Part 13

– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.

– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?

– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt ójt, galambot etet.

– Hát akkor mi baja?

– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.

– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorból raboltad el erővel.

– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.

– Mennyi a fiad életkora?

– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.

– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.

– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».[2]

– Mindennap Allah árnyékában járunk.

– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni valóm van itt a földön.

(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)

– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt majd mutat megváltást a sors.

– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségűl.

– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.

– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.

– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.

– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.

– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési» szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián, sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan, a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.

– Mifélét? Lehetetlen az!

– Zöldet.

– Valami tengeri istennőt?

– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s elviszi őket egy fejedelem udvarába.

– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.

– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított herczegleányáért.

– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.

– Ám lássad. De rá emlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.

– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?

– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd». Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.

– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.

– Ábrahám hatvan éves volt, mikor nőül vette Sárát.

– De ott volt Hágár!

– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled irva, hogy tenni fogod.

– Hallgatom.

– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.

Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.

Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.

Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.

Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.

A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.

A DRÁGA HOLD ÉS AZ OLCSÓ HERCZEGNŐ.

Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.

A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen: egy «sohud»-ot.

Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az «oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak ihatják, mert drága.

Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó nyelvvel.

És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.

Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár» szárnyaival kellene birni.

Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt. S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is, mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt, hanem koplalás.

Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra hatalma, hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.

Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek, húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy esztendőben.

A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi napjáról elmaradt.

Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból, épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő látta a holdat.

Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó.

Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan a hold!

Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó basa palotája elé megérkezett.

Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát aluszsza.

– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen fel azonnal.

A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott rakit.

A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más, mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán, azon függött a meztelen kardja.

– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz, hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos üdvözlése.)

– No mi baj? kérdé a helytartó.

– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat. Labbaika!

– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?

– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a zarándok.

– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján! nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi jutalmat kérsz érte?

– Azt én egészen a te nagylelküségedre bizom.

– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat. – Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki hadnagynak az albán lovasokhoz.

– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.

A basa hanyatt esett ijedtében.

– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán hónapon keresztül.

Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; – szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.

A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.

De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az egy ágyulövés.

Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a legédesebb álmaikból ugráltak fel.

Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat. Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.

A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.

Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is, kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég, A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.

– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?

– Igenis, holtszivű vagyok. Mondá egykedvüen Edrisz.

– Bizonyosan keresztyén anya szült?

– Igenis. Keresztyén volt az anyám.

– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven ürüvel az Ábrahám oltáránál?

Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.

– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még inkább fázom tőle, mint azelőtt.

– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit. Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona. Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.

Edrisz bég kiváncsi volt az ilyen szívhuzásra.

A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül, úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot nyomott az ajkára.

Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.

De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa lábaihoz s azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje fölött.

– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!

Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját s visszaindult Mekkába.

A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.

De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt, s nyomban utána következett a másik.

– Ez a tengerről jön.

Azután még több lövés… egész hétig.

– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az – iblisz!

Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.

Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának, hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a sütés-főzéshez.

A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz. Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az «arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.

– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó; szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan egyenesen az ő palotája felé tart.