Part 19

Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.

Ő az: a hölgy, a ki a szívét a homlokán hordja.

Edrisz bég, a mint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.

Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.

A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre locsolták.

– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtől?

Kinevették érte.

– Hisz a gyönyör az élet.

Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.

– Milyen régen kereslek!

– A ki szeret, az megtalálja azt, a kit keres.

– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?

– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.

– Kegyetlen voltál.

– Légy te kegyetlenebb.

Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.

Így szeretnek – nem a tündérek – hanem az oroszlánok.

A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.

Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók. Ez a valódi paradicsom.

Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.

Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.

Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejőjjön.

– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.

Őrült mondás volt.

S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.

Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál, multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.

A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.

A szőke leány könyezett, a barna kaczagott a történteken.

Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni? Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.

Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.

Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem szabad elárulni.

Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó kedvüket.

Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.

– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.

Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.

A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.

Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a kezeit.

Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.

Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.

Együtt vannak mind a négyen.

Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.

A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.

A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.

– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?

Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!»

Ébren pedig a búcsúvételt, csókok és ölelések jelzik.

A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.

Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek látszanak.

A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.

Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a «gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.

Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!

Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!

Látszik, hogy őrültek valamennyien s pert indítottak az égiek ellen.

Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az ó-egyiptomi szokás szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad kicsufolatlanul.

S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!

Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.

Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges «árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak dobszóra.

S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a mikről senkinek sem ad számot.

Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?

Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?

Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.

Talán egy számüzött szultánleány ez a herczegnő?

Vagy valamely keletindiai nábob özvegye?

Tán jegyese valami sahnak?

Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.

Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.

Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!

De hát arról senki sem beszélt.

Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.

Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.

Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy «hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.

A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.

A ZÖLD LEÁNY TANÁCSA.

Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.

Minden nap új, meg új élvezet várt reá.

Minden nap újra kezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.

A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.

Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna végig az arczán.

Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.

Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott. Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe, mint a félérett czitromé.

– Mit akarsz? kérdezé tőle.

– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom, mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak. Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a minek veres a levele.

Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arczát.

– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.

– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.

– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.

– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a «geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a «jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi», a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.

– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen áttörtem.

– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve, hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.

– És ha nem szököm el?

– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.

Edrisz bég azt mondá a zöldszínű leánynak:

– Csak azért is itt maradok!

A rabnő visszavonult.

Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma szerecsennő.

Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott neki, hogy fusson e helyről.

Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől s tovább bolyongott.

Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.

– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy, hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.

– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál, az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és lóháton. Ez szóm és mondásom.

– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni; rimánkodék a duéna.

– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a turbánjának a tekercse közé.

S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.

Meglepte az öltözet, a melyben a három hölgyet találta.

A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe. Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.

Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. Semmi ruhában sem olyan bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.

A ki gyászol, annak kell a vigasztalás s legjobb vigasztalás a csók!

S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!

A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.

Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.

Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.

A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.

Egyik szűk nyakú fekete philolában volt a «bendzsi».

Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.

– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti is.

– Tudod-e a szemek alphabetjét? Kérdezé tőle a szőke leány.

– Kitalálom.

Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a kettő, Gomál a három.

Edrisz bég figyelt és számolt.

Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.

«Laillabeth!»

Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?

A barna azt mondá.

– Hát a kézszorítások alphabetjét ismered-e?

– Azt is könnyen megtanulom.

A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött. «Ferinkháné».

Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.

Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban felfokozta.

Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég nem ügyelt azokra a szive dobogásától.

Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra, nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával, csak a véghetetlen szerelmével.

– Igyál hát az én szerelmemre! unszolá őt a szerelmese.

– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik szájából.

– Hát én itassalak meg? kérdezé a hölgy.

– De akkor sem mondhatok rád áldomást, a míg a nevedet nem tudom.

– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?

– Igen is.

– Találd ki hát!

Tizenhárom csók: – «Mim.» – M.

Egy hosszú csók: – «Olaf.» – A.

Öt szapora csók: – «He.» – H.

Megint egy forró csók: – «Olaf.» – A.

Kettő egymásután, aztán meg pihenés: – «Beth.» – B.

Tíz csók egymás után és szünet: – «Jud.» – I.

Tizenkettő és megint tizenkettő: – Kétszer «Lomad.»

– LL.

Végül egy fojtogató harapcsók: «Olaf.» – A.

Hatvanhét csók s kijön ez a név: «Mahabilla».

Edrisz bég felugrott a kerevetről s eldobta a párolgó poharat a kezéből, álmodók hangján hebegve.

– A te neved Mahabilla? Társnéid Laillabeth? Ferinkháné? Kik vagytok ti? Kinek a palotája ez itt?

Ekkor eszébe jutott az a czédula, melyet a vén Kadun-kiet-Khuda adott át neki: a nyilvesszővel küldött levél. Az ott volt a turbánja tekercsébe dugva. Hirtelen elővette és kibontá.

Ez volt beleirva æthiop irásjegyekkel:

«Holnap megérkezik urunk, Tefik bey, kormányzó.»

– «Tefik bey!» hörgé rémülten a rettenetes valóra ébredő szerelmes. Ez itt Tefik bey háza? Te vagy Mahabilla, Tefik bey neje; ti Laillabeth, Ferinkháné; Tefik bey leányai vagytok? Legyetek átkozottak mind a hárman! Én vagyok Edrisz bég el Homrah!

S már akkor a handzsár villogott a kezében.

MIT TALÁL TEFIK BEY – EL GHAZI – OTTHON.

Tefik bey nagy diadallal tért vissza abyssziniai hadjáratából. Megtörte az ellenséget, várát elfoglalta, kincseit elhozta.

Egész karavánt tett ki a rabszolgák és teherszállító állatok száma, a kik a prédát utána szállíták.

Diadalai egy új tartományt csatoltak uralkodója országához.

Annyi volt a dicsősége, hogy már csömörlött tőle.

A fővárosából eléje vonuló küldöttségeket, a kik síppal, dobbal, utczai tánczosnőkkel jöttek az üdvözlésére, sheriffeket, mollákat, imámokat otthagyta az alvezérének, hadd szedje az a babérokat. Maga félretért a diadalútból, a hol a pálmaerdőhöz értek s egyedül egy csatlós kiséretében ügetett a palotája felé.

A kapunyilás már akkor ki volt bontva.

Meglepte, hogy ott is várja egy küldöttség. A város főkádija van ott, egy csoport fegyveres csauszszal.

– No csak röviden beszélj, kádi, kiáltá kevély lenézéssel a bey, leugorva a lováról s odavetve a mén kantárát a lovásznak. Nem érek rá hosszú beszédet hallgatni!

– Rövid szó lesz, Tefik bey, mondá a főkádi. Feleséged meghalt.

– Kicsoda? Mahabilla?

– És a két leányod is halott.

– Laillabeth! Ferinkháné!

Tefik bey lélekszakadva rohant be a palotába, fel a márványlépcsőkön, ezt a három nevet kiabálva. Emberhang nem felelt a kiáltására. Csak a három kajdács fecsegett egymás közt az előtornáczban. «Hol vagy piros arczú ifjú?» – «Én láttam, – én szerettem a piros arczút».

A rabnők mind eltüntek. Egy párt közülök futás közben széttéptek az oroszlánok, azok most jóllakottan hüseltek bozótjukban.

– Kedveseim? Hol vagytok? Lihegett a bey, a kerti terembe rohanva.

Egy sor véres lábnyom mutatta neki, hogy hol keresse őket.

A vérnyomok a tündérgrottához vezettek.

Tefik bey letépte az eleven rózsafüggönyt, s a grotta közepén ott látta az ezüstasztalra téve a három szép fejet. Középen a Mahabilláé, a csodaszép fő, a piros szívvel a homlokán; az arcz sárga már, de a szív most is piros; két felül mellette a Ferinkháné és a Laillabeth. A réziblisz tűzszemei világítottak rájuk.

– Ki tette ezt? Ki volt az átkozott? ordítá embertelen dühében a sziven sújtott hős vezér.

– Egy ismeretlen ifjú gonosztevő. Már elvette büntetését. Nézz oda!

S azzal kitárva a teremnek festett üvegű ablaktábláit, melyek a belső kertre nyíltak, odamutatott egy szép magas félrehajló borassus pálmára.

Azon függött felakasztva Edrisz bég – most már nem – El-Homrah.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a pillanattól kezdve lett Tefik bey-el Gházi, (a győztes) neve «Tefik bey-el-Deli» (az őrült).

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekként olvasható az 1886-iki napok krónikáiban.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Idegen nyelvre fordítás jogát fentartjuk magunknak.]

[Footnote 2: Ha valaki eljátszotta a khedive kegyét, azt csendesen eltették láb alól; mérget töltöttek a kávés findzsájába.]

TARTALOM.

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG.