Part 13

A mint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kaczagás! Ez Sappho nevetése volt.

Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, a mit most lát, hall, az mind csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet teremtménye ez is, mint a többi.

– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugy-e bár herczegnő? Bejelentés nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, a hogy otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon. S azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó lábszárait. Lábain csak piros sandalok voltak, gemmákkal kigombozva.

– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etiquette szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla tudomása, ugy-e? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a phönix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.

A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot s a phönix ismét a helyén volt és arany szeme kiragyogott a sötétből.

A hölgy, vagy fantom, az álomkép, – folytatá:

– Túl felől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kivülről is fel lehessen nyitni s ismét bezárni a csapó-ajtót. De ez csak úgy lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapó-ajtónak kettős vaslapja van s a között van egy mesterséges zár, a mit csak a saját kulcsával lehet kinyitni. A phönix szeme félretolható s az alatt van a kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a tulsó végén megint hasonló csapó-ajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám kandallólapját nyitja fel. Hogy a herczegnő ezt nem tudta, onnan gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság, az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is. Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki bejöhet észrevétlenül, meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön s nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kivülről.

Az egyik hölgy átnyujtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt gondolta magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt annak a kulcsnak a fogantyúja? Két ülő griff, oroszlán-farkaik egymásba tekeredve, 8-as alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, a hova el volt rejtve. Hát a fantomok keble meleg?

– Ezzel ön épen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz; folytatá az álomalak. Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni, s nem minden nő szent Frusina, hogy az égő parázson tudjon mezitláb sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma, a tűz közé locscsantva, elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e czélra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló padkájára.

A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.

– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami titkos szer: egyszerű naphta. Jó lesz, ha megkisértjük. E szobában hideg van, s én rajtam nincs egyéb ennél a selyem peplumnál. Fázom…

Hogy a kisértetek fáznak.

Egy pillanat mulva a naphtával meglocsolt szén a viasztekercs kanóczától lángra lobbant s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.

Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak, most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik asszony előtt.

Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, a mint a tűz fellobogott, a másik átelleni kerevetre dőlt le, kényelmesen oda omolva s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.

Blanka önkénytelenül a Sappho képre emelte fel a szemeit: az szállt-e alá?

Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.

– Ön a Sapphot nézi? – Megtörténik ugy-e bár, hogy az a festett kép, a melyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is viszi a csalogatást: úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dudolna. Talán kaczag is néha.

Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kisérté meg, hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók tagjai ólomból vannak.

– Ennek a titkát is jó lesz megtudni. Már csak a véletlenségek elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj készítette, a ki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dyonisios tyran fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, a mi a Sappho-képen a lyra hangfogójának látszik, valódi űr s a csőnek az egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a kettő. E Dyonisios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut, hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kaczajra fakadjak; valamint, hogy én is hallok minden hangot, a mi az ön szobájában megszakítja a csendet; de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás. – És közbe semmi vigasztaló szó. Semmi. Senki se szól bele. – Három nappal ez előtt, éjfélben hat órakor elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: «de profundis ad te clamavi Domine!»

Blanka összetapogatta a karjait s megtörlé két kezével szemeit. Csoda ez mind.

– Ébren van ön, herczegnő! Higyje el! És valóban én vagyok az, a kit maga előtt lát és hall: Caldariva marquisnő, vagy a hogy jobban ismernek: «a szép Cyrene». Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem. Egy távolról halló mandolinpengés, mit az áruló cső áthoz, a melyre a másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk s nem várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.

Blanka félve húzta maga alá lábait s kezeit eldugta az öltönye bő ujjaiba; annyira megijedt a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha egymást szeretni fogják.

– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott félrenézni az imakönyvéből, hogy megbirálja a szomszédnéja öltönyét, hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, a míg imádkozom. Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, a miket már elkövettem, este azokért, a miket ezután fogok elkövetni. Azután van közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart. Mind a ketten özvegységre vagyunk itélve, mind a ketten gyűlöljük a világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni, a hogy ön: én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten adománya. Szent Ágnes temploma alatt nem rég megtalálták Faustina templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz tiszteletére; emezt az őrjöngő Venus imádására. S mindakettőben áldoztak az emberek. Egyik így, másik úgy. A hogy ön le tudja sujtani az embereket: az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az ármányos cselszövényre: én írtam önhöz.

Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.

– Az pedig való volt. Oh az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam. Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszítá el magától. Az nagyszerű csapás lehetett! A 14-ik §. Ő megvallotta azt nekem, hogy miben áll a rejtély? Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta s most magánál tartja. Ezeknek az erejével őt akármikor semmivé teheti, elitéltetheti szégyenteljes hosszú fogságra.

Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudni Blankának!

– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, a ki olyan hatalommal bir fölötte, most itt van Rómában: festő.

Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az asszony képes a szívében olvasni.

– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje fölött függő Damokles-kardtól, s nekem e kettő között adott választást: Vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjut, s azért a kegyért aztán, a miért az őrjöngők minden árt megszoktak adni, csaljam ki tőle a veszedelmes hamisítványokat.

A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő bir ezzel a varázszsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó hálát érzett e nő iránt, azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.

– A másik esély pedig az volt, folytatá a delnő, hogy ha szép szerével meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.

Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle valami áruló sikoltás.

– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utczai csődület, melybe a kiszemelt férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól kezeli a kést s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja, ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész s mielőtt valaki megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hidjáról a mélységbe.

Blanka arcza elhalaványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna azt észre?

Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a fulladozást érzi.

A szép Cyrene engedett magának időt: gyönyörködni a másik arczvonásainak elváltozásaiban s egyik lábáról lehúzva piros maroquin sandálját, azzal a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére nyujtá ki melegedni.

– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom, hogy ön is imádja azt a fiatal utitársat.

Blanka felugrott a helyéből s a kandalló padkájára tett üveg után nyult, hogy eloltsa vele a tüzet, mely arczát megvilágítja.

A marquisnő észrevette e szándékát s kedélyesen ráütött a kis papucsával Blanka kezére, melylyel az az üveg után nyult, míg a másik kezét megfogta és nevetett.

– Ne tegye azt! Üljön le mellém és nevessen velem együtt. Én egyik tragœdiát sem választottam. Szeretem a comœdiát, a hol nevetni lehet. Én a helyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket a levegőbe, mint a papiros-sárkányokat s aztán elvágtam a zsineget, hadd repüljenek a világba. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herczeg egy pár levelét, miket az «Giacomo»-hoz irt. Mi jó barátok vagyunk, hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az tudva van, hogy annál az ellenségnél, a ki velünk szemközt jön, sokkal gyűlöltebb az, a ki elénk hág. Azt a népcsődületet, a mitől ön a napokban úgy megijedt, szegény herczegnő! a mi közös barátnőnk ** grófnő rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy Ciceruacchio kezébe juttatva a herczegnek egy levelét az osztrák tábornokhoz. Ez az improvisált népzendülés a herczegnek volt szánva, meg a familiarisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az én révemen; megijedtek s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha! Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És most magunk maradtunk benne ketten s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!

Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kaczag ezzel a nővel!

Hogyne kaczagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva a halálveszélyből? És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat s aztán a ki játszott velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s hagyta őket repülni a világba: a két nagyfejű papiros-sárkányt, ijedt szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.

A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kaczagott; minden tagja résztvett a kaczagásban, még a hozzá tapadó selyem-öltöny is. A nevetés ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.

– És most miénk az egész ház! mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a legközelebbi Róma-leégésig.

S azután lanyhán vonogatott a vállaival s szemeit kéjesen lehunyta félig és vágyteljesen ásított.

– Jó éjszakát, herczegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el mindent. Egyszerre elfogott az álom. Haza megyek. Különben itt alszom el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint. Ha holnap Sappho lyráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az? Ha a zengésre viszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi szavát. Nem is kivánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára benne hagyni a zárban!

Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az üvegből, a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint gyalog-híd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a phönixes érczlapot s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint egy bajadér, keresztül szökött a kandallóntúli üregbe. S aztán a phönix ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén levő zárnyilásba.

Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott s hálóköntösöstül beleveté magát és aztán aludt sokáig és álmodott mindenről összevissza, a mit látott és hallott.

Mikor világos reggel fölébredt, azt hitte, hogy csupa álom volt mind az.

Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kisértetek, az álomképek hagynak-e valami nyomot maguk után: valami tanujelét annak, hogy itt jártak?

A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a phönix érczpiros fejébe a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.

Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.

XXIII.

Blanka igyekezett rendbeszedni a gondolatait.

Mi ez a nő? s mit akar ez ő vele?

Kedvese annak a férfinak, a kitől őt elválaszták, a kit ő utált, gyűlölt, a kitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az egész világnak? Egészen ellentéte annak, a mit ő magában egy erényes nő eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s holnap ő maga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki mulatságot okoz, keresztül dobja őt a falon. De vajjon csakugyan vétek-e az? vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz szent Ágnes kápolnája s Faustina fánuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is erőbe kerül.

De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, a kit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most már eljött, tudatni vele azt a veszélyt, a miben egy férfi forog, a kiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bizva, hogy tegyen úgy ez ifjuval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének titkát s aztán – vágja le a hosszú haját. A helyett ő a filiszteusokat kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?

Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, a ki olyan tulajdonokkal bir, a mik ő nála hiányzanak.

Azt sem lehet eltagadni, hogy a marquisnő nagylelkűséget tanusított, a mikor a rejtekajtó titkát tudatta vele s a kulcsot elhozta neki, hogy alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani, inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.

Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem a gonosztett korcsává kereszteződött s nem védte őt azalatt más, mint egy asszonynak a jól megőrzött titka.

A marquisnőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cynismus valami megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy dolgokkal, miknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán, mintha egy-egy «kiütött» nagy ember nem volna más, csak «ugró» és «futó», s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót, az nem volna más, mint «sakk a királynénak» egy «pionnal». A demokraták, azok a «parasztok» a sakktáblán.

Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, a mire félig a törvény, félig önmaga itélte el magát, ez a megjelenés volt az első derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.

A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban, hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva, akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy gyűlölik egymást.

És mégis! mégis, nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene ő hozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme azt sugta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.

«Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!»

Isten oltalmazza meg őt attól!

Egy perczig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész lakrendszerét s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho azután csak a falrafestett nympháknak! – Meg is tette volna, ha egy másik gondolatja útját nem állta volna: A szép Cyrene Manasséról is tud beszélni!

Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy «egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a bűnökért, a miket ezután fogok elkövetni!» Hátha az a másik mellette térdeplő is azt teszi?

Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz és mentse ki, hogy ma nem mehet vele együtt a templomba s onnan az oltáregyesületbe, valami változását érzi.

– Ne hívjam el az orvost? kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a váltóláz kerülgeti ismét.

– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől – egy mandolint.

A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, a mit mandolinnal gyógyítanak.

Egész nap rút locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskaporfogyasztó darabokat adtak s Blanka a szinpadi lövöldözéstől is iszonyodott. Otthon maradt és már az Ave Mária harangszó után, a mi a nap huszonnegyedik óráját jelzi, felhozatta magának a theáját, a hozzá való hideg sültekkel, süteményekkel és czukorcsemegékkel együtt, s a cselédjeinek megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, a hol az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott s meggyujtotta a samovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve. Hanem a mandolint vette kezébe s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.

Abban a perczben felelt neki Sappho.

S néhány pillanat mulva már koczogtattak a kandallója érczlapján.

«Szabad».

A phönix utat engedett s az embermagasságú nyiláson belépett a szép Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal, csipke-mantillal rózsaszín selyem öltönye fölött, melynek elől rövid szoknyája alól kilátszottak magassarkú czipőkbe szorított lábacskái, s az alsó szoknya finom csipke-hímzete.

– Ön készült valahova? kérdé Blanka.

– Ide.

– Tudta, hogy várom?

– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy a cselédjeit eleresztette a szinházba.

– Ön már azt is tudja?

– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most.

Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.

Blanka elszedte vendégétől a mantillet és kalapot, s a míg felszította a kandallót, a marquisnő az alatt kezébe vette a mandolint s eldalolta Musset Alfrédnek délsugártól izzó egyik románczát.

Blanka meghívta őt a theaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi a keresztneve?

A marquisnő elnevette magát.

– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát «Cyrene».

– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.

– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a gyóntatóm szokott szólítani s ha azon hallom magamat hivatni, egyszeribe az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül. Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, a ki olyan szép piros. Én rám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.

Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az. Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.

– Fecseghetünk most minden bohóságot, mondá a marquisnő, senki se hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni, «Rozina». Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába? kit fogad el ön? Ki hagyja itt látogató-jegyeit? Az inasa értesíti a kapust, hová ment ön ki kocsin? hol szállt le? kivel beszélt? kit látogatott meg? A komornája olvassa önnek minden levelét, a mit küld és elfogad, kikutatja öltönyeinek a zsebeit, a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad elsőbbséget? mert a virágoknak is van nyelve. Nehogy papagályt szerezzen ön magának, mert még azt is kikémlelik!

– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? kérdé elbámulva Blanka.

– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egy milliót örökölnének, ha önt a katholikus egyházközségből meg lehet szöktetni, s hogy Cagliari herczeg évdíja is megszünik akkor! Vannak emberek, a kik nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek. Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne engedjen rátalálni!

Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.

– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert a kiket helyükbe fogad, épen ott fogják kezdeni, a hol ezek elhagyták.

– Oh, én rám leskelődhetnek, nekem nincsenek titkaim; szólt biztos önérzettel a herczegnő, vendége porczellán csészéjét megtöltve a gőzölgő samovárból.

– No azt egy asszony soha sem mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott ön szivarozni? Kár! Én nem tudok a nélkül theát inni. Szerencsére hoztam magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz, az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a herczegnőnél az este? Hanem ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.

– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ez által ni.

Blanka átnyujtá a marquisnőnek az elvesztett gemmát.