Part 8

És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes, kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen: felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.

Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.

Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények csontjait.

Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal barlangja a boltozatáig telik meg egy percz alatt tengervízzel. A jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.

Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra, s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák, czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani alakzatokba csoportosulva.

S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az hirtelen van kihütve.

Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen, sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.

Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.

Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.

Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le álomra szemeit.

Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».

Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.

Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy «elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.

Nem halt meg a leány, csak alszik.

Odavittem őt az elkészített fekhelyre.

Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ambra.

Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe. Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.

Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából izzasztható ki.

Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy gombostűszúrásra szokott megjelenni.

Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt; mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:

«Azért az én szivem nem félne Bár az egész föld megrendülne, Bár a hegyek a tengernek. Közepébe bedülnének!»

Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.

– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova, kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!

Térdre roskadtam élő-halott bálványom előtt.

Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel a prózai gyógykezelés minden fogásainak.

Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat, kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.

Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal bedörzsölést intéznem.

Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s az a folt piros lett. Ez az élet színe.

Legutoljára került a sor az arczra, a halántékokra.

A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden érzékemet a csodáig magasztosítá fel.

A mi körülvesz is, mind oly bámulatraméltó!

A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. Az egyetemes kisúgárzás sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve, gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.

S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek, mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet kicsordítja.

És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben, hangban, illatban, delejerőben.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim között tartott alaknak.

Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.

Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.

– Támadj fel!

… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.

A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal, egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.

Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől.

Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!

Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva, csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet takarta be.

Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem, hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.

Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a kristály közepett a szívdobbanás?

És megszületett!

Az első szívdobbanás.

Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda.

Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán minden öt perczben egy.

Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott.

Szája mindjobban felnyilt.

Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne gátolja a nedv lecsuszását.

Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak, csak meredtek.

Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.

Erre ismét lehunyta szemeit, de észrevehetően elkezdett lélekzeni.

Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak.

Most az utolsó kisérletet vettem elő.

Jéghideg vizet locscsantottam arczára.

Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.

Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.

S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette, azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.

Aztán összeborzadt, s egész teste ludbőrössé vált. Most már fázott!

Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből, mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle. Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a leány fejéhez.

Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki, mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle? Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette, hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő életszervezetét.

Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe, betakarózott a hajával és elaludt.

Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél?

A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági dajkazenét.

A KŐBE NŐTT APÓS.

Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára, mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon szívdobbanásaival együtt élő szellem.

Nagyon kényesen kellett vele bánnom.

Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával; szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.

Pedig azért kiváncsi volt rám.

Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig egy dörzsgyufát elgyujtottam, olyankor leborult előttem arczczal a földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.

Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon nevetett.

Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig szopott.

Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések szakíták félbe.

Naháma ezt mind bölcső-ringatásnak vette.

Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.

Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt,

Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az asbestben tartott.

Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s megtanítottam harisnyát kötni.

Ez nem nevetni való tréfa!

Nekünk azokra az asbest-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.

Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott, kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy vajjon nem rekedtem-e ide?

Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig.

Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.

A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső hideg lég szállt alá.

Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy óriási dobogó, hidalja át a barlangot.

De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.

Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az izzó hidon.

Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az a prædestinatio dolga.

Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.

A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy új, bámulatos látvány lepett meg.

Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.

A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben, odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak. Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.

– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő alakra mutatva.

A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.

Én odasiettem hozzá s azt mondám neki:

– Akarod, hogy föléleszszem őt?

Megértette szándékomat, lábaimhoz borult és térdeimet átkarolta.

– Jól van, tehát segíts!

Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.

Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát, az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat? Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig, folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.

Nem számláltam én sem a prüszszentést, sem a csókot.

Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül füzve és zokogott.

Ezt már értettem.

LEÁNYKÉRÉS ÖZÖNVÍZELŐTTI MÓDON.

A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt, mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább, csuklórikácsolással vegyítve.

Az első szava ez volt hozzám:

«Amhááretz!»

Megörültem neki.

Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»

Következett még több is.

Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy

«Neszierim!» (rabszolga), «Keraim!» (hitetlen).

Egy párszor «mamszer»-nek is nevezett, a mi csunya megbántás.

Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy «Cohen!»

Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.

A szép Naháma segélyemre kelt.

Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:

– Jore deah. (Tudós.)

– Ssed! (Ördög szava) kiálta a húszezer éves apó.

– Ed! (Tanu) felelt a leány, önkeblére mutatva.

– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje. Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.

Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve mondám magamról:

– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó ige nélkül.

– Le kachta! (Nőül veszem.)

«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a két kezével.

«Almanath!» hörgé a tetőtől talpig megőszült ember.

«Meachssow!» ismétlé a leány.

«Almanath!»

Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti: «mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva».

Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét, kezét leánya felé kinyujtva:

«Erwah!»

A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.

Ez a szó olyan nő jelent, a kinek tiltva van férjhez menni.

Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli bátorsággal.

Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki e szót fogai alól:

«Katlánneth!»

E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.

A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.

«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell, majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony elveszlek, ha hozzám jösz.

Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)

Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család leányának menyegzőt ülni nem szabad.

Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt marad magára, a kristályba befoglalva.

Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a kristály széléből.

Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba beleegyezést jelentik.

«Beer hetibb!» (örvendetes hir!)

A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:

«Keszubba!»

«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen adták a leányt!

De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém: «Keszubba! – Keszubba!»

(Ez, a mit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)