Part 16

Edrisz bég a hátán czepelte ki a herczegasszonyát ebből az eleven embergarmadából, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az, hogy hajadon leányt egymagában ez istenitiszteletre nem bocsátanak.

Visszatérőben azután még meg kellett állaniok az elátkozott Abu Lahab és az ő felesége, a «tüzifahordónő» sirjánál.

Egész hegy lett már ebből a sirból. Minden zarándok hajít rá egy követ, százezeren századokon keresztül. Egyszer még pyramis lesz belőle.

A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az alkoránból az «átok-szurát».

«Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdagsága, keze munkája semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a «tüzifahordónő». Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.»

Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a herczegnő Edrisztől:

«Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahábék, hogy úgy megátkoztuk őket?»

Edrisz bég elmondá neki a legendát.

«Mahomed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, a hogy a próféta futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kaába szentélyében a Hadzsár-el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az ő fia Izmael helyett, a kit Allah kivánságára meg kellett volna áldoznia az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett volna az, a zsidónép törzsapja, a kit Ábrahám lekéselni szándékozott Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden napjára más, meg más. A legfőbb bálványok voltak az «Urotál», a boristen és az «Alilát», a szerelem istennője; ide hozta Esmer-ben Lahia király a maga házi istenét, a «Hobál»-t, s az volt a Kaába kupolájára fölállítva; azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kaábába a maga külön isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az «El-Lát» sziklát, a koreishok a «Szád-Aruát» fát; azután az «Azáf» és «Naila» istennők jelképeit; a «Chabár» királynét. Egy perzsa shah két arany gazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztyén templomokból is bevittek egy galambot s egy madonnát, s egy zsidó templomból az Ábrahám szobrát, hét nyillal a kezében.

Mind ezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mahomed ezzel a szóval: «egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten».

Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám láthatatlan, egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a bálványé. A bálványföldet öntözte mesterségesen, az Isten földét pedig soha sem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, a ki a felhőknek az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mahomed véget akart ennek vetni. – Ekkor aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák. – Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja. Mahomed egy kis kápolnát épített a láthatlan Isten tiszteletére: ez, a melyben ma voltunk, az El-Omrah. Odajárt a hiveivel ájtatoskodni.

Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mahomednek s még is ilyen gonosz cselt koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon örv alatt, hogy forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a czélja. Mahomedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a kutásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a kérdéssel: «elvégeztétek-e már a munkátokat?» azt menten ragadják meg és vessék bele a kutba. Mert ez az a gonosz szellem, a ki megakadályozza a föld alatti vizeket, hogy a kutba folyjanak. – Rövid idő mulva aztán majd jönni fog egy asszony, egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz megterhelve. Ez azt fogja mondani: «ime itt van a tüzelőfa a gonosz szellemnek a kutból kifüstölésére».

Akkor gyujtsák meg a rőzsecsomókat s hányják bele a kutba egymás után, míg a füst, meg a láng a kut száján ki nem csap.

Másnap aztán a gonoszlelkü Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mahomednek: «ime lássad, az általam ásatott kutban megjelent a várvavárt forrás. Te légy a legelső, a ki annak a vizét megizleled; kérdezd meg a munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat? – Mahomed nem sejtette a gonosz cselszövényt s elhagyta magát ámítani. Elment a kutat megtekinteni. Utközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze működött s mielőtt a kut vizéből innék, elébb betért az El-Omrah imaházba s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi hálaadó dicséretét a pusztában szomjuhozónak.

A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kuthoz s leszállva a lováról, odament a munkásokhoz s azt kérdezé tőlük: elvégeztétek-e a munkát, a mit rátok biztam? Erre a munkások őtet ragadták meg s a saját parancsa szerint beledobták a mély kutba. Nemsokára jött az asszony, a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: «itt járt-e már a rossz szellem?» – «Már bele is dobtuk a kutba, mondák a munkások; hallod, hogy ordít a kut fenekén!» – «Akkor füstöljétek ki a rossz szellemet ezzel a tüzelővel.» A munkások úgy is tevének, s egyik meggyujtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst és a láng a kut száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében. «Most már ki van füstölve a rossz szellem!» – Abban a pillanatban látja megjelenni a háta mögött Mahomedet, a prófétát, a ki az El-Omráhból tért vissza az ájtatoskodás után. – «Hát ez még él?» kiáltá elbámulva. – «Kit dobtatok hát a kutba? – A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A «tüzifahozóné» ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét égetteté meg a kut fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté magát a lángoló mélységbe s azóta égnek együtt mindaketten a Morhud mélységes fenekén, a sirjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek halma.

– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot, monda a herczegnő, a legenda által egészen felvilágosítva.

A MITŐL A FÉRFI ARCZA FEHÉR LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaskusi és bagdadi karavánok. Az egyptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.

A tizezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem birná valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban fogadnak szállást s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.

A damaskusi karaván megérkezése után beállít egész kiséretestül a damaskusi basa, (a ki személyesen vezette a nagy karavánt) a herczegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, a mikor már ezek a lakománál ültek.

Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz fölkelt az asztal mellől s kiment eléje. A herczegnő a félrehuzott nehéz selyem függöny alul leskelődött ki utána.

A basa már az által is feltünő volt, hogy nem viselte a vallásparancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az aranyhimzett kabátot, a gyémántos Nisán renddel a mellén s a vörös fezt a borotválatlan fején. Kövér, elhizott férfiu volt.

A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott valamit arabul.

S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás: annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak a nyelvéből csak egy szót is megtanulni.

Miután tehát még egy pár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az még egy párszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank nyelven:

– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a frankok nyelvén; azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk vele: – Allah keverje meg őket!

– Hát jól van, beszéljünk francziául, hagyá rá a basa.

– Kinek tiszteljelek? kérdezé Edrisz bég.

– Én vagyok Mahmud bég: damaszkusi basa.

– S mit kivánsz tőlem?

– Ide kivánok szállni; s azt akarom, hogy hurczolkodjál ki innen.

– Ha egyéb kivánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal előre; mert én ezt a palotát neked át nem engedem.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa.

– Ha te vagy a damaskusi basa, akkor a te helyed ott van a Chalaf-Ben-Chusa-palotában.

– Tudom; de az messze van én nekem a Kaábához.

– Ha messze van: járj lóháton a Kaábához.

– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa. Láthatod az egyenruhámon.

– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, a mikor minden hatalmasok, a kik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik fel, nem átallod az ájtatos hiveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel, aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.

– S ki vagy te, hogy én velem ilyen hangon mersz beszélni?

– Zarándok vagyok, miként te.

– Neved? Állásod?

– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Sheriff által velem a szent napokra összekötött herczegnőnek s se én nekem nem szabad tudnom az ő nevét, se ő neki az enyimet.

– Hadd lássam én azt a te herczegnődet!

– Egy lépést se tégy, ha a béledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő szobája szentély.

– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.

– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárczádba. Majd, ha vége lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora, mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár lóháton, karddal, pisztolylyal vagy lándzsával: a hogy jobban szereted. Most pedig Allah vezéreljen békével.

– Velem igy még nem beszéltek soha.

– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén enyelegtünk. Már most üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te menj békével Allah oltalma alatt s ne várd el, hogy én segítsek a kimeneteledben. Szálem aleikum.

– Szálem.

A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.

Edrisz bég pedig visszatért a herczegasszonyához.

A herczegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arcza egészen fehér lett?

Hát ezt mi okozhatja vajjon?

A MITŐL A FÉRFI ARCZA MÉG PIROSABB LESZ.

A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe. Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása. Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.

Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat, jó szerencse, ha alkonyatfelé.

Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.

Efelett szokás minden bucsujáráson összeveszni.

Aztán «aki birja, az marja».

Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.

A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.

Edrisz bég az utóbbiak között volt.

Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve), oldalán kard, kezében kelevéz.

Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.

A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás «kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták) még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért, hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg is tartsák.

Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán beburkolva s a meztelen karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.

Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között, melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel: (zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat árulnak.

S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk a papucsaik sarkát.

Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a zarándokok elé.

Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.

Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a kövek között, mely az élő világot képviselné.

Ez az igazhivő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.

A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat, mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.

Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Adám apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!

Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.

A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket rongyos beduinok őriznek.

A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.

Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek ma nagy kelete van.

Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.

Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad, mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen vahabiták el ne lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a helyéből.

Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.

Ezt az időt szokták a martalóczok leginkább felhasználni.

Egyszer csak felzendül a rémkiáltás: «itt vannak a fekete turbánosok!»

Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak, s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.

A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a szélrül maradt zarándok sereget.

Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai: valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.

Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem könyörgött senki fiának segítségért; hanem maga felkapott a lovára, baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a küzdelemben.

A herczegnő bámulva nézett utána sátora hasadékából.

Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy egész sereggel?

Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve. Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.

Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva, egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért. Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta oldalba, hogy elsomfordáltak.

A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.

Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin: amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak módjára mind a három.

Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került, visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.

A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.

De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; a nemes mén egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét, hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.

Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében, maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre. Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát, vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje fölött.

Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.

Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.

Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.

– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna őket.

– Mért nem jöttél hamarább, a míg itt voltak?

– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.

– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, fogj magadnak beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.

Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.

A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza lángveressé.

AZ A SZÍV A HOMLOKON.

A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el a pusztát.

A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi, (mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok, uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»

Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.

Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs), egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli s az nagyon jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.