Part 11

Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyenhívő gyermekkel van dolga, a ki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.

– És már most érteni fogja a herczegnő, honnan vette az én lelkem kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot s lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön?

A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.

Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből azt a ma reggeli névtelen levelet, a mit előbb ki kellett simítania a térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.

– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet és magyarázza meg még ezt is.

Vajdár, a mint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a szinleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni magát s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadi készülettel vártak rá!

Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arcza elsápadt az ijedségtől és boszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.

– Ügyetlen bohózat az egész! szólt, az asztalra vetve a levelet.

– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot kigondolni?

– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet Caldariva marquisnő irta.

– Caldariva marquisnő? Hát ő itt van?

– Természetesen. A herczeg nem utazik sehova nála nélkül.

– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva marquisnőnek rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herczeg felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.

– S az ok elég nagy. – A féltékenység.

– A féltékenység? kiálta fel bámulva a herczegnő s egy tekintet az előtte álló arczára, megmagyarázta neki a többit.

Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadal-mosolygó férfi-arcz haragra gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, a ki egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni, ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ő ura szeretőjére nézve féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!

Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni!

Össze is zúzta.

Hol az a halálos fegyver? A «14-ik §.!»

Már felhúzta a sárkányát: már rajta tartá az ujját a ravaszán.

– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által. De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról ma beszéltünk utoljára.

– S ha ez volna az egyenes föltétele a herczeg beleegyezésének az egyértelmű eljárásba?

– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herczeg beleegyezése kivántatnék.

– Tapasztalni fogja a herczegnő az ellenkezőt!

– És akármit fogok tapasztalni, én igéretemet le nem köthetem önnek, miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római egyházjog cánonai szerint eleve semmis lenne.

– Ah, a herczegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez épen olyan hiba, mint mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A herczegnő bizonyosan a 10-ik §-ra emlékezik, mely megtiltja a fiunak az apjától elvált nőt feleségül venni; de nem olvasta tovább, a hol az instructiók végén az mondatik, hogy a mely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az, mint soha nem létezett, akadályt nem képez.

Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a herczegnő, oda a hetedik és nyolczadik borda közé, a hol a szív dobog.

– Én nem a 10. §-ra czéloztam. A mi közöttünk akadályt jelöl meg, mely a házasságot semmissé, lehetetlenné teszi, – az az instructiók tizennegyedik paragraphusa.

Eldördült! – odatalált!

Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével széke támlájára támaszkodott.

A vad düh, a rémület e kifejezésétől a herczegnő megrettent.

Mi volt ebben a fegyverben, hogy oly halálosan talált?

A szép, mosolygó férfi-arcz hogy átváltozott egyszerre!

Mint mikor a pusztában lakó szent a hetæra képében csábító sátánnak arczához vágta a feszületet s arra az egyszerre visszakapta ördögi arczulatát. Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! e hátraszegett ajkakra, az összeharapott fogakra, a kigyóvá tekerült szemöldökre, a fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok álmában vissza fog emlékezni, a ki azt maga elé idézte.

– Ki tanította önt erre? kérdé vaczogó fogakkal Vajdár, s ajkain megjelent az a kis fehér nyulós csepp, a mi az őrültek és dühödtek, a megrémültek beszéde közben szokott feltünni, s vándorol a felső ajkról az alsóra s megint vissza.

A herczegnő rémülten lépett vissza előle.

– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Boszút fogok állni önön is. – De annak, a ki önt erre megtanította, – üldözője leszek a földön és a sírban!

S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat s kettéhasítá valamennyit.

Aztán még egyszer megmutatta a herczegnőnek ijesztő arczulatát s elrohant.

Beppo sietve jött utána a terembe s úgy látszik, nagy volt a csalódása, hogy a herczegnőt nem találja vérében heverve, kilencz tőrdöféssel keresztül szúrva.

– No, ezzel az urral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utczában egyedül találkozni!

Blanka azt mondta Bepponak, hogy az eltávozott úr számára soha sem fog többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.

Elgondolkozott azon, a mi most itt történt.

Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen egy szótól így megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig elhajítani!

Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, a mit az a másik férfi mondott neki; – soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni, hanem csak gyűlöletével. Igy van az jól.

De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog boszút állni nemcsak a földön, de még alvó porában is, a ki őt erre megtanította. Ime egy ember, a ki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, a kit ember alakban meggyűlölt!

Értesíteni kellene Manassét arról, a mi megtörtént; figyelmeztetni, hogy veszély fenyegeti. Rómában «most» az orgyilok nagyon olcsó. Nem rég egy lapszerkesztőt szúrtak le iróasztala mellett. Itt ez az ellenbirálat.

De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, a ki csak körülötte van; maga Beppo is? Hogyan tudhatná különben a herczeg még azt is, hogy merre utazott a neje Manassé kiséretében? A Colossæumban találkozásáról még ma nem tud senki: holnap már azt is megtudhatják. Kiben lehet bízni a szent városban, a hol mindent meg lehet kapni – borravalóért? s a hol a hűség nem tart tovább, mint a meddig a borravaló tartott.

Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes szónak?

Alig várhatta, hogy Zimándy hazajőjjön. Pedig ez is sietett. Kiváncsi volt megtudni a találka eredményét.

– Nos, hát? Mit végeztek, herczegnő? Volt első szava.

– Én nem kötöttem békét.

– S miért nem?

– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.

– Akkor jól tette a herczegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?

– Egészen elszakadt. – Nézze ön ezt a levelet.

Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.

Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el akart ájulni.

– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a levelet szeme elé tartotta a herczegnő Vajdár uramnak?

– Bizonyosan.

– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.

– Ön már ezt is tudja?

– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a cselédek.

– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a hotelből. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.

– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából s egy házat fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a herczegnő meg akarná azt velük osztani, megférnének benne.

– Oh annak nagyon örülök.

Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett s vele együtt az egész mérsékelt szabadelvü párt elvesztette befolyását a Vatikánban; most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a reactió és a circolók.

Mit tudta a herczegnő, mi az a reactió, meg azok a circolók? Ő csak arra gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől s a baráti háznál még Manasséval is találkozhatik.

– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldőlését.

– Hiszen épen abban járok!

– Engedjen egy kiváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos instructiókat könyvnélkül tudja, nemde?

– Akár a miatyánkot.

– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14-ik §?

– A 14-ik §? – Azzal hála Istennek nekünk semmi bajunk.

– Miért «hála Istennek» e miatt?

– Azért, mert a 14-ik §. azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, a minek több esztendei fogság a büntetése.

Most már mindent megértett Blanka.

Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet ha föl akarna használni, boszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, a honnan nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, a minek nincs ajtaja. Az egy olyan halál, a miből nincs feltámadás.

És Manassé nem akarja e rettentő boszút végrehajtani halálos ellenségén. Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, melylyel körül van zárva, járni a világban, csak egyszer-egyszer koczczint egyet a koporsó födelén, figyelmeztetve, hogy a ki halott, az járjon Istennel.

Ezért a dæmoni düh a megszégyenített arczán.

Azt nem tudja, mennyit bir a herczegnő az ő veszedelmes titkából? De azt bizonyosan kitalálhatja, hogy a mit bir belőle, azt Manassétól kapta kölcsön.

Blanka, a mily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.

XX.

Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, a kinek szabadságában áll lamentálni a fölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az ételeket? A mint azonban a magánházhoz átköltözött, alkalma lett a tűzhelyhez is közel jutni s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű falatok, a miket az az universalis szakács, a kit majd kormánynak, majd gondviselésnek, majd reactiónak, majd népképviseletnek, majd önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomatiának neveznek, a szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap érintkezett, kiktől csak egy corridor választotta el, s azoktól sokat megtudott, a mi a világban történik.

Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a herczegnő magánszállására; bár hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy «megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit, de hiába, a korcsma csak korcsma!» az ember azt nem találja fel sehol, a mit itt talál, azért maradok a vendéglőben, a hol mindent megkapok, a miért megfizetek. E helyett azonban azt mondta a herczegnőnek:

– Megvallom az «igazat». Én ugyan már torkig vagyok a római vendéglő-lakással, – de nem állhatom ki Rossi grófot, a kit mindennap kellene látnom s a ki nem az én contentumomra való ember. Elismerem, hogy okos, felvilágosodott fő; tiszta, feddhetlen jellem, példátlan családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna, örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni, egyiktől a másikhoz jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt capacitálja. Szüntelen alkuszik, békéltet, transigál. Az ilyenek a legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!

Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a kettőnek Blanka előtt!

– Én tehát a herczegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok, a leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem tiszteletemet és referálok az ügyünk mibenállásáról.

A herczegnő aztán, a mint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát, kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen ember nem ennek a világnak, s különösen nem «ennek» a Rómának való.

Ott már akkor nem volt más a küzdtéren, csak a két «vak óriás»: a reactió és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik találja főbe a másikat? s ha a másikat nem, kit üt le vaktában? Bizonyosan azt, a ki kettőjük közé áll.

E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.

A mérsékelt szabadelvüek befolyása megszünt a Vatikánban, azóta e kettő közül az egyik várt a herczegnőre: ha a feketék győznek, akkor őt becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre, ha pedig a vörösek győznek, azok agyonverik Cagliari herczeget is, meg a válni akaró feleségét is, – azért, mert aristokraták.

A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul?

A herczegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást gyakorolt. Ez úton kapta a herczegnő a hazájából érkezett tudósításokat és pénzösszegeket.

** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, a kik a politikai reactió szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre, ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat hireszteltek el, a miknek nem volt ugyan semmi alapja, de a miket annál könnyebben elhittek, mert a grófné atyja szinész volt s ő maga is leánykorában ünnepelt szinésznő, s arra mindent rá lehet fogni. Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) boszúvágyát a nép ellen, mely ilyen tőrszurásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!

Blankához ** grófné igen szives volt s estélyeire meghívta, barátnőjével együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde «ezen termekben» sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófné estélyeit az, hogy ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófné maga egy szót sem értett ezen a nyelven.

Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:

– Te még meghódítasz valami szép ifju olaszt s az elrabol tőlem s akkor szépen egyedül maradok a világban!

Mire a szőke szépség így felelt:

– Herczegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kinálna meg magával, még sem hagynálak el tégedet érette.

A herczegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát mégis van, mely vele együtt érez.

A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.

Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt bele.

Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arczáról a szerencsétlenség.

– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. Nem jött még rá a herczegnő az okára?

A herczegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint bizonyosat.

– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, a miért a herczegnő ügye szenved. Ez csakugyan nem volt a herczegnő ezer gondolatai között.

– Ugy van. A gát, a melyen fel vagyunk akadva, az, hogy a herczegnő ügyvédje protestans.

Ez bizony meglehet, hogy úgy van.

– Ezen most csak két mód van segíteni: – vagy a herczegnőnek más ügyvédet kell vallani, a ki a római egyházközséghez tartozik: ez a hosszabb út; – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem: ez a rövidebb.

A herczegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál s elkezdett nevetni.

Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint a ki meg van győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:

– Igen, herczegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az «egész világ» gúnyhahotáját, azért, hogy a herczegnő ügyét diadalra segítsem. Még ma megyek a bibornokhoz, a kin megfordul minden s felkérem, hogy legyen keresztapám.

Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot s kezdett elérzékenyülni.

– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én ezt föltettem magamban – és végrehajtom.

– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet soha sem leszek képes visszafizetni.

– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! mondá a derék férfiu nemes páthoszszal; a miért a herczegnő forrón megszorította a kezét, s még könyezett is.

Mégis vannak jó emberek a világon, a kik az ügyefogyottakért még áldozatra is képesek!

Mikor a herczegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanusított arczkifejezésében s szavakban is igyekezett visszaadni azon nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr irányában keletkezett.

A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe is ment; még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a herczegnő perében hozandó kegyelmes itélet fog lenni.

Rá egy hét mulva meg is hozatott az itélet.

A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a herczegnőnek soha, Cagliari herczegnek pedig addig, a míg elvált neje él, új házasságra kelni nem szabad.

A herczegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyuttal oly módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva marquisnő menyasszony-köntösének a szegélye is oda lett csiptetve. Az sem siethet az oltárhoz, a míg a szegény élő-halott porrá nem omlik.

Ha volt valaki, a ki boszút akart állni mind a két asszonyon: czélját érte.

Az itélet többi része mellékes dolog. Hogy Cagliari herczeg köteleztetik tizenkétezer arany évdíjt adni Zborói Blanka herczegnőnek (ki czímét megtartandja) s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni; ezen vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna olyan itélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja, s ezt tekintve, még sem lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi árnyékvilágban is meg ne teremte volna gyümölcseit.

Igaz ugyan, hogy egy sulyos fentartás volt kötve e világi jók élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zborói Blanka szüntelen Rómában tartozik maradni. Ez az itélet természetéből folyik. Miután a másodszori férjhez menés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a birónak arról, hogy az elitélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. S ennek még leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.

Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a herczegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van, hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a Colossæumban készített, ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.

Az itélet kimondása után aztán Manassé meg volt a herczegnőre nézve halva. Halva volt már ő rá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve átalakítva az egész föld, mintha ismeretlen planétába volna áthelyezve, melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik; a hol ő maga csak egy párjanélküli csodának lézeng megértetlenül.

Egy nő, a kinek meg van tiltva szeretni.

Tizenkilencz éves korában!

S milyen hosszú lehet még az élet!

És ezalatt soha sem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem reményleni.

Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtől, vasrácson keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört szivektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi öröm nem kisérhetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy a hogy áll, a hogy mozog, nő és fogy, csak épen a napot vették ki belőle. Járhat, a merre tetszik; beszélhet, a kivel akar; hanem mindenki tudja felőle: oda van irva a két szemölde közé: «nem szabad szeretned».

Blanka meghajolt fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az egyháznak, a vallásnak érczbevésett törvényei vannak, a mik hatalmasabbak a természet törvényeinél. Meg kell azok előtt hajolni. Ezek a birák csalhatatlanok s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová, senkihez.

Hiszen még ez az itélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhitozás lesz. Blanka üvegfalú házban lakhatik.

Az itélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt palota-osztályba s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott. Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint a mennyi a herczeg részéről meg volt számára itélve, minden kényelmet megszerezhetett magának.

A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. Az a nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme feküdt északnak, három ablakkal a piaczra. A piaczi homlokzat többi részét a herczeg lakta, s a herczegnő lakosztályának hossza a Tiber-parton nyúlt végig, a honnan az Angyalvárra és Vatikánra lehetett látni.

A herczeg lakosztályának kapuja a piaczra nyilt, a herczegnőé a Tiber-partra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát kihajló olajfák lombja s kuszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a herczegnő lakta palotához vezetett. A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal által. A herczeg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett tornáczon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból; a herczegnő a maga kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, a π betű középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva délvirágokkal ó-fayence edényekben.

E karzat bejárata el volt zárva; legalább a herczegnő lakosztálya felől határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi kezek alkotásaival. Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez képezte, melyre aranynyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó phœnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utczára nyiló ablakai nem voltak áttörve, azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat vivő canephora, a másikban egy furulyázó satyr. – A helyett egyetlen nyilása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.

Ez a «remeteség» lett ezentúl Blanka menedéke, a hol napjait egyedül töltheté, – egészen egyedül.

Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné, az itélet kimondása utáni napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr megkérte a kezét s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség valamennyi olasznak collective összetenni az erényeit.)– Itt Rómában fognak megesküdni s azután – nagyon természetes – hogy haza fognak utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása s a nő tartozik követni az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassankint aztán arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást. Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő czélzására, ki e jó egyetértést észrevette, a mikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát jól tették, igazuk volt.

Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái hitét megtagadja? Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik Dormándynéval. Az ő kedveért történt ez; nem a herczegnő peréért.

Vegyünk búcsút tőle s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást, a feleséget és a salláriumot.

Így maradt tökéletesen egyedül a «gyermekasszony» az örök városban. És szeretett most már egyedül maradni és bezárva lenni. Örökké bezárva.