Part 14

A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán szaladgált.

A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az utasítások voltak a számára a nagyvezértől.

A basa azt mondta rá: «péki».

A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik, akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)

– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.

– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet. Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket, párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni fog.

Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.

Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat, minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát, melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek, melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.

Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.

Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz, mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.

– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.

Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani. Kevéssel volt az több a suttogásnál.

– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.

– Péki…

– Sok kincset viszek magammal; az Azyrbeduinok támadásától tartok.

– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel közülök.

– Annál rosszabb.

– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán kegyadományából.

– Péki…

– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy muteszelimmel.

– Péki…

– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.

– Péki…

– Ott vár rád a férjed?

– Nem vár.

– Péki…

– Nekem nincs férjem.

– Özvegy vagy?

– Még hajadon vagyok.

– Péki…

– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.

– Ott van már a vőlegényed?

– Nincs ott.

– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.

– Miért nem?

– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.

– Miért nem?

– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy nincs-e kelyhében pók?

– Péki…

– Bizonyosan hallottad a történetet, hogy miért lett a Kába köve fekete?

– Nem hallottam.

– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.

– Péki…

A basa vállat vont; ha neked «péki», hát nekem is «péki».

S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg azt majszolta, addig hallgatás volt.

Megint megszólalt a herczegnő.

– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a szent Kábát és be lett bocsátva.

– Az igaz.

– Hát annak lehetett?

– Mert tudta a módját.

– Mi volt a módja?

– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.

– Péki…

– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért, kivételképen, hogy férjet ád neki.

– Férjet?

– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ, melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».

– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a kard minek a jelképe?

– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak. Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak, addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy olyan vicze-férjnek való ifjút.

– Péki…

– Derék levente, jó családból való.

– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én minden szertartásnak alá vetem magam.

… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától a próféta bölcsőhelyéig.

A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég el-Homrah.

«Péki!»…

EL-KÁBA YEHRAM.

A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra, majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát, hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név, midőn a többi nő csak rabnő.

Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.

Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak és bajadérnak.

Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a tanítványainak, amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat, az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.

E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide, ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer angyal!»

A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak a fogadalmi kincsek állnak.

Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.

Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából, széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton; hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog, hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon, sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.

És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a marásukat a Kaába csókjáért.

Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy maga Allah lakik ebben a sunda kőben.

Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.

A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják sorba a saját ujjaikat.

A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.

A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.

Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel a keserűsós vízzel le akarja magát inni!

A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.

– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez, parancsoló hangon.

Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá a sokaságnak:

– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.

Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.

Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az üresen hagyott tért.

Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.

– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!

A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.

Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.

A templomőrök felnyiták a Kaába ajtaját.

Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje. Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint az ihrám meg az ümög: öv nélkül.

A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt, csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező márványlapon.

A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában: «ez az én emberem valami arab yongleur!»

Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok. Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó, keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják az időt. Senki sem igazítja őket.

Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli a Szurát.

Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag ajándékot s a visszatérésre gondol.

De az most már épen lehetetlen.

A sakálok vért szagoltak!

A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét elő kell jönni.

– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga emberének.

– Péki!

Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:

– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.

S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az ajtó előtt üres marad a tér.

– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a küszöbről, mint egy gyermeket.

Még ezt is megteszik az arab erőművészek.

Mikor a herczegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:

– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?

Arra Edrisz bég így felel:

– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a próféta is így tett.»

A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab szemfényvesztők!»

Innen aztán a Zemzem kutjához mentek.

Ennek a tetejében áll oszlopokon a Safeiták makámja.

A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik bőrcsebrekkel a vizet.

Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak, hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak legyenek!

Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.

A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég előtt a gyönyörű termet körvonalait.

Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától a Merva szobráig, mint emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.

(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák, a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg uraktól!)

A SZULTÁNLEÁNYOK REGÉI.

A mint a muezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a bőjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a galamboknak papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.

Edrisz bég is megtért a maga herczegasszonyával a templomhoz ragasztott palotába.

Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk fürdőszobáiban: a mire valóban nagy szüksége van a Kaába látogatóinak.

Azután a felhordott lakomához ültek.

Abban aztán megint nagy a mohammedán hitalapító bölcsesége, hogy ha nappal megkínozza is a híveit bőjttel és a testi sanyargatással, de éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak épen nem-kérődző és nem-hasított körmű állat husát nem szabad nekik enni és kiforrott szőlőnedvet inni.

A herczegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizszsel főtt juhhús, mócsingos tevepup, (melynek izes voltát maga a próféta fedezé fel), szultánkenyér, befőtt pisztácziák, vajban sült pisztrángok, jeges sorbeth (melyhez a jeget tíz mértföldnyi messzeségben levő jégbarlangból szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. A mit az úri házaspár el nem fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Mi sem veszett kárba.

Lakoma után a herczegnő kezébe adatta a kilenczhúros lantját s szép csengő hangon énekelt valami rögtönzött románczot, thémának választva a mai nap élményeit: a Kaába-látogatást; a Zemzen kutjáról való rögtönzést azonban átengedte Edrisz bégnek; a ki szintén értett a mandolin pengetéshez s a versdudoláshoz.

Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leirta a herczegasszonynak a szép termetét, mely a szent vizzel áztatott ihram alatt kitünt; a patyolat a viztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban, hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.

A herczegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.

– Mesélj nekem valamit, mondá Edrisz bégnek. Te bizonyosan sok mesét tudsz.

– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.

– Péki! A Shekerbuli tud tündérmeséket, a Shekerpára pedig olyanokat, a mik csintalan tartalmuak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét szeretnék hallani, a mi igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.

– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?