Part 5

Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának, láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.

Áhitattal közelítettem felé.

AZ ŐSEMBER A KRISTÁLYBAN.

A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető derék oszlopok.

Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.

Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgy, hogy az magában éghetett tovább s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.

Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.

A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.

Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló ember-alak.

Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas, sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg. Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt, de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie, mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér volt.

Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?

Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.

Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve, e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt maga előtt. Talán átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az egész.

A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.

«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó ereklye előtt.

Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven beszélhetett anno 1-ben?

Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló kényszerhelyzetben?

A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom, kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.

Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen, hogy egyet magával ne hozott volna közülök.

Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő, egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak, domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.

A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal, selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.

Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!

E szerint ennek az alaknak élni kell még most is!

Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.

De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így tovább nőni.

A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész testnek.

Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van!

S mi volna abban lehetetlen!

Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer éves földalkotás.

Miért maradt meg benne az élet?

Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.

Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát, álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy költik ujonnan életre.

Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda?

Egy pillanat alatt zárta be őket a kristály-anyag.

Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.

Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt el, csak elrejtőzött.

Ezt az életet még újra föllehetne költeni.

Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a gondolatnál.

Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának; hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék szemekbe, melyek megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel? Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?

De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!

S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel: «hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás «Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… S én aztán felvezetem őket a föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és jég és örök éj: az északfény a hajnal!»

A HUSZEZER ÉVES MENYASSZONY.

Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak zárva.

Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?

A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.

A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.

Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül meg fog halni.

Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.

Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz, összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is szétbontható.

De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz.

Ez a kérdés akasztott meg legjobban.

Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.

Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.

Tehát csak alugyatok még tovább.

Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.

Nekem keresnem kell az utat innen tovább.

Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó oldalról nem jöhettek.

Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg, valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.

Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára figyelmemet.

Közelebbről tekintve, rá ismertem, hogy az egy dinornis tojás héja.

Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.

Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.

Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató-jel tünt szemembe.

A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat vezetett föl.

E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és jobbról váltogatva.

Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen, vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.

Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett, a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?

Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.

Ha én te neked életet adhatnék!

Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm miattad a halál hatalmával.

S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld felett, se a föld alatt.

Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett, mintha mosolygott volna rá.

Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta, az is jégből van s el lehet olvasztani.

Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.

Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.

A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.

Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a dinornissal.

Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?

De hát tréfálok talán?

Nem én.

Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége a házasulandó embernek.

Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.

Adieu! bájos őskisasszony!

(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek, hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)

A CZET PALOTÁJA.

A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.

Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak el a sziklafaltól.

E nyiláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.

A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.

A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.

A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a sár.

Ebben a sziklában már víz-erek vannak.

Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a leszivárgó nedvességért.

A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin fölött.

Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű, pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.

És mégis kincset tartalmazott az!

Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.

E hulló viz zenéje volt a legédesebb symphonia az én fülemnek!

Vizet találtunk!

Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.

Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét; felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül morgott.

– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam is.

Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a Lágymányoson palaczkokra szednek.

– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való orvosságot!

Zugolódni kezdtem a sors ellen.

– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó viz iható lesz?

Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott.

– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg belőle.

Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott, olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.

De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez keserű vizzé egy sziklamedenczében?

Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.

Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.

Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom nincs sehol.

Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.

De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.

Bányatündérek járnak itt?

Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.

Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat s a rárakott szerszámaimat mind.

De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném el azt az ötméternyi magas sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?

Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem engem hozott «le» valaki azóta.

De hát ki hozott le?

Az apály.

Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a tó ötméternyit apadt.

Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan sós-keserű.

Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg tartja a földet a tenger fölött.

Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de hogyan jutok fel hozzá?

Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne? Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.

Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott erősen.

Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák után kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.

Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt. Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival. Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.

Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.

A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.

Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen; az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott. Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy zivatar! s idáig elhat a nyomása.

Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat, leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz Bábi? Most pedig menjünk aludni.

Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig azt kaptam meg, a mi legnagyobb.

Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.

Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.