Part 15

Annak az embernek az arcza, a kit a nagypénteki ünnepélyen a kegyelemosztó bibornok, mint saját élte ellen támadt orgyilkost feloldott, megölelt és megáldott.

Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobb keze a keblébe van dugva a dolmánya alá.

Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.

A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána.

Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást, hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.

Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.

«A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!»

A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka s a kapustól Rossiék után tudakozódott.

«A hölgyek már elmentek a parlamentbe.»

«És a gróf?»

«Még itthon van.»

«Rögtön beszélni akarok vele.»

A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lepcsőkön. Az eléje siető titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal?

«Egy pap van nála, meg egy lengyel tábornok».

«Nem bánom, nincs előttük titkom.»

Az államférfi félreértő derült arczczal fogadta Blankát, hanem annak dult arcza megdöbbenté aztán.

A herczegnő odarohant hozzá s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére téve, mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:

«Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne menjen ön ma a parlamentbe.»

A miniszter bámulva tekintett reá.

«Veszedelem fogja önt ott érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt!»

Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.

A pap odalépett e szónál a miniszterhez s megfogta a kezét.

«Mit mondtunk önnek?»

A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:

«Ez már a harmadik.»

És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy rimánkodott előtte.

«Lelkemnek egész rémültéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.»

«S én kiszámítom azt a körülmények találkozásából», mondá a pap.

«Én pedig bizonyosan tudom», szólt a tábornok.

«Maradjon ön ma idehaza!» könyörgött Blanka, halasztassa el a mai beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, a mikor nem lesz előre kihirdetve, a mikor nem várnak rá.»

«Kisértesse ön magát jóbarátai által a parlamentig. Vegye maga mellé minisztertársait. Ne menjen egyedül», tanácsolá a pap.

«Állíttasson ön sorfalat karabinierikből a parlament bejáratához s szoríttassa hátra a gyanús embereket», mondá a katona.

Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, a mit elmondandó programmbeszédében kiigazítson. Azt elővette és irallal feljegyzé a tört papirszélre.

«Ez meg fogja őket győzni!»

S aztán kezet szorított mind a három vendégével s kérte őket, hogy siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton, hogy el ne veszítsék a beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: «én a népet meg nem gyalázom azzal, hogy fegyvert vigyek közéje s a szabadságot azzal, hogy féltsem benne az éltemet».

Blanka soha sem fogja azt a mosolygó arczot elfelejteni.

Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a kapu alatt.

De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a parlamentépületbe. Haza hajtatott. S azután hazaérve, abban a lázas kedélyállapotban kikönyökölt a piaczra néző szögletablakba, mely alatt a szökőkút örök habmoraja zúg s leste a városi zajt.

Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, a ki ott gyufakatulyát, meg ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy liquidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle, hanem valami népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó, semmi puskalövések.

Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt s sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.

Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje.

Szokott magányában elkölté azt is.

Azután azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába s előszedte az álarczos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám danározása többször félbeszakasztá töprengését.

Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?

Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene meghivására, vagy itthon marad?

A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, a mit annak be kell takarni, még nem kész.

Lehetséges-e az, hogy Zborói Blanka, saját meggyilkolt alakjában, megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, a mik gyilkosának otthonát képezik? Hogy ő, a «la condannata», odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő egész élete megrontójának, Caldariva marquisnőnek társaságába? A világ őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? – Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? asszonyi büszkesége? szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kiváncsiság? az ismeretlen utáni vágy?

Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban, elitélve büntetlenül, eltaszítva szeretetlenül, – minden embere fizetett kém, a ki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.

Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve; – de a rabnak első kötelessége keresztülásni a börtöne falait!

Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a csábító meghivást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen megtört minden erélye: – Manassé a jazminbokrok között.

Hisz ő is ott lesz.

Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész; de hát miért lesz ott? miért találkozni ő vele? Mi czélja, mi vége lehet e találkozásnak? – Szabad-e ő neki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, a minek a neve szerelem!

Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés. És mégis óhajtotta őt újra látni s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a szikrahányó koronát.

Vajjon rá fog-e ismerni benne?

Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.

Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét s sietett az ajtót kinyitni. Boszús volt a háborgatásért.

A komornyik a ma délután megjelenő hirlapokat hozta.

– Herczegnő! Nevezetes nagy ujság van! szólt ragyogó arczczal.

– Jól van, jól! mondá Blanka, kikapva kezéből a hirlapcsomagot s megint becsukva az orra előtt az ajtót.

A hirlapokat odadobta az olvasóasztalra.

Bizony bánta is most: akármi ujság van a világban. Felőle proklamálhatták a köztársaságot s megválaszthatták szabadkőmives pápának Ciceruacchiót!

Azután ismét elővette csillagos jelmezét s tanulmányozta annak redőzetét.

Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle, vagy nem?

Talán magáról a kézről is ráismer valaki, a ki ezt a kezet valaha nagyon jól megnézte?

… De hátha az a valaki nem lesz ott?…

Itt ám a göcs!

Hátha találkozik egy férfi a világon, a ki azt izeni vissza a szép Cyrenének, hogy «ha az egész világ egy özönvíz volna s a Cagliari-palota az Ararát hegye volna, én még sem mennék oda!»

Hátha van egy férfi a világon, a kinek van elég szíve nem felejteni el semmi büszkeséget és nem hagyni játszani a szívével?

Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarczos báljába?

Ez a gondolat megszabadítá kisérteteitől.

Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt s behajítá ruhatárába.

«Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!»

Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli ave Máriára harangoztak ismét.

Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.

Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.

Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot szabadon kellett tartani.

Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló sötét és hideg s azt kérdezé, hogy ne gyujtson-e benne tüzet?

– De jó lesz; mondá neki Blanka.

– Czudar világ van odakünn; mondá a cseléd s neki is kék volt az orra. – A hidegtől vagy a rémülettől?

A Sappho-kép halk lyrapengetést hallatott.

(Hasztalan hívsz! mondá magában a herczegnő. «Ő» nem lesz ott.)

– Gyujtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.

Sappho lyrája egyre zengett.

Blanka felkapta a mandolint a kerevetről s egy szegletbe dobta.

(Nem megyek.)

S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz, sorbavenni az odahajított hirlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az Istentől, embertől elfeledett darab földről, a mit a nyomdák legapróbb betűivel úgy szednek, hogy «Ungheria».

És a míg élete tartani fog, Zborói Blankának büszkesége leend abban, hogy elébb mondta ki e szót, «nem megyek!» hogy elébb hajította el a kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hirlapok egyikét! – Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele, míg a felöltött bohóczruhát az a legelső sor, mely minden hirlap homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:

«Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!»

XXV.

– Fogják be a lovaimat! sikolta fel a herczegnő, ledobva a hirlapot kezéből.

– Hova akar menni a herczegnő? kérdé a cseléd.

– A Rossi-házhoz!

– Oda ma nem lehet.

– Miért nem?

– Mert az utcza tele van néppel.

– S mit csinál ott a nép?

– Tánczol.

– Mit?

– A carmagnolát.

– A carmagnolát?

– Meg a tarantellát.

– A nép tánczol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!

– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!

Blanka arczára csapta kezeit.

– Ez rettenetes!

– Én ott voltam és láttam, hogyan történt, beszélé fogvaczogva az inas; a lépcső-tornáczban állt egy csoport férfi, köztük többen a «reduci»-k közül, kiket egyik kormány száműzött s a másik hazaeresztett; nehányan egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előre tódult; a kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, a mint egy férfi oda ugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök nyakába hatolt: a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost hoztak, már meg volt halva.

– Irtózatos!

– Valóban az, herczegnő.

– S ki a gyilkos?

– Azt megláthatjuk nem sokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög a tér felé.

– Elfogták őt? Megkötözték?

– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték s nem kötözték meg, hanem megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.

– Hazudsz!

– Ha nekem nem hisz a herczegnő, olvassa el a hirlapokat. Ők magasztalják a gyilkost. Brutussal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most herczegnő, azok mind lenn vannak most az utczán s együtt tánczolják a «danse macabret» a fölséges urakkal!

A herczegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott betűknek. Vannak erkölcsi lehetetlenségek is.

«Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik, napfelkelte van s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, még sem hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.»

Ilyen lehetetlenség az is, a mit Blankának el kellene hinni, hogy egy átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal hordozzanak körül a városban.

– Lehet a mi ablakainkból a piaczra bántatlanul kinézni?

– Hogyne? felelt az inas, hisz a piaczra fekvő Cagliari-palotának minden vastáblája nyitva van s a termek kivilágítva.

– Hát ott mit csinálnak? kérdezé Blanka elbámulva.

Olyan nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen elfelejtette, hogy ott ma vigalom van s hogy neki is ott kellene lenni.

– Hát ott ma álarczos bál van, felelt a cseléd. A sok czifra álczás úr és asszonyság épen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait, az orchestrum zenéje is át fog hangzani.

S valóban, a mint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a szomszédház vigalmi zaja.

– Tegye be, hideg jön be, mondá Blanka.

Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.

– Rakjon több fát a tűzre s aztán menjen a szögletszobába s adjon hirt, ha a néptömeg erre talál jönni.

Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni.

A rémület okozta azt.

Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban a másik házban, a hol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná levezekleni azt a bűnt, a mit e lépéssel elkövetett volna. Soha ki nem tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva marquisnő termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak családja a kétségbeesés könyeit sirja!

Rövid időn visszaérkezett az elöőrsre küldött inas.

– Már jön a néptömeg.

Blanka shawljába burkolta magát; (a római paloták szobái hidegek) s sietett a szöglet-terembe.

Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén volt egy czifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.

Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, a hol a Cagliari palota állt, világos volt a tér. A tánczterem csillárai világították azt be. Az ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.

A piacz átelleni szegletéből egy megnevezhetlen tömeg gomolyodott elő.

Népnek nem lehet azt nevezni; mert ez egy szentséges szent név.

Csorda!

Igen: vadállat-csorda volt. Minőt hajdan a colossæum üregei okádtak elő: bőszült tigris, hiena, szarvorrú; – csakhogy emberalakkal. Férfiak, a kiknek arczán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva a fölötti örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, a kikből az éretlen düh vén törpéket alakított, vad fúriák, kikben az asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanusítja. Valamennyien ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az utczasártól, megtépett s a phantasia kicsapongásaival kiforgatott öltözetekben, a nők öveikbe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol, tánczol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcz éves fiu, meg egy tíz éves leány, szurokfáklyákkal kezükben, nyargalnak előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák jelölik az utat nyomukban.

S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon, hordszéken emelve, mint a pápát nagy héten, mellette visznek két nagy zászlót. Néhány fáklyás veszi körül s azok igyekeznek a megdicsőített alak arczát megvilágítani.

S így közeledik, emberi vállakon emelve, a szörnyeteg, ki meggyilkolta nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön, trónuson emelve, mint a mexicói Téczkatlepoka isten, a kit ifju szűzek vérével tartott jól az inkák kiveszett faja.

És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt alá a Szent-Péter-templomi tribuneről s a kihez még a saját gyermeke is félt közelíteni.

S most éljent ordít neki az egész sokaság s egy némber, ki oly boldog volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig tudott furakodni, sorba tánczolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt s odatartja eléje, hogy csókolja meg azt a kezet, a melyről még nincs lemosva a vér! S akad asszony elég, a ki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába s mutogatják nekik a gyilkost: «ilyen légy, ha felnősz!»

Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul. – De nem vonult el.

A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet s a riadalból kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a kivilágított ablakokból üdvözlék!

Minő társaság lehet az ott!

A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgős palaczkokat hajigálnak le közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért kanyarítanak s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak, némberek, palaczkkal kezükben s elkezdik toporzékolni a tánczok legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczzenére, a mi a fényes teremből lehangzik, lehet tánczolni a sáros utczán is. Csak másolat ez. Az utcza tükre a palotának! Azt teszik itt is, a mit ott, csakhogy természetesebben és álarcz nélkül.

Blanka valami oly kimondhatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt kivánta, nyilnék meg a föld e Sodoma alatt és nyelné el pokol tüze az ártót és ártatlant.

Hát nincs ember, a ki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?

Van.

Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop.

Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők azok.

Aha! Most abbahagyják a tánczot! Most más forma dáridó következik.

A trónuson ülő alak feláll és dörgő hangon kiált:

«Előre, asszonyok!»

Asszonyok? – Ezek az urak értik a harczolási módot.

A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek s elzárják az utat a katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó evviva kiáltás fogadja.

A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.

Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt, miniszternek; jó barátja. Ez boszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek ellen.

És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy férfia az asszonyi csatárláncz előtt, hogyan parancsol katonáinak «lábhoz a fegyvert».

És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: «éljen a szabadság! éljen a nép! Mi a népé vagyunk!»

És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által, engedi odavitetni a gyilkos trónusáig és mikor odaér, kezét nyujtja neki; odavonja őt magához és megcsókolja annak arczát. A tömeg felrivall: éljen a hadsereg! s a carabinierik trombitásai rákezdik a félbehagyott carmagnolát harsogtatni s a dühödt mænadok kiragadják a katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek tánczát.

Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. – Elfutott a piaczra néző teremből, üldöztetve a rettentő ordítástól, mely a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.

* * *

Tehát a víz egyesült a tűzzel, – az olaj a vízzel kiegyezett!

* * *

A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem s annak az ezredesnek a nevét, a ki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.

XXVI.

Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.

Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.

– Ma nem teríti ön fel az asztalt? kérdé az inastól.

– Én terítenék, herczegnő; de nincs itt a komornyik. Az oda lenn mulat az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.

– Hát étkezni fogok étszerek nélkül, a tíz ujjammal. Hozza fel ön az ételeket.

– Én felhoznám, herczegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat az uraságokkal.

– Tehát készítse ön el a thea-főző eszközt.

– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt s az is odalenn tánczol valahol – az asszonyságokkal.

Blanka most már igazán megharagudott.

– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!

Valaki onnan kivülről aztán segítségére jött a cselédjei hazatérítésében.

Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt a szeme alatt. Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról. Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban s a képe összekarczolva. – Furcsán tánczolnak azok az urak és asszonyságok!

A hogy szokása az olyan embernek, a ki fél a szidástól az elkóborlásért, mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a herczegnőhöz.

«A nép megrohanta a börtönöket s kiszabadította az elitélt gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére.»

… Hm!…

«A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat s bezárják a kapukat.»

… Aha!…

«A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok palotáit!»

… Ugy-e?…

Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az áradat, a mint egy pillanatra kiszaladtak az utczára megnézni, hogy mi történik ottkünn. S még ők jajveszékeltek legjobban.

Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már most aludni s akármi történik az utczán, a kapun ki ne próbáljon menni senki.

Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a theát készítette el magának a hálószobájában s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap eseményei fölött elgondolkozni. A mit látott, a mit megért, mint egy hagymázos álom tódult vissza képzeletébe: egymásnak ellenmondó s mégis egymást kiegészítő rém-események. Az utczák vérengző borzalmaival versenyt futott a palotában rendezett dáridó.

Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sappho különös nagy kedvében volt most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait (s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta): férfi röhej, keverve asszonyi vihánczolással, pohárcsörömpölés, áldomás-zaj, őrjöngő kaczaj-chorus; ledér dal, táncztombolás egymást felváltva, vagy túlhangozva, révedezett ki a szoborkép lyrájának üregéből; s Blanka azon gondolkozott, vajjon Manassé hangja is azok között van-e?

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt: elcsendesült minden.

Mintha azt mondták volna a víg társaságnak: «csitt, megjött az úr!»

Egy hang, egy susogás nem volt többé.

Blanka most a csendet hallgatta.

S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj közelednék, hasonlatos ahhoz, a minőt a jégesőt hozó felhő hallat messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart szünetet! – «Megjött az úr!»

Blanka kitalálta, hogy mi az?

A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel s a kaput kisértik betörni. A kik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, a kik megkóstoltatták vele a vért.

A kandallóban még izzott a parázs.

Blanka ott ült és a tűzbe bámult.

Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik s a csapóajtó felvonul a phönixxel.

Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve. A zsarátnok még izzott s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot.

A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt aranynyil tartá össze. Egész termete egy kék róka-bundába volt burkolva.

– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az extincteurömet.

– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejőjjön hozzám.

– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?

– Az önök népe az, a kit azért fizetnek, hogy lármázzon.

– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is megmondta ön, hogy a katonaság, a melyben bízunk, mikor le kellene verni a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyenczek fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?

– Hallom. Nem tartozik rám. A kik Rossi gyilkosaival poharat koczintottak, most koczintsák össze velük a fejeiket.

– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?

– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.

– Esküszöm önnek a szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!

– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?

– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat; hanem szabadítson meg bennünket.

– Én? Hogyan?

– Oltsa ki a tüzet a kandallóban s engedje meg, hogy e rejteken át én és vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszine van itt halálveszélyben.