Part 6

De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.

Polyphemus barlangjába jutottunk-e?

Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.

És még is láttam.

A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák volnának.

S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.

Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy dunai gőzhajó.

A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt az, a ki horkolt.

Ez a barlang a czethalnak a háló szobája.

Ez aztán elég nagy hal.

S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába vetődtem. Ez a czethal anya!

A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével, melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.

– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára ütöttem, a mért nagyon nyafogott.

– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi! Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.

Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt, fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.

A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. Nagyot fujt. A két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben. Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.

Most következett az, a mire én vártam.

A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem háborgathatják: az a szoptatási műtét.

Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.

S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul, egymástól két méternyi távolban.

(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toilett-titkokat is el kell árulnom.)

S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani; tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni; ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.

Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.

Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által lett koronázva.

Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:

– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet? Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének. Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.

Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.

Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte, hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével, melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.

Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is usztam a partra, mikor még az mindig szopott.

Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.

Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, azokat ismét légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.

Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a halat kifogja a vizből.

A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég, megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.

Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék látva télire élelmi szerekkel.

Medvehus és czethaltej.

Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt; ha igaz, sem bánom.

A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék, ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!

Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal, étellel napról-napra!

HARCZ AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT.

Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a földfelett tündöklő északfénynyel.

Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.

Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha. Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.

Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.

Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Külömben hagytam aludni.

Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.

Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.

Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő percz meghozta a magyarázatát.

A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).

Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.

Ez is egy rokona a czetnek.

Kedves rokon!

Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvencz eledele a czápa, és a czet.

A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.

A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.

A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van keresztül-kasul befonva.

Ez a szörnyeteg támadta meg az én czetemet.

Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harczra.

A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban lövelt ki orrlyukaiból.

A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt egyszerre.

Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.

«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.

Ha megöli a cachelot a czetünket, oda a tejgazdaság!

Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.

Gyönyörü tengeri párviadal volt az!

Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen rossz látásuk van.)

Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga népe között valódi «szépség» lehet.

A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.

És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s a nyelvével nyalogatta a fejét.

«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!»

Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.

A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.

Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.

A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.

Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.

Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.

Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit.

Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.

A harcz be volt fejezve.

Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.

UTAZÁS A CZETHALBAN.

Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz szinére; de mozdulatlanul. Meg volt ölve.

– No ez most már a mienk, – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet s azzal felülve a medve hátára, beusztattam a holt physeterhez.

Húsz méternyi hosszú állat volt; még holtan is félelmetes.

Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat czentiméter hosszúak voltak, tehát hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de a mellett nyolcz czentiméter átmérőjüek, simák, mint az elefántcsont.

A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat volt a derekát felbontani; mert az, ha egy napig felbontatlan áll, a szalonnája erjedésbe megy át s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt, hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve az alattságot az állkapczáján, annálfogva Bábi segélyével odavontattam a nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.

Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, a minek lefejtésénél Bábi is segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak, meg csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom, mint a patyolat; ebből a hártyából készül a grönlandi leányoknak az inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebből lesz neki indusium, chlamys, tunica, peplum.

Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz czentiméternyi vastag rétegben áll a hátán, a miket én nagy hasábokba szeldelve, csak beledobáltam a vizbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A szalonna alatt volt azután az a szivós csontszövet, a mit legjobban hasonlíthatok a pulyka czombjában levő inakhoz; mintha ilyenekből állna az egész pánczélja, a mit baltával is nehéz felvágni. Az egész «malpigi hálózata» a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.

Ez alatt volt azután a szép veres husa. (A balaenaczet husa fekete.)

Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kináltatta nagyon magát. Valódi hús-California volt ez ránézve. E fölötti örömében el is felejtette a téli álmát.

Most került aztán a cachelot fejére a sor.

De mielőtt azokat a csont üregeket felnyitogatnám, a mik, mint a méhsejt feküsznek egymás mellett, s a mikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlőről, a mibe azt eltegyem. Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és beleit.

A bemenet könnyü, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tátva, hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.

Az alsó állkapczája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s épen olyan keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó állkapczában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két felől ki vannak czafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk beljebb.

A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás külömben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kivül egyetlen nyilásban egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porczogós gége vezet le a kaucsuk szivósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot tudja kiadni, a mit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik, vagy szerelmes.

Hogy szerelmes-e az ambra-czet? elhiszem azt. Akkora szive van, mint a két vállam, lapos, széles; a «tojásdad nyilás» mindig nyitva van rajta. A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyilás vezet le az első gyomrába, hogy kevés lehajlással lebujhatni bele. Az ambra-czetnek négy gyomra van.

Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a mirigyekkel, a miknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ambra-czet kihányta az elnyelt zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja ismét. Így egyszer egy egész kis czápát nyelt el és vetett ki s megint elnyelt a czethalászok láttára.

Magnesium sodronyommal kellett e helyütt világítanom.

A meleg nyolczvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen üres volt. A cachelot úgy látszik régóta kergeti a czetet, s az alatt nem ért rá más apróbb halra vadászni.

Az első bendőből már csak egy szűk nyilás visz át a másodikba, a min keresztül kell bújni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely. Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben elköltött czápáknak, a mik még nem porhanyultak meg anynyira, hogy a harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a máj. A czetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai köröskörül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok folytonosan forgatják, koptatják a rájok bizott tömeget, míg az szétmállik.

A mint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is kaptam azt hirtelen vissza.

A levegő külömben sem volt itt kellemetes, de ebből épen valami oly átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abban kellett hagynom az ostromot. Csak kivülről világítottam bele.

Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még mozgott és valamennyi paczalrojt még mozgatott egy közéjük került idomtalan nagy gomolyagot, melyben, a mint a bendőket egyenkint kivágtam és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolczlábut ismertem fel, a tengerek rémét, a polypot, a ki száz köpölyű karjával egy embert meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri nyelni!

Elnyelni könnyű; de megemészteni nagyobb feladat. A hydrának vannak olyan alkatrészei, a miket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.

A harmadik bendőjével együtt a szivét és lépét is elmerítettem a vízbe, a mikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam, (a mi kitünő therapeutikai tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó szernek az én ősembereimnél?

A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül s az arteria subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.

A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és sikosak; ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chylus és a salak, a víz és a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.

Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ambra. Ez csupán a cachelot gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában uncziájának ára 8 font sterling.