Part 2

A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő, míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket. Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. A ki erről meg akar győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készitík a jeget – fűtött kemenczével?

Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.

Mikor azután rövid idő mulva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb fölemelt réteg hirtelen alásülyedt, megtelt a barlang egyszerre vízzel s az odamenekült élőlények belefuladtak.

Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva s mint tudjuk, a jég, pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt s lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.

Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak. Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt s tény az, hogy a Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan, térítette el utóbb némileg a Golfstreamet.

Ez az áramlat vette fel az uszó szigetet s vitte azután egész odáig, a hol az északi jeges tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így jöttek ki a mammuthok barlangostól.

Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég hátán áll s a jégen alól van még a tenger. Mely sejtelmem később fényesen igazolva lett az események által.

A barlang benyilása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő legelébb is az oduból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy látszik, hogy családfejökre ismertek s hengerbuczkákat hánytak örömükben.

Én egyedül maradtam most a szánon s kezdtem aggódni vakmerő vállatom kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvével, a kik még nincsenek megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang szájának s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni! Nincs is az orrukba karika huzva.

Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem Drummond-féle könenylámpásomat; egy csavar elfordításával meggyujtottam azt, úgy, hogy a mint a barlangba bevágtattunk, ez teljes villamfény-ragyogás mellett történt meg.

A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nem csak az én hat befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a benn levők is ijedten elhallgattak s csuszó mászó tömegeik igyekeztek meglapulva árnyékos helyre vonulni.

De még magamat is egészen elvarázsolt ez a látvány.

Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb Szent-Péter templománál, melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében ezüstből látszik az egész építve lenni s az árnyék benne smaragd s ultramarin. Fantastikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes padmalyból s szeszélyes alakú ívboltok egész portikusán látni végig egy barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba, csipkés párkányokkal s a barlang közepét ketté választó szédületes örvényen egy ördöghíd vonul át, kristálytiszta jégtömegből, míg a hátsó falról, mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok. S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.

Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem birták szétczepelni.

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva, látszik függni, mint egy rettentő dombormű: egy húsz öles plesiosaurus, egy pánczélos krokodil, hosszú, hattyunyaka, százfogú állkapczával, gyűrűs farkkal; a jég be vonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló Leviathán.

Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelidítőleg hat. Ők itt eddig csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.

S mily végtelen kincsek voltak azok!

Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül az özönvízelőtti világ csodaállatainak körrajzai tüntek elő. Állatok, melyek még osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi részét a jég nem engedi látni.

S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben eltartva.

Meg sem igen látszik, a mit a medvék elpusztítottak a megmérhetlen éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot. A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képes dáridó! – Én meghoztam számukra a szabadságot.

Épen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvaszszák ki a tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még épen nem jutottak hozzá. Mert az nagy külömbség. Még a házi állat is haragszik és megharapja a legjobb emberét is, ha evésközben háborítja; de ellenben megszelidül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak neki.

Én legelébb is szánkámat az által biztosítottam netaláni megtámadások ellen, hogy egy háromlábú vas serpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam s azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a lámpát a hátamra akasztottam s nekiálltam a mastodon kiszabadításának. Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést vágni a jégen, hogy a mastodon egyik czombja kiszabadult.

Húszezer esztendős sonka!

Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután taglóval levágtam róla a félczombot. Még egészen piros volt a húsa.

Az egész medvenemzetség ez alatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim szinhelyét, amphitheatralis félkört képezve körülem s csak a száját nyalogatta éhtürelmetlenségében.

Már pedig szépen várniok kellett. A hol nyugtalankodást tapasztaltam, elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A concentrált vakító fénytől a legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.

Legelső volt a medvenagymogulpárnak kiadni a maga civillistáját. Ez a mastodon talp. Elébb megkóstoltam magam. Az ize nem lett volna rossz; hanem rágni kellett, mint a kautsukot. Ugy láttam, hogy nem fogok közös konyhát tartani a polgártársaimmal.

Azután kifűrészeltem annyi darabot a húsból, a hányan voltak a megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arról a halzsirhagyta örvről, a mi a hám után maradt a nyakukon.

A többi aztán a publicumé. Az igazgató-tanácsot kielégítve, az osztalékot ott hagytam a részvényeseknek: azok rögtön neki is estek s addig ott nem hagyták, a míg a csontot nem érték.

Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön kész volt.

Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen civilizálatlan félbarbar medvenép megbizhatlan barátságára legyek utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát s lehuzza a fejemről a bőrt. A kosztot sem állom ki.

Az én tervem ez volt.

A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek ki belőle; épen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.

Egy hosszú, ívbehajló jégtömeg fekszik híd gyanánt az örvény felett.

Én e hídra vontattam fel szánomat.

Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, a minőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az utczáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém s azzal az ereszkedő géppel, és annyi málhával, a mennyit még az megbirt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.

Első gondom volt egy jó védett helyet keresni ki állandó tanyául.

Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban épen nem volt olyan hideg, mint a Tegethoff szobáiban. A Tegethoffon fütetlen szobában 28 fok hideg volt, a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott, s ez egész 8 fokig alászállt, a mint a barlang fenekén észleltem; a mi nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik s itt mégis megfordítva; áll az okára rájöttem később.

Most tehát legelébb jól elkellett helyezkednem.

Két egymásra dülő jéglap mintegy természetes alcovent képezett számomra, melybe minden készletemet elhelyezhetém. A míg ezeket egyenkint le nem hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó osztályában.

Tizenötször kellett a kerekes gépet fel és lehajtanom, míg szánkám tartalmát mind raktáramba lehordhattam.

Akkor aztán elmondhattam, hogy az egész üzletem jégre van építve.

S mi volt ez az üzlet?

Legelőször is, a mi legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshús conserv-készítés.

Elhoztam magammal azt a papinféle párábanfőző katlant, melyben még a csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll, akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.

De hol veszem hozzá a fütőszert?

Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén és fa, a mit magammal hoztam, csak alágyujtani való. A fütőszer lesz maga az ásatag hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, a kik Egyptomban a gőzkazánok alá mumiákkal fűtenek. A legfinomabb és megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szivósabbal tüzelek.

Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva, elindultam húsbányámban körültekinteni.

Valóban húsbánya volt az.

A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási tánczterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.

S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan muzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen gomolyban. Szörnyetegek labyrinthja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű, pikkelyes gyűrűpánczélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes kétalakúi, a kik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt, vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kigyó-alakú szörnyek, homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőczök, miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapczáik vannak.

De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű vadpiacz, a miben csak válogatni kellett.

A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha egy malaczára akadok, azzal teszek kisérletet. Az is lesz akkora szopós korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsubb állatot kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport és Bikfordgyutacsokat használtam a jég szétvettetéséhez, s a mint az ősszarvashoz odajutottam, taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.

Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg. Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodil fogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshirei disznóé, négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. A nélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfeljül feküdt, kövérsége fentartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az ize valamihez a halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.

Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes darabjait felhasogattam fütőszernek; a világosabb színű belsejéből koczkákat aprítottam s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját, lezártam a papinféle fazékba.

A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbbé vált be gulyáshúsnak.

A mint felnyitottam a papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen émelyítő, undorító szagú! Megkisértettem egy falatot lenyelni belőle, az orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a gyomromban a bekebleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes rászánni magamat. Ugy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek: inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.

Már bizonyos, hogy valamennyi emlős állatnak az ősvilágból mind pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve.

Keressünk a muzeumunkban madarat.

Az ugyan az özönvízelőtti korszakban nagyon kevés volt; de a mi volt, az aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.

Ha egy dinornist találhatnék, az nekem épen elég lenne egy esztendőre. A londoni sebészeti muzeumban van egynek a csontváza, a mi tizennyolcz láb magas.

Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel, minden eredmény nélkül s már azt kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az ellenkezőről győzött meg.

A mit a jéglap alatt megpillantottam, az egy tojás volt.

De minő tojás!

Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a struczcz tojásánál, hegyén rőtbarna s tompa fele lapja zölddel márványozott.

Ez nagyobb volt még a párizsi muzeumban levő epiornis tojásánál is; pedig abba hatszáz közönséges tyuktojás tartama fér bele.

Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vizár messziről hozta ide?

Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, a mint a jég alul kiástam. Csak a baltafokkal birtam feltörni a héját, mely négy millimeternyi vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.

Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megizlelém. Ez az egy nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a chinaiak egyik kedvencz csemegéje az olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva s azalatt valami sajttömeggé idomult át. Ezt Chinában csak a gazdagok ehetik. Tehát delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal.

Ez a táplálék hónapokig eltart nekem.

Azonban ha a tojása ide jöhetett, akkor a madár maga is itt lehet. Tovább fürkésztem.

Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsap orgonához közeledjem, s a mint annak átlátszó pillérei közé világítottam lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva, mint egy királyi kisértet, a «dinornis».

Kinyujtott fejével teljes három öl magas madár.

A vizözön elől egy magasabb bércztalapra menekült föl, kurta szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem mozdulva, míg a jégcsapok köröskörül betakarták.

Gyönyörű állat volt. Három ujju lábának szárai emberczomb vastagságuak, egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja. Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhuzódik, mint egy sisaktaréj.

A mi pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda «chevalier de poulardokat» lehet ebből szabni.

Csakhogy nagyon nehéz volt hozzájutni.

Ezt a jégorgona építményét csak csinján lehet megbontani. Olyan ez, mintha egy góth építészetü münster tornya hegyével le volna építve, úgy hogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.

Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánynyal, vésővel kellett hozzá fognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, a mekkora elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e? mielőtt az egész tetem kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moskvai Weliki Iván harangot ütögetné valaki s e borzasztóan ünnepélyes carillon-játékot a mint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat, mintha a hang összeszorítaná agyamat s szívdobogásomat siettetné. Hogy elhallgatott minden állati ordítás odafenn. A medvék mind kiszaladtak a barlangból.

Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás, mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.

A papinfazekat kimostam (vizet csináltam jégből), a dinornis húsát bele aprítottam s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam hozzá.

Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag, semmi assa foetida, semmi arum-crinidum bűz, – haut gout: valódi gulyáshús illat.

Előveszem kanalamat s nagy delektálással kóstoltam bele.

S aztán felugrottam és elkezdtem tánczolni és rázkodni minden tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve s aztán chininnel megsózva.

Ez már jó szagú volna, de keserű!

Ebből sem csinálhatok gulyáshús conservet. Legalább magamnak nem. Nem marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és a pterodactylus szalonna. Annak is megkisértém a húsát megfőzni: csak a czombjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyitő békabűzt árul el; de a használható része is nagyon czethalhús ízű; erre csak eszkimógyomor vállalkoznék.

No ha ilyen volt az özönvízelőtti állatvilág, akkor az embereknek csakugyan nagy okuk volt vegetárianusoknak lenni: ha ugyan voltak már akkor emberek.

Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s különösen a talpát odafenn is inyenczségnek tartják. Egy óriás medvetalp vándorolt a papinfazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.

De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?

Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb éjszaksarki expeditió. Talán az felfogja találni az elhagyott Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palaczkot, melybe levelemet bedugaszoltam nehány sorral megirva, hogy itt vagyok, hogy nem vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen s visszajuthatok a hajóra. Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja mi minden történhetik talán?

Én élni akartam.

A KIRÁLYT NEM SZABAD MEGENNI.

Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt csináltam én odafenn a felvilágban?

A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, a ki mérföldnyi távolból megérzi, ha a czethalászok zsákmányt ejtettek s a húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön, mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is megbőszíti!

Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm (annak egyedüli képviselője levén), az alatt a jegesmedvék nemzete közt kiütött a forradalom!! Marakosznak!

Addig, a míg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép engedelmes alattvalók voltak; de a mint egyszerre jóllaktak s megtudták, hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.

Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalóczok, s az én megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.

Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt énekelt a jégorgonával.

Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység választott el tőlük s a mélység falai simák, mint a tükör és éles jégcsipkékkel fegyverzettek.

Valami oktalan bátorság még is arra kényszerített, hogy emelő gépemmel felvontassam magamat a hidig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a chloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.

Hanem a mint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, a mi elém tárult, elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A megvilágított felső plateaun, mely tulajdonképen az örvénynek egy széles karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s lábaik alatt egész serege a szemtelen kék róka fajzatnak csetlett-botlott. Olyan zürzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem elegyedni. A szelid medvék sem voltak szelidek többé. A lámpafény sem volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált konczokat fel sem vették. Egymás hegyén hátán hemperegtek; valóságos rebellio volt.

Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. Ő nem elegyedhetett a viadalba, mert a keztyűi miatt nem volt harczképes, csak meghúzta magát egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marczipán fejedelem maga s veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.

A mint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hidra.

A mint ezt Marczipán herczeg észrevette, ő is menten leugrott a trónjáról s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd felé tartottak.

Ebből nem jó lesz! mondám magamban s siettem visszaereszteni az emelő gépet az örvénybe.

De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem fölé s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam rajta könyörülni s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig: egyenesen leugrott hozzám a hidról. És én, mikor láttam, hogy nem tud kapaszkodni a keztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a bőrt s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.

Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem birják. Pedig azok aligha utána nem csinálják Bábinak ezt a salto mortalét.

Ettől a világos veszedelemtől épen csak Marczipán király hősi önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert derék, bátor férfi módjára viselte magát.

Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe: ő megállt a hidon s az egész üldöző csoporttal szembeszállt, mint egy második Bayard lovag. Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerincze keskeny volt; nem férhettek hozzá, csak épen szemtül szemben. S ő csak nyomról-nyomra engedett nekik tért foglalni. Mikor a marakodó csoport már csak három méternyire volt attól a vasrudtól, melyhez gépem kötelei voltak hurkolva, akkor egyszerre vég elszántsággal ellenfeleire veté magát: egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmad magával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba harapva magát.

Szegény derék Marczipán!