Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXVI. KÖTET

EGY AZ ISTEN. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

EGY AZ ISTEN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

ELSŐ RÉSZ. REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK.

I.

A szokott, triviális történet. Az ideál, a szép hölgy, nagy veszélybe keveredik, s abból őt a másik ideál, a hős, kiszabadítja; azután a hála érzetéből kifejlődik a szerelem, végül egymáséi lesznek s az emberi lehetőség határáig boldogok.

A rendkívüliségek tetszenek. Érdekkel olvassuk a történeteket, a miket a költők irnak arról, hogy mi lesz a halál után? mi lesz a jövő században? mi lesz a föld utolsó napjaiban? mi megkisértjük leirni, hogy mi lesz a «házasság után?» van-e még ott is élet és poézis? Laknak-e még a holdban is emberek? Igenis laknak. Annak az egyik oldalán még van valami zöld, s a virányon öröm és szomorúság.

Ezt ugyan inkább illett volna egy «Előszóban» elmondani: ott senki sem olvasta volna el, s nem lett volna az olvasó figyelmeztetve rá, hogy itt egy fölöttébb unalmas történettel lesz dolga, a mi nem fogja megtéríteni a ráfordított fáradságot.

A veszélyes helyzet a következő:

Képzeljünk egy olaszországi vasuti állomást 1848 tavaszán, a melybe egy más vonat megérkező vendégeinek kell átszállítkozni, a kiknek a fülébe ezt a halálitéletet mennydörgik: «due minute!» s azok aztán bőröndöt, kalapokat, esernyőt marokra kapva, kis gyermekeket kezeiknél vonszolva, félregyűrt kalapokkal, földön húzott shawlokkal, köpönyegekkel, rohannak az ostromok leglehetetlenebbikét megkisérteni: helyet keresve utasokkal csordultig zsúfolt waggonokban, egymástól elszakított összetartozók kétségbeesve az elválás borzalmai fölött, s útban állók agybafőbe taszigáltatva siető málhahordároktól.

Két úrhölgyet, meg egy urat nagy sietséggel tolt fel a kalauz egy zöld kocsi börtönajtaján, a kik csak akkor vették észre, hogy hol vannak? mikor már benn voltak. Heten ültek már a waggonban: mind férfiak és olaszok, némelyek olyan szivart szívtak közülök, a melynek a füstje savanyú; pálinkát már korábban ihattak s az a fokhagymás heringre nagyon jól eshetett, s nehányan közülök aligha bagaria csizmát nem hordtak a lábukon. Az újon érkezőkről tudomást sem látszottak venni; valami heves vitatkozást folytattak fenhangon mindannyian.

Az újonérkezettek elszörnyedve protestáltak a kényszerhelyzet ellen.

A két úrhölgy közül az egyik nagyon fiatal volt, a másik valamivel idősebb.

Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját s haragosan mondott neki valamit először németül, azután francziául, – minek az a büntetése itt, hogy senki sem felel rá: – azt akarta kifejezni, hogy itt már heten ülnek.

A kalauz egy automat közönyösségével mutatott a waggon falán olvasható feliratra «per dieci persone». Itt tíz embernek kell elférni.

«De mi első helyre váltottunk jegyet!» heveskedék az úrhölgy, előmutatva a sárga papirszeletkét, mely a világ minden vasutainál az aristocratia jelvényét képezi – hely dolgában.

A kalauz nem csekélyebb kiváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat, mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme itt van egy scarabæus a Pharaók sírjából! Furcsa állat! azzal vállat vont, s kimutatá helyét: íme oda abba a szegletbe leülhet még egy; emebbe a másikba a másik, s ha ennek a signorenak tetszeni fog azt a zsíros batyut az ölébe venni, annak a helyében nyugtot talál a harmadik.

Mit volt tenni? Az egyik hölgynek le kellett ülni az egyik series férfi közé, a másiknak a másik közé, s megnyugodni a sorsában. Hanem a velük jött férfi úgy látszik még küzdeni akart a gondviselés ellen. Neki sehogy sem tetszett a maga helye két disznókereskedő között; maga is elég köpczös ember volt.

– Majd csinálok én itt rendet mindjárt!

Azzal fölkelt, leszállt a waggonból, sietett az állomásfőnököt fölkeresni.

Az ott sétált a perronon, hátratett kezekkel, katonás egyenruhában.

Az utas elkezdte neki magyarázni a dolgot. Ő már tudott olaszul, ha mindjárt keverte is egy kicsit latinnal és francziával.

Elmondta az illustrissimónak, hogy ő és még két hölgy az első helyre váltottak jegyet egész Bolognáig; ez a nemzetközi törvények szerint jogot ád még az idegennek is, minden konzuli közbenjárás nélkül ugyanazon első helyi waggonnak használatára. Ennek daczára őt s még két úrhölgyet betuszkoltak erővel egy már korábban elitélt gonosztevőkkel teljes másodosztályu börtönbe, a mi ellenkezik a magyar Tripartitum primæ nonusával, mely szerint magyar nemest birói itélet nélkül bebörtönözni (nisi in flagranti) nem szabad; s minthogy az angol Habeas Corpus acta is a mellett bizonyít, hogy minden ember birja a maga testét, s másnak az ölébe ne üljön vele, annálfogva kér egy elsőrendű waggont felnyittatni.

Az illustrissimo úgy nézett a debacchálóra, mint a hogy nézne rá a padra kifektetett eleven tintahal két nagy szemével, ha annak magyarázta volna a dolgot, s épen úgy nem felelt neki rá semmit, mint a hogy az nem felelt volna. Hanem a helyett a fülébe ordított hátulról a kalauz, egy hatalmas hangkifejtéssel előadott szót: «Partenzaaaa!» A mi annyit jelent, hogy indul a vonat! (Mert az olasz még a csengetésben is takarékos, a második csengetésnél már fut a kerék.)

A megriasztott úr erre ijedten futott vissza az elhagyott waggonhoz, de alig talált bele; mert az alatt, míg ő leszállt a szóbeli tárgyalásra, a kalauz még három új vendéget tolt be a ketreczbe: azok egy katonaiskola nagy kamasz növendékei voltak, az egyik mindjárt leült az üresen hagyott helyre, a másik kettőnek állva kellett maradni; azok hát nem tehettek okosabbat, mint hogy a két közéjük szorult hölgyre mondogattak fönhangon sikamlós élczeket, dévaj nevetéssel. A visszakerült úr már épen tizenharmadik lett volna, a mi nagyon baljóslatú szám, kivált egy vasuti coupéeban. Pedig a táskája, köpönyege már ott volt: az volt a hazája.

A hölgyek kétségbe voltak esve. Az uti társ dühében magyarul kezdett beszélni.

Ekkor valaki megrántja a könyökét hátulról s szintén magyarul szólítja meg:

– Polgártárs! Soh se hevítse ön fel a vérét. Nem oráczió kell ide, hanem baksis. «Romanus sum civis: Cajum smucium vocant.» A míg ön capacitált, addig én fel is nyittattam egy első osztályú rezervált coupéet: csekélységbe került – ha tetszik önnek és hölgyeinek, megoszthatják velem a birtokát.

– Köszönöm, de elkésünk, – csak két percz az idő.

– Ne féljen semmit. A due minute csak az utasoknak szól, a vonat ki nem kászolódik innen fél óráig.

A két hölgy e megszabadítást nem kevesebb hálával fogadta, mint a minővel Andromeda fogadta Perseus segélyét s a mint e rettenetes fegyintézetből kiszabadíták őket s átszállították, most már szolgálatkészszé, beszédessé, nyájassá vált kalauzok egy kényelmes, tágas és tiszta első osztályú coupéeba, az ellentétek szerencsés combinatiója folytán még e semmi jelentékenységet nem igérő helyzetben is megtalálták bizonyos nemét az érdekeltségnek.

Tulajdonképen még semmi hálával sem tartoznak a közbelépettnek; mert hisz az saját érdekében nyittatta fel a rezervált üres coupéet – s ők csak jogos helyüket foglalták el benne; de azt mégis el kellett ismerniök, hogy a gyors szinpadi átváltozás az ő rendezői érdeme. Még a kalauz is szerepet cserélt egyszerre, s az automatból érző szivű ember lett, ki a hölgyek számára frissítőül narancsokat hozott, s kikereste azok közül a piros bélüeket, s azontúl mindig az ő waggonablakuk előtt mászkált végig, s bemosolygott rajta, vagy felült a waggon tetejére s barcarolát énekelt.

A két hölgy egymással szemközt helyet foglalt a zárt ablak előtt, míg azon oldal szélső ülései, a hol a kocsit nyitogatják, a két úr számára maradtak, s azoknak egyikébe a kiséretet képező hazafi elhelyezte magát. Az a másik, a ki e kényelmes erősséget mindnyájuk számára kivívta, még odalenn maradt: valószinűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy a szivarját végig kiszívhassa, mint hogy ismeretlen utitársnéival ismeretséget kössön, s bevárta, míg a másodikat is elcsengetik, akkor a szivarját odaajándékozta a facchinonak, s már indult a vonat, mikor felugrott a lépcsőn s a furfangos zárt nagy tudománynyal bezárta maga után. Azután levette uti sipkáját s letette maga mellé. Azt is csak azért tette talán, mert melege volt a fejének. Olyan sűrű és erős haja volt, hogy szerteszét állt a fején minden irányban. Egész arczán valami szokatlan fajjelleg volt kifejezve, széles kidomboruló homloka, erős, sűrű perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen malayi metszésű szemei, tiszta kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felső ajkának sémita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt valami lengyeles, mintha öt-hatféle nemzetnek az eszménye volna benne összekeverve s mégis valamennyi egy összhangzó egészszé egyesítve. Fiatal ember volt még; kevés bajusz az ajkán s csak a felső arczán valami ütköző szakáll.

A szemközt ülő utitárs igazi magyar typus volt, zömök, erőteljes alak; barna piros arczczal, kifent bajuszszal, a minek a pödörgetésével nagyon sok tennivalója volt mindig.

A két hölgy közül a fiatalabbnak az arcza a sűrű kalapfátyol alá van rejtve, mely csak a classikus remek körvonalakat engedi kivenni, a másik azonban egész szabadelvűséggel hátracsapta a kalapja fátyolát szőke hajfürteiről, s egy őszinte, kigömbölyödő arczot enged a közszemlének, melynek beszélő vonásai kárpótlást szereznek az ajkaknak, a miknek nehezükre esik az a hallgatás, a mire jónevelésű ember kötelezve érzi magát, mikor egy idegen lép a közelébe, a kivel önkénytelen együtt kell maradnia.

A férfi kisérő igen nyügösködő utitárs volt. A megindulás első perczében azt mondá átellenesének, hogy ő nem tud háttal a mozdonynak ülni, rögtön tengeri betegség előjeleit érzi magán. A fiatal ember aztán megkinálta a maga helyével, hogy cseréljenek. Mikor az megvolt, akkor meg azon panaszkodott, hogy a légvonat egészen a szeme közé hordja a kőszénfüstöt, meg kell vakulnia. Akkor a fiatal ember azt ajánlotta, hogy húzzák föl a kocsiajtó ablakát. Arra meg az a baja lett, hogy meg kell az embernek fulladni ebben a ketreczben! Akkor aztán a telt arczú hölgy, azzal a még most jól illő kellemes kettős tokácskával, kelt fel a helyéről, a tisztelt úrral cserélni, a ki elvégre meg lehetett elégedve; nem úgy a csereajánló hölgy, ki már most átellenese lett annak az idegennek, a ki iránt a kötelezettség ellenszenvét érzi.

Utazó hölgyek gyanakodók és hálátlanok. Az idegent, ki hozzájuk szivességgel közelít, vagy zsebmetszőnek, vagy kalandornak nézik, s egyik kezöket a tárczájukon, másikat a szivükön tartják, nehogy hevenyében ellopja tőlük valamelyiket.

Növelte a gyanút az ismeretlen irányában az a körülmény, hogy az első megszólítás után itélve, az is magyar. És mégis az ő kisérőjük és az ismeretlen nem tesznek egymással úgy, a hogy két magyar szokott tenni, mikor külföldön véletlenül összetalálkozik: kezet szorít, elmondja kölcsönösen kinek híják? hová való? mi járatban van? s aztán közli egymással, mi hírt tud hazulról? megkérdezi egymástól, nem ismeri-e ezt az urat, ezt az asszonyságot? s nagy az öröme, ha talál egy olyan harmadik nevet, a melyik mind a kettőnek ismerőse; s végül összeesküszik, hogy egy vendéglőbe szálljanak! E helyett ez a két férfi az első üdvözlés után semmi mondanivalót nem talál egymáshoz, semmi közleni való ujdonságot – most! 1848 márczius végén! a mikor csodákkal van tele a levegőég. Talán ismerik egymást? Ha ismerik, kisérőjük miért nem mutatja be a hölgyeknek a honfitárst? Miért kárhoztatja őt e néma szerepre? Talán fáj nekik valami abban az ismeretségben?

A hölgynek tetszett tüntetőleg kimutatni azt, hogy mindezekre nem kiváncsi. Úgy tett, mint a ki tudomást sem vesz a vele szemközt ülőről. A nap a szemébe kezdett sütni, a szél az arczába fútt; az ellen különböző stratagémák vannak a waggon ablakára alkalmazva, a miknek kezeléséhez azonban gyakorlottság és physikai erő kell; a furfangos mechanismusba a hölgy egészen belevesztette minden erőlködését, utoljára is megszánta az utitársa s elintézte a függöny és ablakváltoztatást kivánata szerint.

A hölgy még ezt sem köszönte meg neki, hanem e helyett boszúsan veté magát kerevetébe, ingerülten ejtve ki e zúgolódást:

– Oh milyen nyomorult teremtései az Istennek az asszonyok!

– Maguk az okai, asszonyom.

Ez volt az átellenes válasza.

Pedig a szép utitársné felfohászkodására a kötelezett válasz az a trivialis bók lett volna, hogy «oh asszonyom, önök gyöngeségük által uralkodnak mi fölöttünk, erőseken». E helyett egy ilyen kihivó mondat, a mi még paradoxon is!

A bókot egy fanyar mosolylyal elutasította volna a delnő; de ez a vágás meglepte.

– Par exemple? ez úgy látszik, szavajárása volt.

– Például, mikor egy hölgy elhagyja azt a kényelmes helyet, a mit a sors rendelt számára, hogy felcserélje azt egy kényelmetlennel, a mit egy férfi ajánl neki: szabad akaratból.

A hölgy nem tilthatta el magának, hogy elpiruljon. Ez a válasz vonatkozott csupán a waggonban megcserélt helyekre; de az sem lehetetlen, hogy ez az idegen annál többet is tud s egyéb helycserére is czéloz. Nem lehetett arczából kivenni. Azok a szép, őszinte kék szemek olyan ártatlanul tekintének szemközt, míg az ajk olyan ravaszul mosolygott. – A társalgás most már kezdett érdekkel birni.

– A szabad akarat nem a nők számára van feltalálva, mondá a hölgy, elhatározási jogunk csak látszat: mindig kötve vagyunk valakihez, a ki erősebb.

– De az a kötelék eltéphető, mihelyt kiállhatatlanná lesz, s ez ismét csak önakarattól függ: – a nőnél. A férfinál nem; azt fogva tartja az igézet.

– Csakhogy ez igézetet nem azok a nők gyakorolják a férfiakra, a kiknek joguk van hozzá; hanem mindig mások.

– Ez ismét az ő hibájuk; miért nem teszik azt? Ha tudják, hogy azt a szivet, mely jog szerint az övék, csak az igézet tudja fogva tartani, miért nem hatnak rá e varázszsal? Ha tudják, hogy abban van a hatalom, miért szégyenlik ezt a koronát viselni? A szép szoborarcz, mely nem tud mosolyogni, sok boldogtalan életnek volt már okozója. De hát miért engedte át a vidám kaczagás varázsát másnak?

E szavaknál a másik ifju hölgy felveté fátyolát, tán hogy jobban lássa a beszélőt, s kitünt az alól egy ép oly gyönyörű szoborarcz, mely nem tud nevetni; két nagy bámuló szemmel, hallgató ajkakkal. De az ifju nem láthatott reá, mert átellenesével volt elfoglalva, kit egészen hadilábra állított ez a merész okoskodás.

– Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, a mi az őrjöngés eszményképe; kövesse őt érzéki deliriumainak minden phantasmáin keresztül: ne szégyeljen előtte csábító, agaçant, kaczér lenni, s ha a férj Circe philtraját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában?

Ezt kivánja ön egy hitvestől?

A szép hölgy tűzbe jött már.

Az ifju pedig azt felelé rá:

– Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kivánnám?

A szép szobor arczán annyi változás történt, hogy szemöldei összehuzódtak.

A vitatkozó szép hölgy pedig el volt szánva rá, hogy most mindjárt kicsavarja a fegyvert ellenfele kezéből, aztán a mellének fogja szegezni a hegyét.

– Jól van. De már most egyet megenged ön. A hitestárs nemcsak szeretőtárs, hanem – családanya is. Mikor a nőnek legfenségesebb hivatása méla aggodalmat, sejtő várakozást parancsol arczára – hova lesz akkor önnek az elmélete?

Az ifju ellenfél erre a lesujtó támadásra teljesen és föltétlenül capitulált.

– Akkor asszonyom, megszünik a jog és kötelesség kölcsönös felosztása, s az egyik félnek jut egészen a jog a másiknak a kötelesség. A nő, a ki előtt a római consulok a lictorokat tisztelegni parancsolták, korlátlan úr a maga országában, s a férj annak föltétlen rabszolgája, a ki kötelezve van a szentek életére, lemondásra, együttérzésre és imádatig menő hűségre. S a ki nem úgy tesz, annak követ nyakába s a tengerbe vele!

E föltétlen megadás kiengesztelni látszott a szép asszonyt: győzelme érzetében, nagylelkűséget akart gyakorolni s a capitulált várőrségnek megengedni, hogy kibontott zászlókkal tovább vonulhasson, azt kérdezve tőle:

– Ön Rómába utazik? (mintha eszmetársulás volna ez a római consulok és lictorok adomájával).

– Igen, oda utazom.

– A világhirű nagyhéti szertartásokra?

– Azokhoz nekem semmi közöm.

– Hogyan? önnek nincsen semmi köze a vallás legmagasztosb ünnepélyéhez, mely Krisztus Istenné lételét jelvényezi? szólt a hölgy hitbuzgó szemrehányás hangján.

– Mert én azt nem hiszem, felelt rá az ifju, de feleletében nem volt az a kihívó, káromló tagadás, mely a skeptikus sértő szándékát árulja el: arcza olyan nyugodt maradt mellette, mint a ki meg van győződve felőle, hogy azzal, a mit mondott, se a földön, se az égben nem sértett meg senkit.

A szép hölgy aztán találgatta magában: hogy vajjon mi lehet ez az ő átellenese? vajjon zsidó-e, vagy atheista? – Ha zsidó, akkor egészen rendén van, hogy ne higyje azt, a mi a keresztyének hitágazatát képezi; ezért a különállásért aztán megvannak neki a maga társadalmi hátrányai, s ha neki tetszik azokat a hitéért elviselni, az igen tiszteletreméltó hűség az ősi hagyományokhoz. Hanem az egészen menthetetlen, hogy valaki elfogadja mindazon előnyöket, a mik együtt járnak azzal, ha az «Atya, Fiu és Szentlélek» nevében megkeresztelték, ennélfogva földbirtokot, házat vásárolhat, hivatalt viselhet és mégis előáll, mint rationalista, kutatni a dogmákban az anyagi lehetőséget és philosophi exactságot. Ez már stellionatus. Szeretett volna tisztába jönni a maga emberével.

– Úgy tudom, hogy a római curia most egy eddig szokatlan kölcsönkötéssel foglalkozik.

Az ifju nem rejthette el mosolyát. Észrevette, hogy útitársnéja azt szeretné belőle kivenni, hogy – csakugyan semita eredetű-e?

– Nem, nagyságos asszonyom: én nem is a bankárok csődülésére megyek Rómába, a pápai kölcsönben résztvevés végett. Engem egy válóperem hajt ide.

– Válóper? szólt a szőke hölgy érdekelten, s most már a szép szobor is egész teljében felé fordítá arczát és szép ajkai, mint egy feslő rózsa nyíltak meg egy pillanatra.

– Igen, válóper egy olyan kedves lénytől, a ki engem elűzött, megtagadott, máshoz pártolt, a kit kerülnöm kell örökre, birnom nem lehet soha többé, s a kitől még sem tudok soha elszakadni, a kit még sem tudok mással felváltani soha. Azért megyek Rómába, mert az egy halott város: mindenkié – és senkié sem.

A vonat megállt, új állomás jött; a fiatal férfi kinyitotta a kocsiajtót és kiszállt s a kalauzzal kezdett el beszélgetni, s aztán elment valamerre, mert nem látták többé.

– Ismeri ön ezt az urat? kérdé a szőke hölgy az ott maradt kisérőt.

– Nagyon jól.

– És még sem szóltak egymáshoz.

– Mert ez nekünk nehezen megy.

– Ellenfelek önök?

– Nem ellenségek; de ellenlábasak.

– Zsidó ez az úr, vagy atheista?

– Egyik sem; hanem «egy Istent valló».

– Mi az?

– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, a kik egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre.

A hölgy csodálkozva rázta szőke fürteit.

– Hogy én ezekről soha nem hallottam.

– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.

A szép szobor ismét arcza elé vonta a fátyolát, s a fátyol alatt észrevétlenül keresztet vetett magára.

A szőke hölgy pedig kiváncsian dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy lopva végignézzen az irtóztató útitárson, azzal a kiváncsisággal, a mivel nézheti valaki azt, a kiről felfedezték előtte, hogy ez a rejtélyes subjectum, a ki most vele utazik, valamikor megölt két embert; – hisz ez még többet tett: ez megölt két Istent. – Borzalom arra gondolni!

Hisz még a kik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s keresztelőjükhöz embervért használnak.

Mind a két hölgy buzgó orthodox volt.

A vonat nem sokáig időzött ezen az állomáson; a kalauzok ordították a «partenzát!» s csengettek, trombitáltak, a mozdony fütyölt; a kiszállt utitárs még sem tért vissza. Úgy látszik, annyira hitetlen ez, hogy nem hisz ez a kalauzokban és gőzgépekben sem.

«Bár csak lemaradna!» gondolá egyszerre mind a két hölgy magában.

S ime az igazhivők óhajtásainak van sikere: a vonat csakugyan megindult, a nélkül, hogy a fiatal utitárs visszatért volna.

– Ez bizony lemaradt! mondá a szőke delnő.

– Se baj, nyugtatá meg a hegyes bajuszú úr; a másik vonattal majd utánunk jön. Nem is hozott magával semmi utitáskát, s a felső kabátja rajta volt.

Ennek aztán nagyon örültek, hogy megszabadultak egy embertől, a kinek köszönhetik, hogy most kényelmes helyen ülnek s nincsenek katonatiszt-növendékek és lócsiszárok közé bebörtönözve tizenharmad magukkal, s már most megszólhatják kedvükre azt, – a ki hozzájuk olyan jó volt.

– Ön közelről ismeri ezt az embert? kérdezé a szőke hölgy a zömök úrtól.

– Nagyon jól ismerem. Neve Adorján Manassé.

– Ah! kérem! Melyik a vezetéknév, s melyik a keresztnév?

– Adorján egy régi székely törzs családi neve. Manassét kapta a keresztségben; ebben a felekezetben nagy előszeretettel vannak az ótestamentomi nevek iránt. Manassé apját Adorján Izraelnek hítták. Kívüle még hét fia és egy leánya volt. Mind idősebbek Manassénál, a leányt kivéve, a ki ikertestvére. S ezek mind otthon vannak most is az ősi háznál s gazdálkodnak együtt; nehány meg is házasodott s ugyanannyi család lakik egy födél alatt az ősi kastélyban.

– Az rettenetes háztáj lehet!

– Az egy igen patriarchalis ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi czivakodás.

– Még az asszonyok között sem?

– Csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért mert szülőik kegyencze volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették, hogy ők maguk dolgoztak, fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész, ki húsz éves korában már egyike volt azoknak, a kiket az unitáriusok a betöltendő consiliariusi hivatalra candidáltak; mert Erdélyben az volt a szabály, hogy mind a négy bevett vallásfelekezet, tehát katholikus, helvét és ágostai protestáns és egy Isten valló részről kell a magasabb kormányzati hivatalkart összeállítani. S így oda Manassét meg is választották. S ettől fogva kezdődik ellenségeskedésünk.

– Önök tehát még is ellenfelek?

– A koreszmék terén igen. Én mindig a haladó párthoz tartoztam, ő pedig minden újításnak ellene volt.

– Ah, ilyen fiatalon?