Part 15

– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt a szokást, hogy a szultánok herczegleányai szinből hozzáadassanak egy férfihoz, a kitől aztán elválasztja őket a kivont kard.

– Igen is, tudom ennek a történetét s ha megengeded, elmondom előtted.

A herczegnő végig heveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy pávatoll legyezővel hüsselte az arczát mely folyvást takarva volt az arany lepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden lábacskáit, a miket felváltva kidugdosott az ihram alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha a regélés közben a torka kiszárad.

Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant hurjain volt s a míg a rímre rátalált, a hurpengetés tölté ki az időközt.

«Tehát – volt az igazi hivők földén – távol a napköltén – egy uralkodó földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos – és jóságos – volt itéletében: – egész életében. Kardját ismerte ellenség, – a szegények meg a kincsét: – rakva voltak egész pinczék, – kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? – Trónusa volt szinaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak ormán – az alkorán – minden során – ragyogott a rubint, gyémánt…»

Itt egyet ivott a pohárból Edrisz s megpengeté a mandolint, nem találva hirtelen rimet arra, hogy gyémánt.

«Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, – komoly bölcsek – élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az élő lény – a szultánnak kedvencz lánya, – Allahnak remek talánya: – a szépséges El-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arczát fölfedte – a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.

– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanut keltesz bennem, hogy nem vagy igazán holtszivű.

– Hiszen csak mesét mondok.

– No hát folytasd. De ne versben.

– Harun-al-Rasid válogathatott az igazhivő szultánok között, hegy melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a szép El-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a legszebb gyémántot.

A herczegnő helyreigazító szót ejtett közbe.

– Én úgy «hallottam», hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun-al-Rasidnak huga volt, nem leánya.

– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így «tanultam» azt a tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképen, mert a mikor a Barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a nővérének is vén leánynak kellett volna lenni s te magad itéld meg, hogy vajjon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, a melynek a hurjai le vannak lankadva?

– Neked van igazad. Folytasd.

Edrisz bég ismét elővette a lantot s folytatá a makámapengetést.

– A nagy dicső Kalifának – sok vezérei valának – birák, bölcsek és tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arczának sugáriban melegedett, – a Barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hir toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa kegyencze: – olyan nem volt egyetlen se’. – Egyszer a bájos szultánlány – Bajrám-ünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el távol – a szent földre: Medinába – és Mekkának szent honába – földön üdvöt kérni, várni, – szenteklakta helyen járni. – «Oda lányom, lány be nem megy: – inkább Mahomedhez a hegy; – hanem elébb férjhez adlak; – ne félj, azért el nem adlak; – csupán szinből látszóképen; – nem mulik a vőlegényen. – Itt van Dzsafár a jobb kezem: – kezed az övébe teszem; – megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy bizzék a szived benne.» – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt a párhoz: – «ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon; – a délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de még sem való – csupán csak szemeket csaló; – ilyen a ti egyességtek: – abban a valóság vétek. – Dzsafár meghajolt a parancs előtt.

A herczegnő türelmetlenül közbeszólt.

– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a szultánleány?

– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom; – a kincshalom, – a kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, – virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét éjszakán – duskált a nép a lakomán; – az utczákon folyott a bor: – a gyauroktól elrabolt; – abból itatták a tevéket, – az tánczolt mind, az lett részeg: – igazhivőnek az méreg. – És ez alatt a boldog, az irigyelt, a magasztalt pár: – El-Abbása és hős Dzsafár, – a hogy kellett – egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont kard…

– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.

– A zarándok út hosszan tart; – egy év fordult, míg a szent portól leverhették saruikat, – mely El-Hadzsadzs földén rájuk tapadt: – El-Abbása megtért épen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja – látszik meg a két orczáján: – a királylány – elmentével piros rózsa – visszatértén fehér rózsa.

– Vajjon mi baja lehetett?

– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek multán – jött a titoknak nyomára, – milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fujja – leirja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – a mely csupádon tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?

– Folytasd! biztatá a herczegasszony.

– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelid – miként elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és kelésük, – közös poharuk és késük; – az «én uram», «én hitvesem» – volt a nevük – de soha sem – mondhatták, hogy «én kedvesem!» – A két szájnak szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. – Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, – zarándokutra Mekkába, – a szent Kaába – csókja után vágyik szivem – és te hivem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost Arafátot; – az ereklyéket ujra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán többet, – mint a miket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a bucsújárás! – Egész város – volt, a hol Harun megpihent – a sivatag közepiben: – választott testőrők százan; – lovasok rengeteg számban: – egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadzsok serege – oda teregette – ihramjait eléje a földre – azon jött be a városba.

– No, ezt a diadalútat nem irigylem tőle; szólt közbe a herczegasszony, ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.

– De kérlek, herczegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet vissza nem talál bele.

– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben, fáj a fülem már a rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? A mi közbeesett azt elengedem.

Edrisz bég ledobta a földre a lantot e szavak után s aztán rövidebbre fogta az előadást.

– Mekkában a khalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emirtől s abban telepedett le udvari kiséretével. Mindenütt Dzsafarral együtt járták be a szent helyeket s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd japánselyemből, majd perzsa shawlból, úgy, hogy nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni.

– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len- vagy gyapot-szövetből?

– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürűt áldoznak a szegényeknek, meg lesz nekik bocsátva.

– Miért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?

– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.

– Holnap selyem-ihrámot veszek föl.

– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun-al-Rashid ott ünnepelt Mekkában a Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok a hiveiknek ajándékokat osztogatni. Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket. Harun-al-Rashid maga körül gyüjté az emirjeit a palotájában. Egy nagy függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félre huzódott. Egy bársonynyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők, olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken arany lánczok. Némelyiknek arcza szeméremtől égett; távol keresztyén kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiu és egy leány; olyan egyforma az arczuk, hogy ugyanegy színű, szabású kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiu, melyik a leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapó-kövekkel. «Te választasz legelőbb», szólt a khalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyencz zavarba jött, tétovázni kezdett. «Utánad választanak a többi emirek, a mi ott marad, az jut Mazrurnak». Ez volt a khalifa testőrinasa. Egy rút szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt s azért nagy becsben állt előtte. «Nekem, tudom, hogy a két poronty marad», szólt nevetve Mazrur. Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. «Nem! Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied». S azzal odament a rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva. «El hamdu l’Ilah» (Dicsértessék Isten!) kiálta fel erre Harun-al-Rashid. «Ezek a te gyermekeid!» Dzsafár nem birta őket eltagadni, úgy hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói félelemnél. Ott a khalifa szine előtt térdére vette a két gyermeket és összecsókolgatá őket. Azután arczra borult a khalifa előtt gyermekeivel együtt, annak a lábait csókolva: «Bocsáss meg, hogy nem tudtam, a hogy parancsolád, holtszívű maradni; de Abbása olyan szép volt». «Szebb Allah» (áldassék Isten), mondá a khalifa, «előre megmondám, hogy olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, a milyeneket más bucsujáratodban nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet». «Áldassék Allah! s tegye a te hiredet örökké tartóvá!» sóhajta fel Dzsafár s a két kis csemetéjét kézen fogva elvitte a saját tanyájára. Másnap aztán útra kelt a khalifa egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az utazás hetednapján éjszakára megszállottak az El-Anbari oáznál az El-Urur klastromban, éjjel felhivatta a khalifa magához a kegyenczét. Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen szolgával.

– Hát a gyermekekkel mi történt?

– Ott maradtak az El-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzettség negyedíziglen mind a börtönben veszett el.

– S ezt a khalifát nevezték Al-Rashidnak? az igazságosnak? szólt a herczegnő felindultan.

– Méltán tették. Mert a ki a hitét megszegi, az megérdemli a halált, habár a szultán első vezére legyen is. S a ki fogadást tesz, tartsa meg azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja teszi is próbára a szívét.

– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kaábát meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?

– Eltaláltad.

– S ma is fennáll még Harun-al-Rashid ítélete, hogy a ki a látszatot valónak veszi, fejét veszítse?

– Bizonyára fennáll. És «ha» a látszatból férjhez adott hajadon panaszt tesz az «embere» ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát, bizonyára levágják ennek a nyakát. Jó szerencse, hogy a kard és a nyak között ott van a «ha».

– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?

– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is, mondá Edrisz. Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas «Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohammed-el-Hazán» szultán leányának a történetét, a minek még alig mult egy pár esztendeje.

Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé s aztán az álomramenők imáját morzsolgatva a fogai között, szép csendesen elszunyadt Allah árnyékában.

A herczegnő még sokáig ébren volt s elnézte az alvónak az arczát: vajjon «ki» lehet ez az ember?

A SZÉP GAMILA TÖRTÉNETE.

A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.

Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint «uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.

A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével a két ürü árát.

Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat, másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.

S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.

A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a dervisek is, az almék is, még a haldokló is.

A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad, akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa ájtatossága.

A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kaábát megkerülve, míg egészen a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között, melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek, hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas utczára.

Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a tapasztalatai fölött.

– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy férj kiséri őket.

– Ez a törvény.

– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon, tehetnek mindent, a mi bűn.

– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)

– S ez a büntetés?

– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét. Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem ünnepelhetjük.

A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével eltávolítani magáról.

A lakomához ismét magához hivatta emberét.

– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila herczegnő történetét.

– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között. Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.

– Épen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyimet.

– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján, melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.

– Az a férj is holt szívű volt, mint te?

– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból, időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik, hogy hű marad eskü nélkül.

– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?

– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett. A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.

Ez volt a szép Gamila herczegnő története.

Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.

A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.

A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai «dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát. S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.

Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.

– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán? Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte a kezét.

A herczegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.

– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?

– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod, hogy mitől lesz a férfi arcza piros?

… A lakoma végeztével ismét aludni mentek.

A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze? Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.

Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában is a homlokkötővel megerősítve.

A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba, mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta. Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.

A GONOSZ ABU LAHAB LEGENDÁJA.

A következő napon végezte a herczegasszony a nagy «Szái» futást a maga embere kiséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs mind rohanva fut az utczán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál inkább üdvezül: a ki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt is tartoznak burokban járni.

A hétszeres «Szái» futás és a hétszerhét imádkozás után került napirendre a «kisebbik bucsujárás», az – El-Omrah. – A gazdagok szamárháton, az urinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog s mezitláb.

A négylábu állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is.

Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarább elérnek az Omrah-kápolnához s ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az «őlám» imáját; de a hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek, az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson a hívek, s holmi gyöngemellű ember, a ki legalul fekszik, bizony ott fulladhat.