zimándy úr után tudakozódott.

A kis hebegő megkisérté előbb egy nagy mennyiségű kkkk betűvel; mikor az nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy sem megy a dolog, azt mondta neki: «próbáld meg pajtás elénekelni, a mit mondandó vagy».

S ezen a módon csodaképen jól ment a kisérlet. (Mint tudva van, a hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia «qualunche sia l’avento» dallamára igen szépen elő tudta adni az irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten sem kapható. Még egy hét előtt egy fulminans czikket irt a «Radikál Lap»-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár romjai alá s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment délután a Gellért-hegy alatti reduithoz sánczot ásni, s ott hordta a földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban. Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát mert éjjelre nagy migrainet kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltozást rendelt; minek következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi jószágára, a mi vagyon Szathmár vármegyében. A mi elég szép levegőváltozás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, a kinek tetszik.

E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy a mi levelet ő küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem minden bizonynyal utána lett küldve «Pálmás»-ra, a birtokára, a többi elintézetlen levelekkel együtt.

Ez sem baj, gondolta magában Manassé.

Másnap, még az olajlámpák pislongása mellett megindult a gyorsszekér az utazókkal. Vannak vasutak, a miken túltett ez utazási mód. Az út jó volt: nem vas, de aczél; egész hónapon át nem esett eső. Délre Szolnokban voltak, estére Püspök-Ladányban. Ott nehány órai pihenés és megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő egereivel; s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán keresztül, mely reggelre Debreczenben végződött; úgy, hogy másnap korán délután már közel járt a gyorsszekér, négy csengős paripájával a «pálmás»-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekkint, mert az egész park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti büszkeség pálmafáknak nevez.

A mint a pálmafa-szegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy kukoriczaszárból épített kunyhóból egy marczona alak ugrott a lovak elé, egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját ragadva meg.

– Meg kell állni! rivalt a kegyetlen ember a kocsisra.

– No, mi baj? kérdé Manassé. Útlevél kell? Passus?

– Nem paksus kell, válaszolt a szigorú férfi; hanem ezeket a csengetyüket kell leszedni a lovakról, ni!

– Ugyan miért? kérdé Manassé.

– Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy «mirge» van.

A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.

– Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy a ki elhajtat a kastély előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.

– De mi épen ide akarunk szállni a kastélyba; mondá Manassé.

– Akkor meg épen megkövetem, majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat, hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat, hogy ne kukurikoljanak, mert nem tud aludni tőlük.

De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló, meg a kocsi lábujjhegyen járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, a míg a kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik, haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell zörögni!

– Mondtam ugy-e, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor nagyon idegen.

A vad paraszt soha se hallotta hírét a migrainenek és idegességnek; aztán olyan szókat csinált belőlük, a mik azokhoz legközelebb álltak.

A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő németül beszélt.

– Oh, ez a vad paraszt! soha se tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos asszonynak «Meergrün» baja van, s ilyenkor egészen «närrbös».

Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok nagyszerűek a betegápolási vágyban.

Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos asszony ilyenkor «närrbös!» S lábujjhegyen lépegetve, benyitott egy posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón s várhattak rá, míg visszatért. Az pedig jó ideig tartott.

Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá némajátékkal Blankának, hogy be lehet menni, de az arczáról lehetett látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, a ki nem is sejti, hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.

A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, melylyel a falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép hölgy egy causeuseön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle. Háta mögött egy sovány komorna állt, meg egy köpczös szolgáló. A komorna egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Colognet csepegtetett az úrnő fejére, s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy az illatszer gyorsan elpárologjon.

A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint a kit e megjelenés a kisértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát rángatta a görcs, melle fuldokolt: aztán visszaesett fekhelyére, rémülten kiáltva «hercz… (aztán megigazította magát: már nem az!) Blanka!» s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá, megcsókolta gyöngéden a homlokát s részvétteljesen kérdezé:

– Marie! ön szenved?

A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt: mintha kisértő szellem csókja lett volna az, s két karját arcza elé tartá, hanem a rémület közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy «parlons français devant les domestiques».

S Blanka kénytelen volt francziául ismételni kérdését.

– Ah! ah! nyögött a szenvedő úrhölgy; mi az a fájdalom, a mit a fejemmel szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, a mit a szivem érez ön miatt, – Blanka.

– Én miattam? Mivel okoztam azt?

– Mon Dieu! Ah mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldusá tette magát. Minden vagyonát eldobta magától: rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve látni. Dieu et Jesus Maria.

Blanka mosolygott.

– De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni. Férjhez megyek s a férjem eltart.

– Borzasztó eszme! Férjhez menni: az egyház tilalma ellen! A fejem szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép, mosolygó arczot. Eddigi szent képemet. Eltorzulva az örök lángok között. Elveszve menthetlenül! Megőrülök bele! Ah «sót», «sót!» Adjátok ide azt a repülő sót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.

A repülő sótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleransabb lenni.

A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorítá a repülő savas phiolát s úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.

– Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni. Zsidóvá! Hüh be pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt az embert! Azt a dæmont!

– Kérem, Marie, én azt, a kit szeretek, tisztelem is.

– Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.

– Nem is lehet, szólt Blanka, angyali nyugalommal; a ki boldog, annak nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!

– Szerencsés ön! Ah, én a mióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.

Blanka délczegen fölemelte fejét és arcza ragyogott a kevélységtől. Egészséges arczpirja eleven dicsekedés volt.

– Ne beszéljünk most én rólam! szólt aztán szeliden, s leült a szép szőke hölgy mellé. Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével, én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek gyógyító ereje van.

– Igen, ön volt az én szentem.

– Kisértsük meg, azért, ha megszüntem is szent lenni, hátha az ujjaimban megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.

S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most elkezdett reszketni s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A sziliczei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.

Ezeket az elátkozott szamosparti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán meg az egérszag, meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon meg oly büdös! A boltos bizonyosan ként tett bele.

A két cseléd meg se mukkant.

Blanka várta, barátnője homlokára tett kézzel, hogy elszunnyadjon.

– Vegye ön el arczomról a kezét; szivarszag érzik rajta.

Blanka aztán nem nyult hozzá többet. A szép úrnő végignyult a kereveten s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak. Most életveszélylyel járt volna valakinek a szobában mozdulatot tenni. Egyszer aztán megint felugrott fektéből, s elsikoltá magát.

«A szunyog! A szunyog!»

Egy szunyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.

A két cseléd aztán futott a szunyogot elfogni, s addig nem lett helyreállítva a nyugalom, a míg csakugyan eléje nem hoztak egy szunyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.

(Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az összes cselédség nyáron szokott elegendő mennyiségü legyet és szunyogot összefogdosni s télre eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)

E megnyugtató tényre aztán mégis csak elaludt. Holnap reggelig már nem lehet vele beszélni.

Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még jobban a szívét. – A szive sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.

És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!

Ez alatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület tulsó szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás, vagy kilincs-záródás ne legyen hallható a háznál.

Gábor úrra alig lehetett ráismerni, a mióta a házas élet rózsalánczait felvette. Az arcza is megváltozott. Megnyult, vagy mi? A bajuszát sem alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzomborzra.

– Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? szólt beköszöntve hozzá Manassé.

Gábor úr pedig gondosan betette utána az ajtót s elébb körülnézett, ha nem hallgatózik-e valaki, azután is olyan csendesen beszélt, mintha félne, hogy a nagyságos asszonyt felkölti vele.

– Bizony, öcsém, te is jobban tetted volna, hogy ha haza nem jösz. Tudod-e, hogy tripla bakot lőttél vele?

– Ne ijeszszen meg!

– A simpla bakot már magad is ismered. Az egyik az, hogy Blanka herczegnőt elszöktetted magaddal Rómából.

– Nem szökött. Űzték.

– De veled jött s ez a hiba. Tudod-e, hogy egész vagyonát elveszti ez által, ha kitudódik?

– Már pedig kitudódott; mert első dolga volt Budapestről megirni mind a rokonainak, mind a herczegnek, hogy újra férjhez megy.

– Nagy bolondot tett akkor.

– Tudom, de azt előre megmondtam, hogy ha egyszer talál ez a nő egy férfit, a ki megér harmincz ezüst pénzt, el fogja dobni érte – a börtöne arany kulcsait. S úgy látszik, hogy engem becsül annyira. Már ezen nem segíthetünk.

– Jól van hát. Idáig hát eljöttetek. Az is nyaktörő vállalat volt ugyan. Isten csodája, hogy minden állomáson főbe nem lövetett benneteket valamelyik fél, mint emissáriusokat. De már most hova innen? Ha meg akarsz Blankával esküdni, akkor Erdélybe kell őt vinned, a hol unitáriusok laknak, hogy áttérhessen és a consistorium előtt az erdélyi törvények szerint fölbonthassa a házasságát Cagliari herczeggel. De hogy jusson be most Erdélybe? A magyar seregeket mindenfelől kiverték a császáriak. Kolozsvár az ő kezükben van. Szülötte városodat tizennégy ezer főnyi oláh fölkelő sereg veszi körül. Oda, ha csak madárrá nem váltok, be nem juttok.

– Az én dolgom lesz az, bátyám.

– Jól van. Hát ez a te dolgod lesz. De bezzeg megörülnek a testvéreid, ha közéjük toppansz. Tudod, hogy nekik is lőttél egy bakot?

– Lássam!

– Hát a testvéreid közül a legöregebb, Bertók, a magyar kormány alatt biztosi hivatalt vállalt. Sándor, az utána következő bátyád, népgyűlést tartott a székelyek között, Boldizsár, a ki mindig szeretett poétázni, egy fulmináns harczi dalt bocsátott közre a saját neve alatt. Áron, a bányász, granátokat és gyutacsokat gyártott a hadsereg számára. Simon és Jonathán a népfölkelés vezéreiül lettek megválasztva; a náladnál csak egy évvel idősebb Dávid pedig beállt a «Mátyás huszárok» közé s már csatában is volt; még az ikertestvéred Anna is azt tette, hogy egy felhívást intézett a honleányokhoz tépések és sebkötelékek gyűjtésére. Mind a nyolcz testvéred compromittálva van.

Ezt a hirt nem birta el Manassé; csak leroskadt a pamlagra.

– Már most csak hallgasd tovább! – Mikor ilyen szépen elkészítették maguknak az ágyat s kezdték észrevenni, hogy a dolog görbére megy, ekkor a legokosabbnak ez a jó gondolatja támadt: «Mi már mind a nyolczan el vagyunk veszve, ha az ország felfordul, a vagyonunkat mind confiscálják, sok apró gyermekünk mind koldussá lesz. Szerencsére van még egy kilenczedik testvérünk, a ki jól eltette magát. Az nincsen compromittálva. Pingál, vagy mit csinál Rómában. Az jó firma. A megbukott dicasterium egykori hivatalnoka, exconsiliarius. Irassuk az ő nevére minden vagyonunkat. Ő becsületes fiu, tudjuk jól, hogy nem tartja meg magának a mi osztályrészünket, hanem gondoskodik rólunk, ha szerteszéjjel börtönben leszünk s főzet a gyermekeink számára minden nap s nem engedi őket rongyosan járni!» Mindnyájan helyeselték az indítványt, az egész birtokot a te nevedre iratták. Most te vagy az egész Adorján-uradalom birtokosa.

Manassé eltakarta arczát kezeivel: talán sirt?

– S most te oda pottyansz közéjük az égből: azt mondod: én is itthon vagyok! s azzal az egész tervüket dugába döntöd. Ha otthon vagy, lehetetlen, hogy bele ne keveredjél te is a csávába, s míg ők ebbe vetették a reménységüket, hogy ha mind elvesznek is, marad «egy» utánuk, a ki özvegyeiket és árváikat pártul fogja, te még viszesz oda nekik egy új leendő özvegyasszonyt. Látod, milyen bolondot akarsz most csinálni?

Manassé fölkelt a pamlagról s nyugtalanul elkezdett föl s alá járkálni.

– Az az egy szerencse, hogy nem férhetsz hozzájuk. Legalább, ha egy makulányi józan eszed van, nem kisérted azt meg. A Toroczkó körüli hegységek mind meg vannak szállva fölfegyverzett oláh népfölkeléssel. Egy út sem szabad odáig. Én azt a leveledet, a mit hozzám küldtél, hogy eljuttassam Áron testvéredhez, egy nálam szolgáló becsületes oláh cselédemre bíztam, hogy vigye el Toroczkóra. Őt nem fogják föltartóztatni. Hogy mit irtál leveledben, azt nem tudom, csak annyit mondott a küldönczöm, hogy mikor Áron bátyád olvasta a leveledet, oda csapta a fejét (a saját fejét) a falba háromszor, s aztán a két kezével a hajába markolt s úgy megczibálta saját magát, mintha valami idegen ember volna.

– Azt irtam neki benne, hogy jőjjön elém Kolozsvárra és várjon ott rám.

– Nagyon szép. Áron nem adott levelet a küldöncznek, csak annyit bízott rá élő szóval, hogy megteszi, a mit kivántál tőle.

– Szegény Áron! ha elfogják?

– Akkor már ő lesz a harmadik. – Mert Simon és Jonathán bátyáidat, a kik a székely népfelkelést rendezték, már elfogták az oláhok s fogva tartják a táborban.

– Két bátyámat! kiálta fel Manassé indulatosan.

– Bizony kettőt. Azoknak az életéért nem adnék egy tűzkövet.

Manassénak csak nyitva maradtak a szemei és az ajkai, mint a kinek megállt az esze.

– Legokosabb lesz, édes barátom, ha megfordítod a kocsirudadat, s igyekezel ebből az országból kijutni. Blankát hagyd itt nálunk; ő nőmnél elmaradhat. A Cagliari herczeg móringját már menthetetlenül elvesztette, a mint Rómát elhagyta; de a püspök nagybátyja hitbizománya még megmenthető, a míg a katholikus hitet el nem hagyta. Hanem ennek az a kezdete, hogy: arra van Lengyelország! Még arra felé szabad az út. Búcsut se végy tőle, hanem fuss!

– De én Erdélybe akarok menni! kiálta Manassé indulatosan.

– No, de ne kiálts olyan nagyon; mert az asszonyok azt fogják hinni, hogy veszekedünk. Hát miért akarsz te minden áron Erdélybe menni?

– Ha eddig volt reá egy okom, van most rá kettő. A két testvéremet kiszabadítani, a ki el van fogva! S hátha még Áron is elém jön! Oh Istenem! Nekem oda kell mennem.

Gábor úr ez alatt rágyújtott egy keserves szivarra, s Manassét is megkinálta vele; de annak nem kellett.

– Tudod mit, fiatal barátom, – mondok én neked két dolgot. Az egyik az, hogy a míg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elitélt rab, nincs az az üldözött adós, a kinek a sorsa alábbvaló legyen egy feleséges emberénél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, a míg férjhez nem megy: azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, a ki megházasodik, megszünik ember lenni; lesz kutya, a kit szidnak; szamár, a kit megnyergelnek; papagáj, a kinek fecsegni kell és selyembogár, a kiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, a mikor elhagyja.

Manassé mélyen felháborodva tekinte a tanácsadó szeme közé, az nem vette észre a szemrehányást ezen tekintésben.

– A másik tanácsom pedig az: hogy soha se szaladj te a fejeddel a falnak, úgy sem fogod azt keresztül törni. Ne keverd magadat is bajba a két bátyád miatt. Te nem tehetsz róla, ha veszedelembe jutottak. Ne másztak volna a fára, nem estek volna le róla. Csak két dolog történhetik velük. Vagy élve hagyják őket az oláhok, vagy nem hagyják. Az első esetben majd csak megtalálod őket egyszer; az utóbbi esetben pedig nem kilenczfelé, hanem csak hétfelé megy szét az ősi birtokotok.

Ez a meztelen cynismus már undorító volt Manassé előtt.

– Elég, uram. Az én ügyemről ne beszéljünk többet. Az az én dolgom lesz. Tudni fogom, mit kell tennem. Legyen ön szives Zborói Blanka grófnőnek ügyeit elintézni, úgy hogy e mai napig minden tartozása és követelése rendbe legyen hozva.

– A mai napig!

– Igen. Mert a mai napon túl megszünik minden viszonya rokonaihoz, s azzal együtt eddigi vagyoni helyzete is.

– De barátom! Zborói Blanka grófné az én cliensem.

– Nem az. Az enyim.

– No de barátom: én jogigazgatója vagyok. Teljhatalmazottja.

– Én pedig vőlegénye s jövendőbeli férje.

A párbeszéd igen hangossá kezdett fokozódni. Az ajtón egy sápadt, ijedt kép dugta be magát; mintaképe a «horror»- és «pavor»-nak.

Az inas volt. Vaczogó fogakkal, hebegő ajakkal jelenté:

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urakat: ne tessék olyan hangosan beszélni, mind áthallik; aludt volna s felébredt rá.