Part 9

«No hát itt van, nesze: fogjad.»

Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból. Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:

«Kájim li.»

«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»

«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza». Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:

«Sekukim!»

«Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!»

Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból s átnyujtám neki.

Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma karja körül fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s végül ráadta a hét áldást.

Csak azután következett a «Chupa», a mit az öreg el nem engedett.

A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).

E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén feltalálva az olló.

Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.

Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)

Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.

Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.

Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni, miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket kináltam neki, még jobban.

Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt, csak egy kivánsága volt:

«Parperoth!»

Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.

De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.

Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával. Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le róla.

Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.

Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.

Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá azt az öreg elé.

Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.

Ez a manna!

Most már rá ismertem.

Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.

Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.

És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.

Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára készített új fogást.

Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.

Ime az özönvíz előtti emberektől is lehet tanulni valamit.

Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és újra él!

Minő csók volt az!

Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!

Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert végig járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve itt…

… Rám nézve Naháma nem volt «Katlánneth».

MENYEGZŐI KÉJUTAZÁS A FÖLD ALATT.

Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői kéjutazásra menjen.

Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben. Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.

«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug, barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a pentateuch előtti időknek története.

Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.

Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy «Jewamah!» (vetélytársnő.)

Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.

Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult.

A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.

Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok kimenekültek a jégcontinensre.

Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ez alatt a Tegethoffal?

Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy elmaradt a jég között?

Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva, ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s hiába várják a nap megjelenését az égen.

Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a jégbarlangban hátrahagytam.

Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.

Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem. Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek; hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály octoberre: «Tischri».

Úgy látszik, belenyugodott.

S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s leghátul én, hátamon az iszákkal.

Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.

A növekedő hőmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.

A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak, körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?

Reggelre kelve aztán neki indultunk a barlangon átkelésnek.

Ez jó nagy darab feladat volt.

A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terhe volt; az nem tanácsolta az együtt ugrást.

Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána ugrottam.

S a bazalton időzés nem volt kellemetes.

Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a forróságot kellemetlenül érezzük.

Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang tulsó széle előtt.

Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.

Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.

Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve, visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.

Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.

Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt ki velem egész a túlpartig.

Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.

Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér ő hozzá.

A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit, ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella, átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.

No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a férjétől el ne maradjon?

Aztán futvást jött utánam, úgy, hogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.

Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül, őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.

Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám nézett.

Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről meggyőzött.

Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt is.

Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni. Emitt a hőség tűrhetetlen volt.

Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve, bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?

Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át, a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a malachitbarlang torkolatához.

A kék tó nem volt sehol.

Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre kristálylyá alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak, maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra öntött vizé.

A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek! Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg, s a bogár szárnyát töretlen hagyja.

A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek, legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb lesz a lég.

A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem egészen más meglepetés várt reám.

Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz vezető kijárás kémszemlészetének.

Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!) Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s csak ott gyujtottam meg a lámpásomat.

Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát, mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a jégvilágba.

De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz! Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé, hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.

Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett olvadásba jönni; de mitől?

Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!

Most aztán igazán meg vagyok fogva.

Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se tudomány, se erőszak.

Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.

Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.

Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, százötven méter mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.

Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok ott össze-vissza? kérdezte, mi az?

Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.

Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő megcsókolt és nevetett.

S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának. A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára, megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.

Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.

S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan eredetiségében.

Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan, és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta, akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:

– Más kijárás!

– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?

Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre tevé kezét:

– Jore Deah vagy. Találd ki.

– Hát ő nem mondja meg?

– Nem szabad.

– Ki tiltja?

Naháma ajkára tette mutató ujját s aztán felemelé azt a magasba.

(Az, a kinek a nevét nem szabad kimondani…)

Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok. Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt fogadom.

KAIN SIRBOLTJA.

Ekként okoskodtam.

Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az átelleni falon.

Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt egyformán mutatott.

Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt, valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az elkopott sipláda.

Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.

Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott, megunta a dolgomat nézni.

Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.

Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé halad!

«Itt van!» kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.

Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő ordítása.

Kitaláltam a rejtegetett titkot.

Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok.

Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.

Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy elhengerítsem onnan.

«Haha!»

Az öreg nevetni kezdett.

Azon a sziklán tilalom van!

Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla meg sem mozdult.

«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.

Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg, egyedül: ha neki fog.

Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba csákányommal lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.

Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.

Csak várj öreg! Egy percz is elég lesz.

Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve. Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett rám, hogy mit csinálok.

Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:

«Szikla, nyilj meg!»

Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem vonult tova a barlang sötét boltozata felé.

A patriarcha arczraborulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta ezt.

S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.

«Kelj fel öreg, és haladjunk.»

E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte fensőbbségemet.

A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön ráismertem, hogy az tufa-kő.