Part 3

Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a kötelet odafenn. Ha ez öt perczczel hamarább történik, a nyakamat töröm.

No de most azután igazán egészen «itthon» vagyok; mert el van zárva az utam a felvilágra visszatérhetni arrafelé, a honnan idejöttem. Emelő gépemet nem tartja odafönn semmi többé.

Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok természetesen mind agyonzuzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.

Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom magamat conservvel.

Neki is türkőztem mingyárt, fogva a késem.

Ámde egy ellentállásra nem számítottam: a Bábiéra.

A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, a mellé lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.

Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem, nekem is tiszteletben kell tartanom.

Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; a kiket azután szépen megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)

E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És a mellett gondom volt rá, hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal, hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalismus lett volna! Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és dinornis pecsenyéket (a mik meg nekem nem kellenek.) S a jámbor teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági konczot felhoztam eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez, leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához? maga addig nem akart enni.

Attól féltem, hogy étlenségében elpusztul.

Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jól esett egy élő állat közelléte, a ki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.

Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom chloroformmal, s az alatt, a míg aludt, Marczipán hulláját odahuztam egy jéglap mellé, mely haránt dülve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas sarcophagot, melyben a hulla épen elfért, a jéglapot fölötte tőben kivágtam a csákánynyal, az lezuhant s betakarta az öreget.

Mikor aztán Bábi fölédredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani keservesen. Én aztán odamentem hozzá s elvezettem Marczipán fejedelem mauzoleumához. Ott a medvenő megkisérté elébb lábaival a jéglapot felemelni s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az eltemetettre.

Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő tűz világított még, ő nem láthatta többé Marczipán alakját, akkor visszatért hozzám a tanyára s meghagyta magát vendégelni.

Ettől fogva nem hordta a falatjait többé Marczipánhoz, csak azt tette, hogy el-ellátogatott hozzá s nyalta a sirja fölött a jéglapot.

Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is odajött, lefeküdt mellém s az nekem igen kellemes volt, mert meleget tartott ez örök jég közepett.

EGY BÖRTÖNNEL ODÁBB.

Soha sem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra legyen elítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait? Egyik egy patkódarabbal, másik egy ráspolylyal, harmadik egy üvegcseréppel fog hozzá. Nekem minden készletem meg van hozzá; hanem az én börtönöm fala valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?

Elég időm volt az elmélkedésre.

Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit anynyira tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé fogva, rárakta a tűzre; rálehetett hagynom, míg magam kémszemlészni jártam.

Reménységem alapja volt az a nagyszerű jégcsap tömeg.

Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zerus fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan alulról jő fel; a mi lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, a minek a természet rendje szerint megfordítva kellene állani.

Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni.

Magyarországon is vannak hirhedett jégbarlangok; de azoknál az a nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég és mégis örökké olvad.

A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labyrinthot képeznek; néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot, miknek meganynyi másik jégoszlopcsa felel meg idelenn; a felső jégcsap lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek. Néhol pörölylyel kellett magamnak útat törnöm e jég alhambrában. Végre a véletlen segített rá arra, a mit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.

Esésemben több rendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom. Másodszor, az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most épen nem hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. A helyett egy Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnesium sodrony, mely meggyujtva épen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi előkészülettel.

Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagutnak, mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalactit alakulásokkal van rakva.

A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a tovább csuszásban, e kötélen visszakapaszkodtam a jégbarlangba.

Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe.

Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a székelyföldön a homoród-almási, melyben két mértföldnyire lehet előre hatolni, s tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom élelmi szerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.

Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám, azokkal a zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz? Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez itt a főhadiszállás.

Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam körül kerítettem s bundás öltönyeimet ezuttal lerakva magamról a torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csusztam alá a sík meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, a míg a meredély véget ért s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek híják a bányászok.

A tejfehér patak nemsokára eltünt egy oldaltátványban, s innen a folyosó ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós. Oldalfalaiban a siluri alakítás kövületeit fedeztem fel.

Hévmérőm e helyütt már nyolcz fokot mutatott a zérus fölött.

A hogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé huzódott; tehát erősen a Zichyhegy előfokán túl fekvő völgybe.

E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel, hogy ezt az egész darab száraz földet egy úszó jégtutaj hozta ide. A continensen van oka a föld mélyében növekedő hőmérséknek; de itt, ha nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor fölöttem éjszaksarki tél, alattam örökkétartó jég: honnan jön tehát a kettő közé szorult sziklába a nyolcz foku melegség? Vegytani, vagy más okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.

A míg ezen törtem a fejemet, egyszerre véget ért a folyosó.

Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy mélység, a melynek nem láttam a fenekét.

A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz, bátran elővehettem a magnésium sodronyt, melyből két szálat összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyujtottam azt.

A magnésium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésben D alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcsér alakot képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit szikla-fal képezte, meg-megszakítva, vagy beburkolva, féloldalra dült agyagpala és kénsavas rétegekkel.

Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető; valószinűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi egyéb nevezetes nem volt rajta.

Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt. Egy mozaik épület, a minőt a hegylakó lidérczek emelnek királyi palotájokul.

Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld malachitdarabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy oly roppant malachit sziklát, mely a hirhedett Nizsne Tagilszki malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmulja. Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási fűzöld drága kövek még jobban kitünjenek, körülöttük, mint sötét bársony alap, képződött az indigókék rézlazur s az a bársony ismét behintve ragyogó csillagokként rézveressel, megszakgatva erekben végigczikázó vismuth fénylével, baraczkvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy egész sáv asbest hasítja végig, mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy granát idomú csillagokban, vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok. S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy földalatti király számára fölállított trón volna, áll húsz méternyi magasságban, kilencz méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb mint a Lake Superiorenal a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert sötét-veres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete arabeszkek czikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszinbe játszó ezüstfehér czikornyák: az a selene réz. S e királyi trónhoz, mint egymásra hányt lépcsők vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.

Száz meg száz milliót érő kincs fekszik előttem!

S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz év mulva a fölöttem terülő völgyben épen olyan aranykupolás tornyokkal ragyogó város emelkednék fel, a minőt Nikita Demidoff, a herczegek őse, a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki Nizsne név alatt. Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak milliókat, az által, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, a milyen most előttem feltárul.

Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben. Nekem ez csak egy újabb börtön.

A mi engem e tündér-palotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz diorit sziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen valahová kivezet.

A folyosóról könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben chalcedont ismertem fel, vezettek alá, természetes lépcsőként az üreget körülfutó karzatig. A chalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt achattal.

A félkör egész könnyüséggel összejárható volt; felmászhattam a malachitsziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a dioritsziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.

A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a dioritlap semmi összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.

Nekem ezen a tavon kellett volna keresztül mennem.

Hiszen az igen könnyű feladat lett volna.

Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a magnesiumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak a midőn egy követ hajítottam bele, tünt fel a fellocscsanó víz olyannak, mintha olvadt zafir szökellne fel s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása mutatott indigó kéket.

Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta a szemközti szikláig, a nélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a tó rézvitriolból áll.

Nem tudom miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol az, s nem hisz neki.

Valami jármű alakítására kellett gondolnom.

Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgáliczolvadék; ennek a tetején az agyagpala is úszni fog mint vizen a deszka.

A KÖVEK FÉNYBOGARAI.

A szorultság találékonynyá tesz.

Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag. Egyikét ezeknek úgy híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.

Elindultam a turzásra.

Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt, mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni! talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt az asbesttel rokon hegybőr.

Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.

Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem élettelenül, mint a kit a guta megütött.

Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.

Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá, egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók ásásakor gyakran tapasztalták.

Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal borotválja a pofámat s közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem, hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.

De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a Davy-lámpát is kioltotta a széneny!

Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora. Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.

Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma, de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.

Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak, de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.

Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.

Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy tízmázsás drágakő-talapzaton.

Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt centiméter vastagságú hegybőr lemezt.

Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a fadarab.

Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a hat egymáshoz illesztett kődarabot.

Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez szükséges eszközeimmel volt tele.

Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt; szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.

Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm, csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal, csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.

Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott, lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.

Én neki indultam Isten hirével a tónak.

Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvándolnom.

Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a tóba veszszen az iszákom.

Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz most semmi kedvem sem volt.

Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét. El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.

A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a sírbolti lámpák.

A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.

S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima lapján.

Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk «Isten segíts!» sóhajtással.

De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte meg egyszerre.

Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.

Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.

A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt. Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.

Hisz ez Bábi!

S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.

Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok, kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztül úszott a rézgálicz tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre festve.

Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, soha se megy az le!

S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.

Ime egy buzavirágszin medve!

Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve: – a míg négy lábú.

A BAZALT SZÜLETÉSE.

Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon keveset távozott el a vízirányos vonaltól.

E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó nyilásáig.