Part 17

A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik, hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a «dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.

Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes hadradzsoknak.

Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán; kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy nézett ki, mint egy mészáros legény.

Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.

Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdiszesebb ruháit.

Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának; Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit; derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.

A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni, miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, – kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva: egyet a két szem számára, másikat a szájnak.

«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme és szája él és elevenít.»

(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláirom, hogy «vidi.»)

Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak fényesebben? Hátha boldogabban is?

A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a lakomához, egymással szemben.

A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a narancsot.

A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.

Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is eltünt.

A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.

A románcz tárgya volt: a «piros arczú ifjú».

«A syrászi rózsa elsárgulhat mellette, A hajnali fény haloványnyá lehet, Korallok, rubintok fényüket veszthetik, Mikor a piros arczú ifjú közöttük megjelen, Jaj rózsának, hajnalnak, drágakőnek, Ha a piros arczú ifjú velük szembe kerül!»

Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban sok költői szépség van.

A herczegnő eldalolta a második verset.

«De akkor lásd a piros arczú ifjút, Mikor ellenséggel kerül szemtől-szembe: Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas? Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás. Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arcza. Jaj minden férfinak, ki fegyverrel jön felé, Ha a piros arczú ifjú még lángolóbbá lesz.»

Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett magasztalást.

«Hajh, de mikor egyszer a piros arczú ifju Szép nők, deli lányokkal ül szembe, Szomorú az arcza, eltünik a fénye, Olyan, mintha egy halott ki volna festve. Mintha egy angyal volna, a kinek nincs neme. Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül, Midőn a piros arczú ifju – olyan halavány lesz.»

A románcz nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.

Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.

A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté magát köröskörűl.

És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát; hanem maga készült előbb a lepihenéshez.

A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját. Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat, melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.

Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a herczegasszony oldalára.

A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve, háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.

Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.

Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten, a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.

A rabnők egyszerre eltüntek mind a szobából.

És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.

Ez a szívdobbanás azt mondta: «ez a nő még ma az enyém!»

Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le nem tett aranyfátyolkát.

Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve. És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín anyajegy.

De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt arczczal s felcsattanó hangon kiálta:

– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arczomat.

– Napba néztem… megvakultam, rebegé az ifju.

– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!

– Hát ha az Alsiráth hidja maga volna közöttünk?!

– Halott voltál!

– Föltámadtam…

S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát, ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.

A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az arczára.

Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán eszméletlenül rogyott le a földre.

PALMYRA, AZ ELDORÁDÓI HERCZEGNŐ.

Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narcoticus álmából s széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép herczegasszony, se odaliszkok; se aranyedényekkel terített asztal; se duzzadó kerevet, se szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az éjjel a szögletekben hálót kötni.

Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra: az istállóajtók nyitva voltak, egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át betekintett a nagy moshée udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kaába bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.

Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagy termek visszhangja.

A mint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva. Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon kívül semmi emlék, a mi az eltünt menyasszony után maradt volna. – Csak midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat, valami edző nedvvel felírva:

«A mit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.»

Hátha mégis?

Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária-Terézia-tallérokkal, s felkereste a palotájában a Nagy Sheriffet.

– Allah veled, vitéz Edrisz bég-el Homrah; váljék egészségedre a Kurbán-Bajrám ünnep!

– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.

– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonynyal. Tudod, hogy szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.

– Tudom, Nagy Sheriff.

– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogy ha egy teve egymásután kilenczszer ellik üszőborjut, akkor ez a teve felszabadíttatik minden további teherviselés alól és szabadon bocsáttatik.

– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Sheriff.

– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonynyal mondhatom neked, hogy ha tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüst tallérokkal, még sem adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára felülj.

– Nem is szándékozom az követelni.

– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat s a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét Szádi, a nagy költő, a «sivatag hajójának» nevezi a maga Gulisztánjában.

– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott maradjanak, a hol akarnak.

– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy bucsujárás alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját, hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért még sem szent állat. A szultán Indiából hozatott egyet s nagy költséggel küldte el Mekkába. Ezer teve czipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen ne veszszen, és az édes vizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, a midőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát-hegy lábáig, ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy lépést sem tett előre, hanem összerogyott és meghalt.

– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Sheriff; benne van Mekka város történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled értesítést venni; hanem, ime, látod ezt az erszény pénzt? Tele van Mária-Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, a mely a gyauroktól jön. Ezt én te neked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a herczegnő, a kivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.

– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Oh, én tudom jól, hogy mit mondanak e tárgyról a költők, a halhatatlan Omájja a Taif vidékről: «ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi» és a dícső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, a ki azt mondta, hogy «ne temessétek el a föld alá a leányokat, a kiket a kedveseik sírva keresnek». – Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a történetét, a melyet a «bahyrá»-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy Mohammed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét keresni, a kiről megtudta, hogy az Damaskusban lakik. És már elérte a várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.) Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal s így kiáltott a fülébe: «Oh, Mahomed, inkább kivánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni s a húrik öleléseiben örökké élni?» Erre Mahomed újra fölült a tevére: a fél lábának a nyoma most is látható a Damaskus kapuja alatti sziklába benyomva.

Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:

– De miután én nem akarok próféta lenni, se én nekem Gábor angyal semmit sem mondott…

– Nem engedted végig mondanom! vágott a szavába a Nagy Sheriff. Jól tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az özvegyasszonysághoz, Khadidzsához; s ámbátor ő még ifju legény volt, Khadidzsa asszony pedig negyvenesztendős, mégis abba lett szerelmes; az asszonynak az atyját, a ki nem akarta a leányát a prófétához adni, leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis ő tőlük származott a prófétának egész nemzetsége, a kik mindnyájan zöld turbánt viselnek.

– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek, beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat: – azért csak légy kegyes, nagy Sheriff, megmondani az én herczegnőmnek a nevét, ha ismeretes előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!

– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy ki volt az «Isten oroszlánja?» Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el «Amr-ibn-Luhájj» a dzseddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem tudom-e, hova rejtőzött el «Othman-ibn-Affán» a próféta legszebb leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, a melyben szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött?… Nem tudom-e…

– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már Allah és a próféta nevében, ki volt az én herczegasszonyom, a kivel én összeházasodtam, s a ki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?

– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.

– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy magamban fogom tartani.

– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt «Palmyra, az eldorádói szultán herczegasszonya!»

Edrisz bég dühösen toporzékolt:

– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a nyakamba kötni, Nagy Sheriff! Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem városnak a neve; – Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő paradicsomuk, a melybe eljutni kivánkoznak, a mit megitélhetsz a következő versből, mely a keresztyének alkoránjában olvasható:

«Kövér disznók utczán járnak, Szalonnájukkal kinálnak: Kés van dugva a hátukba, Úgy hordozzák a házakba. A mely asszony tett egy metszést, Visszadugja megint a kést.»

E szerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, a mely fölött igazhivők szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a holdban vagyon.

A nagy Sheriff a hasát fogta nevettében.

– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házról-házra, s az asszonyok szalonnát vágnak belőlük? Allah zavarja meg őket! – No, édes fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, a mit még eddig nem tudtam. Azért nem hogy én venném el a te tallérjaidat; de még én teszek hozzá egy tallért, azért a tudományért, a melylyel megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a herczegnő felől, mint hogy ő Eldorádóból jött ide.

Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Sheriffnek az ajándéktallért.

– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!

Azzal elrohant nagy dühösködve.

De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt felelték neki, hogy az ő herczegasszonya Palmyra, eldorádói herczegnő. Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.

Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják megmondani a herczegnő nevét, majd megtudja azt Dzseddáhban.

Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzseddáhba.

Újból fölkereste a helytartó basát.

Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.

Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat körülkerülgetni.

Kezdte az ajándékozáson.

– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi bucsuból, vitéz mohafiz!

– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?

– Egy szép arab kancza, szerszámostul, csojtárostul.

– Nemes ajándék. Mind te hozzád, mind én hozzám legméltóbb. Nem maradok el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza annak, a melyen te a kanczát vetted.

– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak a fekete turbánosnak, a kitől azt a lovat elvettem.

– Tehát vitézi harczban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól? No akkor tizszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.

– Valóban, tartoztam vele, hogy te rólad megemlékezzem, dicső mohafiz, mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy rövid időre színről-szinre láthatám.

– Ah, tehát meg voltál elégedve a herczegasszonyoddal?

– Úgy, mint a próféta a maga Aisáhjával.

– No, ennek ugyan örülök.

– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisáhja számára.

– Annyira megszeretted? E szerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a csókolgatása, meg a Zenzem kútvizének az iszogatása? Megszüntél holtszívű lenni?

– De egy egész lángbaborult világot hordok most a szívemben.

– És már most hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a herczegnőd?

– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Sherifftől, a ki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ adott, a mivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott férfiu vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Te neked tudnod kell a herczegasszony nevét, és az ország nevét, mely őt szülte; – mert te nálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzseddáhba érkezett.

– Igen is, Edrisz bég, tudom a herczegnő nevét is; azt is, hogy hol lakik. De azt én meg nem mondhatom.

– Én nekem nem mondhatod meg? A ki férje voltam.

– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan czenknek tartasz te engem, a ki a rábizott államtitkokat elárulja? Nem! Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok: kincseket igértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kanczádat, fiam; én a fejemmel játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te szivedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról.

ISMÉT AZ ALOF-BETH-GOMÁL-MOLLAH.

A szuk-el-tnini sirodu lakója még mindig számlálja a napok jöttét és lementét. A vizesésen keresztül törő szivárvány reggel bevilágítja a barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt s nap nem múlik el a nélkül, hogy igazhivő ne jönne hozzá, a ki a szájához vigye az ételt és italt. Bölcs tanácsot kap érte cserében.

Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölve a századok tanúját.

– Allah hozott, ifjú dalia.

– Ismersz engem?

– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el Homrah. Vártalak erre a napra.

– Hogy álmodtad azt meg?

– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán Bajrám ünnep? Hány nap kell annak, a ki a felkelő napot üldözi futvást, a míg lemegy? Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, a mit keres.

– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az apámnak, hogy «küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg a Kaába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a «Beled-el Harám»-ból.

– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előre bocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd s elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?

– Él, mint az az oroszlán, a kit barlangjából kizavartak.

– Találtál nőt, a kit szeretsz?

– Nem nő az, hanem tündér.

– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok; de azoknak nincsen nemük. Vannak dzsinek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a lábszáraik helyett kigyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te hölgyed?

– Nem! ő legtökéletesebb szépség, a ki volt valaha a földön.

– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából. Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, a kit ő megszeretett. Ha mást fog megszeretni: akkor az lesz a legszebb.

– De én soha sem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a világot, keresve azt, a ki előlem eltünt: senki sem tud nyomába igazítani.

– S mit tennél, ha rátalálnál?

– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő, özvegygyé tenném: elragadnám.

– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.

– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.

– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.

– Nem távozom el addig, a míg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg azt, a kit elvesztettem.

– Édes fiam. Ha éjszaka idejösz hozzám, mikor tele van az ég csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ezt itt a Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy csillag lefut az égről s azt kérdezed, hogy kinek hitták? azt nem tudom megmondani.

– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.

– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről, annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani, hogy melyik volt a tied, a mit elejtettél?

– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül felismerhetővé teszi.

– Mi az a jel?