Part 4

Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem, merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra alatt.

És a mellett nem evett semmit.

Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem medvehusból van? a jeges medvék egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak, ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.

A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.

Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.

Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi meleg bundáját érezzem közelemben.

Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.

Itt vagy vasbánya, vagy bazalt tömegek vannak közel.

A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze ugyan, de ez még nem bir delejességgel.

Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a mik szinte a bazalt alkatrészei.

Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot. Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak, s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a szivárvány minden szineiben.

Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni látszott.

Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.

Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.

Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.

Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.

Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.

Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam.

Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk?

Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.

Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az, hogy lemedvegéltem a tó partjáig.

Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima tükrébe.

Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.

Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen, mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszine a távolban a magnesium fénytől szivárványt játszott.

Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm horgonyt vetett.

Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva, biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.

Erre vállalkozott.

Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól. Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.

Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.

Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele. Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.

Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot? Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva, megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.

Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék fel a falon.

Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.

Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.

Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.

Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.

A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.

Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a továbbutazásnak.

De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.

A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az, térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy csilámpala-réteg.

A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy játék kártya.

A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha «hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben, kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot? Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.

Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt én keresztül nem törhetem.

Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s vegetálni, míg élelmi szeremben tart.

Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s belehajítottam azt a tó közepébe.

Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi szótárakban megfelelő kifejezés.

Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.

Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán századok óta várt már.

A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.

E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop, mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy várrom.

S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg, melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna, úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.

Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást idézett elő.

Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.

Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé, mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.

A következő perczben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.

Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben.

Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem, hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.

A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a befűtött pokolba.

De hát honnan jön az a hideg lég?

Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?

Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a barlangfolyosóba. Ideje volt.

Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás.

A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a legkivihetetlenebb mesterség a világon.

Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre hatolhasson.

A lámpám még sem aludt ki.

De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában végződik.

Nem sokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.

A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban; ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a bazaltbarlang hő legével találkozott.

Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham, melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.

A LABYRINTH ÉS LAKÓI.

Egy nagy csalódás várt rám.

A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne: – e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az, a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom, mint Bábinak.

A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét megkergette.

De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított. Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.

– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt, mint egyetlent a párizsi Jardin des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti. A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba, vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez, Bábi!

Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is messze megelőzött világban.

Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban, hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.

Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a szag után elment. Nem tévedhettem el vele.

Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem. Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva balánokkal.

Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak, csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes szarva is volt a homlokán.

Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák; aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?

A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.

A HEGYKRISTÁLY-BARLANG.

A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam azzal.

De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források, hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.

És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.

Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket; vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem szállítja azt.

Előre kellett hatolnom.

A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott, addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen, körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.

Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is magam után kellett vonszolnom.

Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.

Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten utitársammal elférhettünk benne.

S innen semmi kijárás többé.

Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.

– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat. Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.

Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az északsarki féléves éj…

A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem.

Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott, felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.

Az nem volt olyan könnyű munka, a milyennek hittem.

Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.

Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török, annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett folyamodnom. Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.

Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.

Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.

Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt, bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.

Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!

Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem, melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában, nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.

Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegeczekkel. Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész. S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!