Part 18

– A homlokán egy piros, szívalakú anyajegy.

Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult bámulatában.

– Te láttad azt?

– Én láttam.

– Önként mutatta meg?

– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arczáról az arany fátyolt.

– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az arczát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.

– Te tudod, hogy ki ő?

– Mért volna Alof-bet-gomál-Mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?

– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem, hogy hol találom őt meg?

– Édes fiam, Edrisz bég el Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az apádnak is, Tefik beynek, a Gházinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne kivánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?

– Nem tudok róla semmit.

– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát behódítani; a kik megtagadták a próféta hitét s beálltak gyaur nemzetnek: Egyptom legfélelmesebb ellenségével harczol. És te nem vagy ő mellette.

– Nem vagyok mellette.

– S nem ég szégyentől az orczád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után szaladsz.

– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.

– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza és keresd fel az apádat.

– Kerestem már; de üresen találtam a palotáját.

– És nem találtál senkit, a ki megmondta volna, hogy az apád egy nagy tartomány kormányzójává lett emelve s oda költözött.

– Az alatt történhetett ez, a míg én Mekkában voltam.

– A hány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé. Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?

– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, a ki magával vitte. Te tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?

– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog támadni.

– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, a kit szeretek.

– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy vizes korsó, meg egy pálmahéjkosár, datolyákkal; palotám egy sírüreg! Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat fölszedhessem s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.

– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből fogom azt kivágni ezzel a késsel.

S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.

Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.

– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sirboltban oly messze idők óta, a mikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy napot hozzá adott a többihez s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám a maga angyalát, a ki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahval én nem vitatkozom. Küldheti őt sivó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki hozzám küldetett, hogy ő eléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odább megy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, a ki a szájamhoz emelje az ételt és italt, a mire már az én két kezem képtelen. Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, a minek mégis felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sivó oroszlánnak. Azt kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki engem megszabadít e szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik s belép a homályból hozzám egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim. Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában jelenjen meg előttem, s a mit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes éles vas járja át testemet, azt mondom: «Allah akbár! Ő az egyedüli Isten! S úgy történik minden, a hogy ő rendelte». Végezd be, ifjú levente, a mire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt, mellettem.

Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt s térdre esve az agg próféta előtt, összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.

– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, a mit mondtam.

– Pedig jobb szeretném, ha a kezed tenné meg, a mit mondtál: mert akkor hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.

– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e hegyesre köszörült vassal.

Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.

– Ha nem felelsz, ez a vas keresztül járja a szívemet.

– Megállj! őrjöngő ifjú! kiálta a mollah. Hagyj fel öngyilkos szándékoddal. Legyen neked a te kivánságod szerint. Dugd hüvelyébe a tőrödet!

Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz s átkarolta annak a térdeit.

Alof-bet-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.

– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, a mit Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a próféták a veszedelmet, a kinek abba bele kell menni: belemegy, ha mingyárt eléje tartanák is azt a tükröt, a melyből a jövendőt megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a hölgyet, a ki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.

– Légy áldva e szóért!

– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a «Kizmet» könyvében. Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni s a mámor éjszakáit átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.

– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.

– Megrontod fundamentumában a házadat.

– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!

– Elveszted miatta a paradicsomot.

– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom évezredei. Nem kivánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet Mohamed itt a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a tűz ne emészszen tovább.

– Úgy beszélsz, mint a kit az iblisz megszállott. Én útrabocsátalak, mint a hogy elbocsátja Allah az üstökös csillagot, mely vérontást, földindulást, döghalált, éhinséget visz a földnek és az ő népeinek. Eredj az útadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy Adrufa várost.

– Jártam benne.

– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, a minek neve zengő liget: azért, mert tele van énekes madarakkal. Ennek a mélyén van egy fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a pálmák és cziprusok közül.

– Láttam én azt.

– És elfutottál mellette.

– Köröskörül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő lelket, a kitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.

– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor hosszú időre eltávozik hazulról, nem bizza a maga féltő kincseit senki becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyilást. A bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, a mi szájnak és gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se a te hölgyed, a ki a homlokán hordja a szívét.

– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körül jártam a házat? Nekem játék lesz vala a kerítésen áthágni.

– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres kappanőrök, hanem két nagy nubiai oroszlán: egy hím, meg egy nőstény. Ha ember volna, a ki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se köszöni, hogy jól tartottad.

– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor huzod vissza.

– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű ablakot. Oda állsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat s eldanolod a húr pengése mellett azt a dalt, a mit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán Bajrám éjszakáján s elzengett előtted. A piros arczú ifjúról szól a dal, a kinek az arcza még pirosabb lesz, ha ellenséggel harczol; de fehér lesz, ha szép hölgygyel ül szembe.

– Hát te azt is ismered?

– Mért volna Alof-bet-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a három szakaszát elénekelted, akkor abból a torony-ablakból egy mesterséges messzenyuló vasléczezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol s aztán, ha van bátorságod a léczezeten végig lépkedni, s nem szédül a fejed, nem esel az oroszlánok közé, – akkor – akkor meglátod azt a hölgyet, a kit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak a dalnak.

A PARADICSOMBAN.

Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.

Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.

Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.

A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.

Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az útat a pálmaerdőhöz.

Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.

Ez az őrült útját állta.

– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam, elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.

Edrisz bég lerázta az őrültet magáról s ment tovább az erdő felé.

A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.

De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.

A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.

Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.

Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel volt köröskörül kiverve.

Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.

A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.

Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.

Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül megkisérelhesse az átmenetelt.

A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget megjelenni látta.

Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.

Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött volna.

Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.

Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.

«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű ablakból.

No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.

A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarczot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.

Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beirva.

Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.

Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.

Az egy rabnő volt: fekete arczú és néma.

Mégis tudott hozzá beszélni.

Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik, a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.

Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.

A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.

Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.

Az egyik hang azt mondá:

– «Hol vagy pirosarczú ifjú?»

A másik hang így szólt:

– «Én álmodtam a pirosarczú ifjúval.»

A harmadik így mondta:

– «Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút.»

A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül maradt.

Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.

Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, a honnan a hang jött.

«Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút!»

Az a mondás egyre-másra ismétlődött.

Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.

Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.

Ez az utolsó volt, a mely megharapta.

Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.

A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykaczaj.

A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.

Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.

S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt; éppen annyi, a hány a leány.

Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; a hány, annyiféle öltözetben.

Ő rajta nevettek.

Volt is okuk rá.

Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.

A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban összekerült.

A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedűlni.

A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.

Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.

A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.

Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a küszöböt átlépték.

Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.

A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.

S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)

Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.

S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mimelnek.

S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.

Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal voltak felirva arab betűkben.

Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?

Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?

Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.

Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, a kit ilyen pompával fogadnak?

A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive felé vezette Edriszt.

Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.

Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.

S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.

Itt eltünt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.

Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.

Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de később női hang vegyül közéje.

Visszatért ismét a virágos terembe.

Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a mit a rejtett aeolodicon játszik.

Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.

Három tündér a mesevilágból.

Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.

A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.

De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.

Ez egy királynő!