Part 12

Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy házi állatot sem szeretett többé. – Cselédén kívül, a kit megfizetett, mást nem bocsátott magához közel. Látogatóba nem ment sehova; azt hitte, akármely társaságba belép, ott e csendes suttogás támad mögötte: «la condannata!» (az elitélt nő). Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a gyóntatóját, a ki hetenkint egyszer fölkereste, annak azután volt mit meggyónnia a hét főbűnök közül: «kételkedés a gondviselésben», – «fellázadás az emberi igazság ellen», – «tilalmas álmok az ébrenlét alatt», – «irigylése a mások boldogságának», – «imádkozni nem tudás», – «gyűlölet az élet iránt». – Vezeklésre méltó bűnök.

Majd meg fogja magát javítani s megszokja lassankint, hogyan kell élni egy jó indulatú halottnak? Talál magának csendes szórakozást, mint annyian mások, a kik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti magát valami művészetben: tudományokban, természetben, buvárkodik és ir könyveket. – Szerez magának különczségeket, miket szenvedélyévé alakít; ragályos betegeket fog ápolni, a kikhez nem mindenki mer közelíteni; vagy lesz szenvedélyes lovagló, a ki árkokat ugrat át, mikben más a nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a salonjait is megnyitja, s hires művészeket és előkelő prælatusokat fogad el magánál. Lassankint aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak kérdezősködni utána, hová lettek arczáról a rózsák s gyönyörködött-e bennük valaki? vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz. Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kis kutyákkal, papagályokkal, hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik a míg élnek, megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet, hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a gazdagok könyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!

Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút, forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.

Azok ott, a mellette való palotában másként élték világukat. Gyakran elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó mulatság zaja; aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczzene, robaj, szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!

Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piaczra nyiltak s onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja átköltözött a mellékpalotába s most már a kőfalon keresztül hangzott át hozzája.

Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben gyönyörködjenek: az nincsen.

S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a másikba. Ez az egész változatossága napjainak.

Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek. Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e? nem jön-e? Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen hű szerető több mint a malária a világon.

Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a herczegnőnek Rómát elhagyni nem szabad, azért nem is küldte őt a Svájczba, hanem csak a Tivoliba, vagy a Monte Mariora. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy szabad-e? Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marion töltse a nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kivánja a jó erkölcs és a törvény.

Azonban ez is jót tett a herczegnőnek. A hegyi lég, a pompás olaszországi őszi napok alatt s a naponkinti kocsizás helyreállítá egészségét. S ime ez is az élet örömei közé tartozik.

Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az élet minden egyéb harczait: legyen ezeknek neve szerelem, vagy vérontás. Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi versenytársat; a kit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak ő róla.

Ez alatt háromszor is megváltozott a politikai világ arczulata Rómában; Blanka mit bánta azt? Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá nézve a korszak nagy jelszava: «szabadság?» Elnyeli-e azt a tenger s elalszik végkép? vagy kihányja a Vezuv s felgyujtja vele a földet? Mikor az egész világon minden szabad lesz, ő neki akkor se lesz szabad szeretni.

XXI.

Egy napon nagy dolognak kellett történnie a herczegnővel, mert ** grófnénál tett látogatást, még pedig szokatlan kora reggeli órában.

A grófné már akkor visszajött a reggeli miséről, a mit egy nap sem szokott elmulasztani.

Blanka arczán szokatlan izgatottság látszott, a mire betegség után különben is fogékonyság marad fönn. A grófné boudoirjában négy tagból álló hölgy-társaságot talált, kik a házi asszonnyal egy elmés alkotásu ruhatartó-bábot álltak körül, melyre egy új női ruha volt felakasztva. Ez öltözetváz mintája volt azon jelmezbáboknak, a mikkel később a császári trónra hivatott Montijo grófnő egész termeket megtöltött.

Mikor az ember fel van indulva, olyankor a mellékkörülmények, a miket egészen közönyös tárgyak képeznek, leginkább megragadnak a lelkében. Blankának emlékében maradt az, hogy a szemlére kitett öltöny narancsszín sárga moir, zöld és lilaszín szegély-himzéssel.

– Panaszom van önre, előzé meg a házi asszony a belépőt. Az, hogy engem nem látogat meg, még csak hagyján, de a templomban sem látni önt soha.

Blankának, ha nyugodt kedélyállapotban lett volna, az leendett a válasza, hogy hosszas ideig beteg volt, feküdt, recidivázott, orvosi tilalom alatt állt, s ezt teljes értékű mentségnek fogadta volna mindenki.

E helyett nagy keserüen ezt találta felelni:

– Nekem nincs leimádkozni való bűnöm; mindennapi kenyérrel és börtönnel pedig olyan jól el vagyok látva holtomig, hogy nem kell érte könyörögnöm.

– Ah, a kis pogány! Neki nincs leimádkozni való bűne! Ez a szó maga olyan bűn, hogy vezeklésül egy hétig kell önnek velem eljárni az «oltáregyesület» számára kéregetni.

Blanka azután észrevette, hogy az egész társaságot megsértette, a mi nem volt szándéka s sietett mentségét elmondani.

– Bocsásson meg a grófné, de egészen magamon kivül vagyok az izgatottságtól és rémülettől. Épen azért siettem ide, hogy védelmet, vagy elégtételt, vagy nem tudom mit keressek önnél, minthogy a gróf, a nagykövet, most nekünk is pártfogónk, magyaroknak. Ekkor aztán körülfogták, leültették s kérték, hogy beszéljen, mi történt vele?

A herczegnő elmondá azt nehány szóval. Ma reggel, mikor a Campo Vaccino mellett kocsijával el akart hajtani, egy nagy népcsoport útját állta, köztük egyenruhás alakok, a kik a többieket izgatni látszottak.

– Ah, azok a «reduci»-k.

Mit tudta azt Blanka, hogy mik azok a reducik? (Megtanulta később!)

Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések villogtak; egy marczona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a hágcsóra fellépve, fogai közt éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy meg fogják ölni. Hanem a mint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta: egyszerre elmult arczáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve mellé s kezével inte a népnek s e szókat mondá: «Lasciate; la condannata!» Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a számára s engedték még tovább menni. Még most is reszket az ijedtségtől. Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.

– Bizonyosan Cagliari herczeg előfogatának nézték az önét, herczegnő, a kocsis bérruhájáról s a hintó szinéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más egyenruhát ad a cselédjeinek s hintaját elcseréli, mert még többször is összetéveszthetik.

– No, és ha Cagliari herczeg ült volna a kocsiban? kérdé Blanka.

– Akkor a római martyrok száma egygyel több volna ma, szólt a grófné hidegen. A herczeg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropost meg hagyjon történni magán. – A mint a Lateránból ma hazafelé jött s neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, a hol a nép dühe utól nem éri.

– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az utczán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a néptömegtől.

(Nem akarta a száján kiejteni a «Szép Cyrene» gúnynevét.)

– Bizony az könnyen megeshetik; szólt a grófnő, a ruhabábon helyreigazítva az öltönyredőket, de az már nem lesz nagy baj. Azon esetben a rendőrség közbe fog lépni és szétveri a csőcseléket.

– Istenem! vér fog folyni!

– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.

– De hát miért kell ennek így lenni?

– Olvas a herczegnő hirlapokat?

– Nem én.

– Hát vitessen fel magának egyet. Nem egyet, de kettőt: a két szélsőségből, a melyiknek a nevét legjobban kiabálják az utczán; azokból mindent meg fog érteni. Az utczára néző ablakain azonban hagyja csukva a vastáblákat ezentul.

– Boldogságos szűz!

– No ugy-e, hogy van még miért imádkozni a világon? Az ember semmi vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házba a villám, vagy a petárda. A mi Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsütés joga. Meg kell azt szoknunk. Holnap jőjjön el herczegnő a szent Ágota templomba reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?

Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új selyemruha birálatával kell bevégződniök.

– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délczeg termetére is nagyon hosszú lesz.

– No és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy himzett betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, a mikkel az uszályt körül fel lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve «à la Atalante». – Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát nem találja ön különösnek? Ez a «ceinture protée». Egy általam feltalált fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpczösebb termetre egyaránt alkalmazható.

– Ennek a hasznát valóban nem tudom megitélni.

A vendéghölgyek egymásra néztek és mosolyogtak, ők mind férjes nők voltak.

– Ne közöljem önnel a divatszabóm czímét?

– Köszönöm! A fekete ruhához nem illik az Atalante divat.

– S ön mindig feketében fog járni?

– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a «la condannata».

– Tehát a viszontlátásig a szent Ágota templomban.

Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek mind összenevetnek odabenn.

Talán ő rajta nevetnek.

Hiszen bizony kaczagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hazard meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne majd kiverni – a nép ellen!

Blankának legelső gondja volt, a mint haza érkezett, beszerezni az annyira szükséges hirlapokat. Megvétetett nem egyet, nem kettőt, hanem valamennyit, a minek csak az utczán kiabálták a nevét; pedig volt sok. Azután közéjük ült s elolvasta valamennyit.

Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket, eseményeket, szemközt álló, ellentétes szempontokból megitélő szózatok, a mik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kiméletlenség dolgában összhangoznak csodamódon s együttesen oly kétségbeesettnek, oly rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az itéletnapi világégést.

Hát még egy olyan olvasó, a ki a politikai eseményekről nem is gondolkozott, a kinek ez a mámorító méregital még egészen új, a ki mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg? – Mert mindegyik leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni. Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési dijak közé, hogy «egyes szám ára két soldi vagy egy emberfej!»

Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, a mikről eddig nem is álmodott.

Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy hazafiak. A három összetéve volt a mythologiai chimæra. A feje oroszlán volt, a farka kigyó, a közepe bak. – A chimæra szétbomlott alkatrészeire s most az oroszlán és a kigyó marakodnak egymással, s a szegény közbeszorult «bűnbak» bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók. Őtet az a másik kettő megeszi.

Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, a ki a tengerparti futóhomokba belesülyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassankint a föld és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és magasztos alakokat megtépve, a sárba leránczigálva, fényes öltözeteikből kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karrikaturáknak festve, megseprüzve, kihirdetve, hogy reggel apáczák, este hatærák. Az egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy bandita-csoport marodeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában s raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No aztán Cagliari herczegről és annak környezetéről is olvasott eleget, a mi nem volt csupa merő hizelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a czikkeknek a commentárját képezték.

A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reactió fészkeül. Mert Róma abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a benszülött tősgyökeres reactión kivül még volt osztrák, bajor, nápolyi, franczia és angol reactiója is, a mik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposni a Vatikán küszöbén s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket?

Mikor végig olvasta Blanka valamennyi hirlapot, akkor meg kellett neki abban nyugodnia, hogy a ki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő: az mind rabló és gyujtogató.

És neki nem szabad elhagynia Rómát.

Ebben is meg kellett nyugodnia.

Azokkal, a miket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.

S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy kivánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését.

De ő nem kivánt semmit, csak békeséget.

Ott is volt másnap reggel a szent Ágota templomban s ** grófnő láthatta őt igen buzgón imádkozni.

Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.

Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, a mit magyar emberek szoktak egymás közt kicserélni:

«Adjon Isten, a mi nincsen!» mond az egyik. «S vegye el, a mi van!» mond rá a másik.

Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő vihart, azt a lába alatt morgó földindulást, arról a helyről, a mit az ő örök lakhelyéül elrendelt.

És ime az imának milyen jó sikere van!

A mint reggelizés után ismét felhozatta magának a napi lapokat, valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott ujdonság kapta meg a figyelmét.

«A pápa Rossit hívta meg a kormányra!»

A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; a kire sem azt nem mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. A ki sem az oltárt nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. A ki nem akar se ölni, se gyujtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet, munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. A ki nem tartozik sem a tízféle reactióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért haragszik rá mind a harmincz.

És a ki a herczegnőnek is oly jóakaró pártfogója!

Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír!

S talán csak egyedül ő neki az egész nagy városban.

Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.

Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna könnyíteni!

XXII.

Az is a véletlen satyrái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az örök ascetai visszavonulásra itélt herczegnő holtig való lakául volt rendelve, valamikor egy gyönyörben kifáradhatlan hölgy kedveért lett a szerelem tündér-tanyájául berendezve. A termek frescofestményeiben istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom. Mindenütt, a hová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör ábrái: képek, a mik a benlakót ingerlik és gúnyolják.

Blanka, ha ura volna e palotának, mind papirszőnyeget ragasztatott volna reájok (a hogy tett egy osztrák főherczegnő a világ legemlékezetesebb palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.

Hálóteremében a remek faragványú kandalló két ölnyi magas homlokpárkánya fölött van egy gyönyörű basrelief, a melyről azt állítják, hogy Rafael műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény! de oly csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek: a kandalló felső párkányzata úgy tünik fel, mintha talapzata volna a rajta nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik kezét a kilenczhúrú lyrára nyugtatva. S a lyra húrjai aranyból és ezüstből vannak s a lyra közepén az a gömbölyű hangfogó ür, mintha valódi üresség volna, melyen valódi érczhúrok vonulnak át.

Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor fekszik és kel, mert épen szemben van az ágyával, melynek függönyeit leskelődő amourettek tartják szétvonva.

S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképen is észre tudja vétetni magát. Néha elkezdi a lyra húrjait pengetni. Mint valami távolról jövő zeneábránd, reszket elő a festett hangszerből valami rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból jönne. Néha csak egyes accordok; de sokszor egész románcz-töredékek, a miknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó az éji csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli hallani?

Máskor meg danázni kezd a festett basrelief. A szókat nem, de a dallamot szintén ki lehet venni, a mit énekel. Több perczig tart az az enyészetes ének, valami meleg, forró syren-dal, tengerfenék kristálygrottájából: testnélküli lényeknek levegőben röpülő izenete egy láthatlan más világból.

Ezt Blanka hallja nem egyszer, de csaknem minden este. És nem meri azt senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucinatio. Érzékei tévednek. Fél tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve, hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.

Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka épen feküdni készült s egy perczre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig halálra itélt ifju bájain, akkor ő elkaczagta magát. Ez a kaczaj is valahonnan a felhők közül jött, vagy az orcus földalatti lejtőin át, de oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, a midőn a porczellán ernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba s aztán onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató, hízelkedő. Hanem az is végtelen távolból hangzott.

Álom volt-e ez is?

Ha él ez a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn, éjfél tájon?

Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, a mit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába vonulhasson; felgyujtotta a kandalló tüzét és leste Sapphot.

Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt s ez Rómában is zord és kellemetlen.

Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte Pincion, vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.

Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a velenczeiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvüek, a radikálok, a köztársaságiak czéljai egymástól? Tanulmányozta Canino herczeg parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamáczióit. Annyira vitte a politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit, kezdte félteni. Úgy képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, a melyben minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az összeműködést s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a gépmesternek, a ki közéjük nyul!

Nem is látogatta meg jó barátjai házát e napokban. Azok most nagyon el lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még a maga apró bajával is. Ráér vele még!

A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni; alig várta, hogy jőjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a hátlapon ragyogó phönixet bámulva, mely maga is az érczkovács-művészet remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománczozott aczélból, vörös és sárga rézből, korinthi érczből, ezüsttel kevert aranyból voltak tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mythoszi madár feje, lángoló vörös körfénynyel arany tündöklésű szeme körül. Ez a szem a pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni látszott.

Miért nem tud az ember is így önmagától megégni s aztán hamvaiból megint más emberré születni?

Egyszer csak eltünt a phönix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből s a herczegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.

Ez is érzékcsalódás, mint a másik, gondolá magában. A hallérzék hallucinátiói után következnek a látérzék mimelései.

De még azzal nem érte be a phönixmadár, hogy megvakult: egy percz mulva el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázszsal és égő fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt serczegve kialudtak, a zsarátnok helyén a holt szén feketült. Csak a márvány-asztalra tett kristálygömbfedelű lámpa világítá meg a szobát.

S abból a sötétségből, mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak lépett elő, a ki megszólalt:

– «Én vagyok Caldariva marquisnő!»

Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra: a titokszerű megjelenés, a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az ijedtséggel és haraggal.

A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg, magas, sugár termetű volt, testéhez tapadó lágy nyers selyemből készült öltönyében az antik istennő-szobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja, gondnélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arcza liliomfehér, a testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arcz mégis eleven: valami kaczér, elbizott pajzán mosolygás, életfényt s sugárzó gömbölyűséget ád neki; s a kék szemei teli tűzzel villognak; kicsattanó ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése, csipőinek ringása érzékmámorító bájt ad termetének.