Part 14

– Ah! hát itt hagytam ezt el? És én mennyi pofont kiosztottam ezért az otthoniak között! Nos, ez mind ingyenbe esett! vissza csak nem kérem. Köszönöm, szép Rozina! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt mondta, nagy vállvonva: nekem nincsenek titkaim. Lássa ön, pedig már azt is tudják, hogy ön soha sem veti le a komornája előtt a vállfüzőjét. Ott valamit rejt, a mit soha sem hagy el magától.

A herczegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a marquisnő felé, homloka oly derült volt, mint egy üdvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfüzőt s kivont alóla – egy pálmalevelet.

– Ez az…

A marquisnő mosolygott.

– Tehát ön «azóta» folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet, szólt megforgatva azt ujjai között. – Az arany betűkkel rányomtatott áldás már régen lekopott róla; – hanem a kéz emléke, mely azt átnyujtá, még nem kopott le róla.

A herczegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó megmutatni valamit.

A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból, szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak arczpirulását elrejtse. S azután elkezdte a herczegnő csemegéit dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, a mi édes. Valódi török kadina izlése van.

És közbe olyan ártatlan arczot mutatott, mintha semmi egyéb nem feküdnék a szívén, mint a herczegnő előtt felmagasztalni a szivarját s rávenni, hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét: nincs-e abban ezerféle illatszer egyesülve?

Aztán egy pohár vizet töltött magának s megizlelé.

– Ah, be meleg ez a víz!

Blanka felugrott.

– Mindjárt hozok önnek jeget.

– Segítsek önnek keresni?

– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a jégtartó.

– Nem fél egyedül odáig menni?

– Lámpa ég minden szobában.

– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.

– Lehet bátran.

S mire Blanka visszatért, egy velenczei üvegvederkében jeget hozva, addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a rajzgyűjteményt, melyben Blanka aquarelljei voltak.

– Ön gyönyörűen fest, Rozina!

– Ez az egyedüli gyönyörűségem.

– Ez a Colossæum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, a mit Rossi grófnénál láttam.

– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is épen arról a pontról találta felvenni a képet, a honnan én.

– Pedig az tulajdonképen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az atelierjében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifju nőalak, a Colossæum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített művésznapernyő vörös szövetén át a nap biborfényt vet az egész alakra, a mi azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly sajátszerű ellenmondása a mély melancholia, a gyászoló bánat az ifju nőnek arczán. Én igértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt felelte rá, hogy «nem eladó!»

Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis tengeri nyúl, melyet bevetnek az oroszlán kaliczkájába s a kit a nagy vérengző állat, a helyett, hogy egy harapással megölné, felvesz az irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja megenni. Megtartja játszótársnak.

A szép Cyrene összecsapta az albumot s felkiáltott:

– Czudar kutya-nép a férfi, Rozina! Úgy csinálja az egész világot, hogy ő legyen benne az úr, s a nő rabszolga. De minden rabnak első és örök gondolatja: a börtöne falát keresztül ásni.

Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a mellékterembe és nem tért vissza.

Blanka utána ment, megnézni, mi baja lett? S ott találta egy szögletben ülve.

– Ön sír?

– Ah, dehogy! csattant fel a szép Cyrene; inkább olyan kedvem van, mint még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.

Azzal oda veté magát a zongora elé s elkezdé rajta egész tűzzel játszani a «La Gitanát», a mit azokban az években a szép Cerito oly nevezetessé tett Európaszerte.

– Megvan önnek a «La Gitana» hangjegye? kérdé Blankától.

– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.

– Játszsza el nekem, kérem!

Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után elkezdte előtte tánczolni a «La Gitanát».

Egy asszony egy asszonynak.

Azt a bűbájos tánczot, a minek minden mozdulatában ezer tündérré változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a vakmerő szökések, ezek az odaadó, kihívó, büszkén elutasító s megint kaczérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek, kisérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől: hozzá egy termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a táncz lejtéseiben s egy arcz, melynek fehér alabástroma minden indulatot a tündéri kéjfokozatra tud emelni. Ha ezt egy férfi látja így!

Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.

– Nagyobb tűzzel, sebesebben! mondá a tánczoló bajadere.

Blanka aztán egészen belesült a zenébe.

– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.

– Nem tudok játszani, ha önt nézem.

Caldariva marquisnő meg volt arról győződve.

– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit; suttogá Blanka.

– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.

Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába s úgy tért vissza vele a másik terembe, karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.

– Jaj annak, a ki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent: az ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is! ** grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással, mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utczákra és senki se szól meg! s ha egyszer kedvem tartja eltánczolni az operaszinházban a «La Gitanát», a szabadságharcz sebesültjeinek javára, azt kihirdetem vörös betűs ölnyi plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre velem, Rozina?

– Nem fogadok, Blanka, mert elhiszem.

– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől valamit.

– Ha birtokomban van az, a mit Blanka óhajt, azt fogadás nélkül is odaadom.

– Birtokában van, könnyen is adhatja Rozina; de még sem fogja odaadni, míg el nem veszti. Én azt az igéretet akarom öntől elnyerni, hogy – egyszer énnekem vendégem leend.

– «Önnek» – Blanka? szólt Blanka s ujja hegyével a marquisnő mellét érinté. – Akár holnap, ha szivesen lát.

A marquisnő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.

– Nem úgy Rozina! Nem légyottot értek egy ilyen tête-a-tête-re, mint a mostani, de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás szerencsétlenségének okozói vagyunk s égig érő botrány volna, ha mi emberek szemeláttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem azt akarom. Én a napokban álarczos estélyt adok a termeimben. Látott ön már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a zárdából vitték a – börtönbe.

– Azért mégis láttam; menyasszonykoromban, mikor nagynénémmel Párisban jártunk, a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarczos bálba.

– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.

– Ön mindent tud.

– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarcz mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, a minek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van összeszedve, a kik mind örömest látogatják az én álarczos estélyeimet s a kiknek én birom a titkaikat, s a kiket álczáik daczára ismerek. Hogy mint jutok e tudományhoz? az nem bűvészet. Estélyemre csak meghivó-jegygyel lehet jönni s azt a terembelépés előtt minden álarczban érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hivatlan idegenek is tolakodnának álarcz alatt a termeimbe. – A mint a vendég elhagyja az udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghivó-jegy hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám s azokból azután én könyv nélkül tudom, hogy az a czigány-leány abban a pirosfekete rövid ruhában a mi ájtatos herczegasszonyunk, a rózsakoszorúegyesület alelnöknője, s a spanyol grand, a kinek karjába kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszinháztól. Az a brigandvezér, a papirospisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési képviselőnk, s az a herczegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő gyémánt-diademjával és rivierejével: korlátlan fejedelemnője egy birodalomnak, melyről nem beszél a geographia, hanem a choreographia. Az a királyi alak pedig, a ki oly rátartóan jár biborpalástjában, nem más, mint leghíresebb népszónokunk, az utczák és piaczok Demosthenese. Mert itt minden nevezetesség jelen van: a mit csak a tribune, a turf, a színpad, az utcza, az armadia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva: még a conclave is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem. Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.

– De vajjon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletre, hogy ők maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél, s nem árulja az el egyiket a másiknak?

– Nagyon természetes, hogy azt teszik s én nem látom át, hogy miért kellene egész Rómában épen az én udvarmesteremnek a megvesztegethetetlenség példányképeül modellt ülni? A ki akar valamit megtudni, az bizony megtudja azt, ha csak esetleg az elárultatás ellen valaki még nagyobb præmiummal nem biztosította magát, mert az esetben aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.

Blanka nevetett.

A marquisnő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.

– Most már képzeljen ön negyven álarczos között egy negyvenegyediket: a ki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, a kinek a személyleirása nincs semmi rovat alatt, még meghivó jegye sincs átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról, mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda? Nem ismeri senki. Ő pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi. Mindenkinek odatalál az elevenjére. A mellett elmés, találékony s ő maga kitalálhatlan. Minő forradalom, minő néplázadás támad akkor az álarczosok tömege között, a kik tarka csoportokban rajongnak körül egy ismeretlen tüneményt, a ki őket mind ismeri, a hogy a magasból, a mélységből jöttek elő, pegazusaikon, vagy vesszőparipáikon, pillangóktól, vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából, a jazminbokrok közé rejtőzve, kartonjára sietne vetni egy olyan vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a felismerhetlennek?

Blanka arcza elébb a kiváncsiság gyermekmosolyával kisérte a marquisnő beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára változott az át. A marquisnő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan művésznő volt, a ki nem néz hangjegybe, hanem hallgatói arczára, mikor énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.

– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz, lépcsőhöz, tornáczhoz, kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltünnék közülök, a hogy jött és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!

De Blanka arczára már nem tért vissza a kiváncsi érdeklődés, megmaradt mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jazmin-bosquetet látja, mely mögött egy festő ül és kartonjára tündérvilági képeket lop.

– Nos? eljön ez a tündéralak az én festőm tableaujához uralkodó képnek?

Blanka felelet helyett azt kérdezé:

– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?

– Nagyon is jogosult kivánság; mondá a marquisnő, s átnyujtá a legyezőt Blankának. Olvassa ön Rozina. – A legyező lemezei elefántcsontból voltak, a marquisnő azokra jegyezte fel irallal meghivandó vendégei nevét.

– Ha valaki nem tetszik önnek közülök: azt kitöröljük.

Blanka végig olvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az, a társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, a kiket «veszedelmes nevezetességeknek» szoktak mondani. A legutolsó név volt Adorjáné.

– Senki ellen nem találok kifogást; szólt, visszanyujtva a legyezőt.

– Tehát eljön ön?

– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarczjelmezt?

– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a szinházban, hogy a római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan öltözékeket látunk a páholyokban, a mikkel bátran kiadhatja magát valaki keletindiai «begum»-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete csipke-öltönyt készíttet, ezüst csillagokkal a fátyolszövet között, abban senki sem fog semmi különöst találni. Egy granát-diadémot is rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem kell egyéb, mint egy bársony álarcz, a mit akkor tesz ön fel, mikor a komornáját elbocsátja s aztán kizárja a szobájából, s a következő perczben készen áll az «éj királynéja».

Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.

– Ekkor aztán csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja jelenteni, hogy én is készen vagyok és senki sincs a cselédeim közül a szobámban. Szabad az út. Az ön rejtek-kulcsával az én csapóajtóm is kinyilik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz irva minden álczának a neve, jelleme, viszonya, cselszövénye, a mit ön a la improvista felhasználhat. Csak egy szót kell eltalálni, a többit a sziven talált maga elárulja. Mikor ön aztán el akar tünni, akkor engem szólít meg, csipkedően faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem: ön menekül; többi üldözői erre elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én addig őrzöm az ajtót s visszatérve, én fogok legjobban kérdezősködni, hogy ki látta a titokteljes stranierát?

Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.

– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghivásokat? S ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, a kik szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, a ki szombaton a legjobb barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a 7-diket, a 13-dikat tartják rosszjelű napoknak.

– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani, hogy «egyformán rossz».)

– Tehát teszszük mához egy hétre.

– Akkorra talán mégis ne. Az nap tartja Rossi a parlamentben programmbeszédjét.

– No és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.

– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.

– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinálba lesz meghíva estélyre, hivatalos banquett lesz, s Rossi nem fog odahaza lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.

– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.

– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka van. Ez ok!

– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a hirlapokat?

Blanka olvasóasztaláról egy csoport ujságot odavitt a marquisnőhöz.

– Némelyiket sugalmazom is. A mi nálunk annyit jelent, hogy «fizetés».

– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában?

– Ah! Rozina! Mióta tanulmányozza ön a politikát?

– A mióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leczkét.

– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?

– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarczos bált tartsanak akkor, mikor az utczákon tolongó néptömeg elvesztett csatákról, árulásról, reactióról beszél. Sőt kissé fázom attól a gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre járjanak az utczán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.

A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező elefántcsontját, mint egy zongora klaviaturáján.

– Ah, mi ujoncz ön ebben a játékban, kedves Rozina. Biz Isten a karpereczeit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó emberek mind a mi embereink, a kiket mi fizetünk azért, hogy kiabáljanak.

– Csakhogy a ki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!

– Honnan tudja ön ezt?

– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet tudom, a hol a polgárok addig hirdették, hogy «le az aristokratákkal, éljen a szabadság!» míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták: «le a polgárokkal! éljünk mi!» s a «viva noi» mellett kiszabadították a börtönökből a gonosztevőket s aztán csináltak egy olyan szabadságot, hogy sírva fog rá visszaemlékezni Bologna. Vajjon azok az elemek, a miket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem: ide Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utczákon forrong, számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utczák alatt zsibong?

– A kik a kloakákban járnak, azok a patkányok.

– S ha mégis felszinre találnak jönni. Ha majd a patkányok nem érik be a gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is kezdik venni.

– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság zászlója a rablók kezébe megy át: annál jobb, akkor a társadalom megmentői itt vannak s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik s akkor mi tartjuk a «Te Deum laudamus»-t.

– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá találnak állni a népmozgalomhoz?

– Ah, haha! kedves Rozina! Önt a Hyperboræokig ragadja a szárnyrakelt phantasia. Hogy a pápai elitesereg, a carabinieri, összeölelkezzék a római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.

– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy vízzel, minő a tenger, az olaj kibékül.

– Ezek physicai hypothesisek, kedves Rozina; legyen ön a felől meggyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki fognak ragyogni a piaczra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a czukrászom kiosztja a nép között azokat a papirosokat, a miken az édességeket sütötték, s a miket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. Tehát maradunk a mához egy hétnél. Jegyezze ön fel a naptárába. Most már sietek haza. A szinháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még valamit találnak gondolni.

S gúnyos szemérmetességgel rejté el arczát legyezője mögé.

A herczegnő eloltotta az «extincteur»-rel a kandallóban a tüzet, hogy a marquisnő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a széles ezüst tálczák egyikét (ezüst hidat a visszavonuló ellenfélnek!). De eltávozta után nem gyujtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró szénre kiöntött egy egész üveg eau de Colognet; kifüstölte vele a szobájából a szivarbűzt.

XXIV.

Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédni e nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.

A ki a világot, az embereket, a társaságot tanítja megismerni, az legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene Blankának.

S ez a pohár úgy itatja magát!

Hogy a nagy emberek csak olyan esendők mint más. S a halhatatlanok szeretnek álmodni. Hogy a bátrak megijednek a pereczes legény trombita-szavától. Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascot és a tarantellát is tudják tánczolni. Hogy a csalhatlan ember hétszer téved hét nap alatt. Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére belefujt hangoknak. Hogy az imádkozás: nem «az Istenhez megtérés»: hanem csak «elkérezkedés az ördöghöz». Hogy a nők, a kik a férfiakat őrültekké teszik, nem vétkeznek, csak boszút állnak.

Hanem annyi rossz tudomány között még is volt egy jó is, a mit a szép Cyrenétől tanult: az, hogy van «egy» ember, ki abból a holdbeli szigetből ideszakadott, a hol az emberek csak egyszer szeretnek, de az örökké tart; – a ki arra a képre, mely az «ő» szent képe, azt mondja, hogy «nem eladó».

Most már a hirlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, a mióta megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a mérges vezérczikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, a ki a handicapban fél lófejjel meg akarja előzni a társait s azért biztatja olyan nagyon a lovát. A hirlap a ló. Átugrott a vezérczikkeken, az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponkint csak a hirlapok hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen felirattal: «Ungheria». Csupa balhírek lajstroma!

Ez az egy nyugtalanítá még!

Az, hogy a rómaiak mikép kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé. Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek nehezen feküdtek a szívén.

Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt nem is tudhatta, hogy mi az a hazaszeretet? Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába, a hol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el, mert mindig ezen «gondolkozott». Rokonaiban, kik balsorsát előidézték, szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét s a népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban dolgoztak, a hol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából. Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény, mely minden törvény és alkotmány fölött áll.

Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, a míg álarczosbáli ruháját készíté: szabad-e neked itten vigadnod, a mikor egész nemzeted sír?

Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne árulhassa. Önmaga himezte a fekete csipkefátyolra az ezüst csillagokat. Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok tánczolnának szemei előtt.

Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni, hogy az álarczos bálba elmenjen; ott meglátja Manassét! Beszélhet is vele ellenőrzetlenül.

Ez csábította az elmenetelre s a csillagos ruha, a granátkorona elkészült napjára.

E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért belépti jegyet a parlament hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni programmbeszédét. Nagy érdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez juthasson az ember.

Blanka fél órával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus alá.

A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind, marczona, kedvetlen arczok, a mik vizsgáló tekintettel néznek be minden kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt s a kapus kinyitá a kocsiajtót.

Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatu arczok s azok között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.

Rövid ismeretség; de elfelejthetlen.