Part 7

Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony hártyaburokba volt foglalva s oda nőve a gyomor falához. Én azt hiszem, hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti, miket nem bir megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely nyers korában jellemzi az ambrát s hasonlít a tintahal szagához, s csak kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közé vegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez ambradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.

A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, a mihez a roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A viszereiből köteleket csináltam.

Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét s bevilágítottam ezt a hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás kényelmesen ellakhatott.

Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, mert ez az időfelosztás «itt nálunk» nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolcz óra; hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)

Azon idő alatt, a míg a physetert bonczoltam, rendes időközben eljött a czet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attól a munkától, a mit félelmes ellenségén itt véghez viszek, annak egyszerű oka az, hogy a czet igen rosszul lát, még nehezebben hall s szagműszere meg épen nincs. Mikor a magnesium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban, a physetert el is felejtette bizonynyal. Rossz emlékező tehetsége van. Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek szokott lenni.

Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra mulva megint megteltek. A mi akként történhetik, hogy a cachelot fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyulik s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szivódik az fel a kiürült koponya-üregekbe.

A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a czethalé, hat fontos ágyugolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszukás, mint a macskánál, s a choroidæa gyönyörü fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két szemből két pompás tejes csésze válik, a minő nem minden uraság asztalán hentereg. Még az állkapczáit emeltem ki a vizből, a mik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, a melyen ide lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.

Bábinak is karácsonyja volt addig, a míg e műtét tartott; el nem hagyta a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; olyankor aztán a maga eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy a mint a szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mind jobban kifogyott, a nehéz csonttömeg mind jobban kezdett alásülyedni. Egyszer aztán hirtelen elmerült a vizben s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ez alatt legalább két mázsát a jó állat.

Én is el voltam most már látva világító szerrel örök időkre.

Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsirjából azonban megtölthettem volna negyven tonnát.

Kár, hogy nem áll több edény rendelkezésemre, mint a négy bendő.

A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitiv állapotban voltak.

Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott alá a tóhoz. A szalonna-hasábokat keresztben máglya alakban egymásra raktam, s aztán forgácscsá hasogatott bőrből tüzet raktam alájuk, a mitől lassankint maga az egész máglya tüzbe, lángba borult.

Az volt aztán az illumináczió!

Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst; különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.

Az olvadt zsir pedig omlott patakban a tó felszinére.

Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam, hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz szinén kihülni. Volt már tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra s bádoggal merhettem fel a halzsirt a felszinéről, mely egészen elterült rajta s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajos kád felszine.

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a czet? Nem ijed-e meg, ha visszatér a nagy tűztől és a halzsirtól!

Nem az. A kivilágítás épen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta magában: «ejnye, de megjavultak a szemeim!» A víz fölött elterülő halzsir pedig épen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá: «bouillon» s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princzet is kinálta nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett halzsiromért azonban meg volt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi fejéskor czethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt sajtot készítettem. A tárczámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati tudnivalók közé: «Ha azt akarod, hogy a czet jól tejeljen, adj neki fejés előtt halzsir-abrakot».

A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve: az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonna máglyától, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék ebben a rengeteg szobában, a mi épen elég.

Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, a míg az kiégett, nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó irhát, a mit a physeter epidermise alól kifejtettem, s azt felszabni és megvarrni mindenféle női öltözeteknek.

Hát az ember, a kinek módja van benne, maga stafirozza ki a menyasszonyát.

Egész nap ingeket, peplumokat varrtam, (az utóbbiaknak, az igaz, hogy nem nagy varrás kellett).

S annak az embernek, a ki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, a minek tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, a miről minden czéhmester és atyamester, a kinek e szakbeli munkásokkal volt valaha dolga, tanubizonyságot tehet.

A VOLCÁNGYUJTÁS.

Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben?

Két föltevésből indultam ki.

Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.

A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.

Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze. Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.

Meddig? hová?

Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz bizonyosan.

Mi szabadíthatná ki innen?

Egy roppant nagy földrengés.

Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?

Hiszen ez az épen, a min töröm a fejemet.

Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.

Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról, hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, és egy népem, a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.

Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo!

A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.

Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el? Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.

Az utóbbit választottam.

A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül; utóbb egészen homokkőbe jutott.

Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.

Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.

Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő hang üté meg fülemet.

Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.

És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.

Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet, akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.

Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.

Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?

Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.

Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.

Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.

Itt nem jó helyen járok!

Most már érezni is kezdtem a naphtha szagát.

S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak arra, hogy annak közellétét tudassa.

Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.

Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam. Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek valamerre el kell innen illanni a magasba.

Nem fordulok vissza.

Hiszen kerestem azt, a mitől megrettenék.

A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni. Valami sejtelem vezetett.

Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a világát. Sötétben tapogatóztam tovább.

Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.

Valami földalatti vizesés moraja.

Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.

A tudvágy késztetett előre hatolnom.

Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság!

A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!

Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!

Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag moraja is egyre nőtt elém.

Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.

E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…

A hold sütött alá az örvénybe.

De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt, hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt! Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt mi lelte odafenn?

A mélység megfelelt erre is.

A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi «hatalmasságban» látszott meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja idevezetett.

De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.

Ez a patak petroleummal van keverve.

A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe, s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott asphalt.

Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen egy szál gyufa!

És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több, mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán meggyujtásáról van szó.

Mit nyerek én azzal?

Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mértföldekre össze fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel, vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn keresztül.

Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?

S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?

Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget. Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.

Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá eresztettem, hogy a mélység felett függött.

Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű, határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?

Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben maradásáról gondoskodjam.

A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.

Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt.

Ez az egyedüli biztos hely: a kristály-barlang.

Ez köröskörül kristály. Jegeczült kovarcz. Egy tökéletes gömb.

Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap körül, mint egy önálló planéta.

Ide kell tehát nagy sietve vissza menekülnöm.

Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott, valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam, hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó geodæmon ellen.

A föld alatt az ember maga is átördögül.

A FELTÁMADÁS CSODÁJA.

Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre, ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.

Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.

Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem gondoltam álomra.

A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók voltak a léggel telefújt vékony belei.

Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.

Még húsz órai időm maradt.

Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan, szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám, mintha védelmet keresne nálam.

De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni. Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.

Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!

Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.

Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett, csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.

Másként kellett hozzá fognom.

Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?

Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül; másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok lábain alul.

Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem hozott éghetlen asbest-csomagokkal.

Azzal meggyújtottam a halzsirt.

Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.

Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a vizet a prizma alsó áthevitett részére.

És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!

Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott eredménynek.

Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.

Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé nem is láthatom már.

Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld, rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott ki többé.

Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan kisérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy azokat emberi hatalom szét nem választhatja.

De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen tuli hatalmakkal is?

Mennyi idő van még hátra az ötven órából?

Csak az utolsó óra.

Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve, számláltam a perczeket.

A kénzsinegből csak az utolsó négy méternyi van hátra.

Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a lefüggő töltény súlya.

Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.

Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal. Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-, jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.

Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed, szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat, hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az örökalvók számára rendezett el!

Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem: odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő röppentyűt. De már késő volt.

Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához, melybe az a csábító nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal: «ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»

… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.

Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény? Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a gyutacs?

Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!

A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.

Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba hozták.