Part 12

A polypnak nincsen neme: sem hím, sem nöstény, önmaga teremti magát. Ifja-fia oldalaiból nő elő; s a hány, annyi szájjal eszik s valamennyi száj a közös testet segíti táplálni.

Egész naphosszant el tudtam nézni e féregírtó szörnyetegek működését a tópartról, mint emészték fel a naisok miriadjait, s míg ők maguk a felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb lett s nehéz tószagát veszteni kezdé.

Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a víz színén.

Bábi ez alatt folyvást lejárt a tóba fürdeni.

Egyszer rohanva jön vissza hozzám s veszett ugrálást, bukfenczezést kezd el, előttem veri magát a földhöz és a mellett nem tud hangot adni.

Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes hártyával, a mi feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubiczkoló medvének hirtelen ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja? a lélekzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polyp zsákjának a szája össze volt szorulva a nyakán.

Én hirtelen ketté hasítottam a polypot késemmel, kiszabadítván veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny egyszerre összecsapta a két szélét s megint egy egész lett, s hogy megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát, mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, piócza arasz-ugrásokkal.

Ez idő alatt a vízen kívül is kezdett a föld teremtő ereje működni.

A mi a hegyekről aláhordott törmelékből legfelyül maradt, az a korhadt fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni. Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágbogas, korallalakú gombák, miknek jó illata ehető husát kinálja. De a mellett bűzös penészfajok, egyenesek mint a pálcza, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú páfránok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt s mik kikelésük első órájában, mint fellegző port hintették szét termékenyítő hímporaikat.

E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is észleltem; mik néhány nap mulva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben levágtam, a csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté kellemes itallal; a kosborfélék (orchidæák) tíz óra alatt kivirágzottak, s itt tapasztaltam, hogy az Áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is örülnek, éreznek és szeretnek.

Mind e rendkívüli gyors tenyészetnek természetes oka volt.

A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között évszakokra van bízva.

Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az özönvízelőtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét, nyolcz, kilenczszáz esztendőt? Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem meghatározta az évet a termő gyümölcs. «Egy» aratás, «egy» gyümölcsszedés: «egy» esztendő. Úgy, de az ő idejükben «egy» csillagászi év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, a mik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik meg, s egyedül a szent «kenyérfa» az, mely túlmegy a naptári esztendőn, s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvenczéül e fa gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi «ismeretek fájának», melynek almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminczkilencz esztendős hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat úgy hiszem, tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.

Hét nap mulva egész ősbozót zöldült a tó környékén s a volcán körüli hegyoldalokon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a folytonos világítás miatt.

Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polyp volt az egyedüli úr a vízekben.

Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetetlenné tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt ha nagy halak megeszik, ismét kivetik a gyomrukból élve. Ezt ha a sirályok elkapják, visszadobják a vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.

Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt nyújtott elém a tó színe.

Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, uszott az a bámálatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a «tarajas quál.»

Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappan-buborék s épen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú fürtalakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a fonál, mint vékony láncz, mint árpaszemek fűzére.

S ezek a vékony fonalak képesek ölni.

Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagját, s akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a vízből s vitorlául szolgál neki.

S a mihez ez állat hozzá ér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá, ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind «prüszkölni» kezd tőle.

Ezek a quálok huszonnégy óra alatt kiölték a polypokat.

Elnéztem bámulva e harczot. A mint a quál hozzá ért a polyphoz, ennek lehullottak a fogó csápjai, megszünt élni. Egy nap mulva az a szívós, széttéphetetlen test, melynek minden levágott íze ismét új állattá alakul, szétfoszló nyákká vált, (úgynevezett «priesteleyi anyaggá») melyet felszívtak a vízi növények levelei.

Most azután ismét a quál maradt az úr a vízben.

Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb életműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. A hol a quálok megjelennek, ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.

Egy újraébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.

Mi ölte meg őket?

Egy picziny kis rovarnak a lárvái; a miknek alázatos neve «cyclicon pediculus.» Ezek meglepték a víz szinén pompázó quálokat, s ezernyi lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.

Nehány óra mulva fellegei szálltak fel a tóból az apró repülő kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől, mint nálunk otthon a «Tisza-virágzásakor.» Az első repülő rovar megjelent az újjá született földön.

E látvány gyönyörét én le nem írhatom.

A föld újjá születésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó gyorsasággal. Rövid álmokat tartok s valahányszor fölébredek, egy újonszületett országa az állat és növényvilágnak tárul elém.

A növény közt még mindig a lopvanőszök (cryptogamia) az uralkodók; bokornagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák, üresbélű páfránok; és köztük az élődiek pompás serege, miket csak bizonyos rohadtnedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak, meg nem jelennek; a kosborok, czipőczímek (orchydæák, calceolariák,) pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia, félig gomba, félig virág, melynek átmérője nagyobb egy emberi lépésnél, levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő fűvek? A mik egy nap alatt embermagasságra nőnek s másnap már kivetik kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a nád-erdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések jelentik előre, hogy onnan egy növény-fejedelem fog kitörni nemsokára: még nem tudni, hogy mi? talán egy yucca, talán egy káposztapálma, vagy egy csirájában is óriás kókusz?

S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s a mik szomjazzák a vért. Nadályok, szipolyok, pokolfuriák, azután csőalakú holothúrok, (a tó vize sós); köztük trepangok, a miket már emberek is esznek (igaz, hogy chinai emberek), csillag alakú érdemrendmimelő puhányok; meduza-főhöz hasonló körül-kigyó szörnyetegek, a mik közül egyszer előmászik a rák, s ez már a száraz földre is kilátogat.

De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet s nem enged műhelyébe letekinteni.

A vajudó víz-fenék már emberi szemnek hozzá járulhatatlan. A tó környékét a nádak, bámbuszok, rotangok és czukornádak minden berkei veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják s azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.

Mi történik a mélyben? azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az első állathang: egy béka ümmögése; s a mely órában megjelennek az első repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok osztovátáikkal a fűszálakon s szövik a selyem hálókat kerekre, s a mint a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák s viszik el télire.

És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a nyelvével csettentene s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy emberkarnyi hosszú csoda állat; lomha, lapos, meztelen test, fekete színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kigyó, melynek elől két lába van a feje alatt és felyül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá két oldalán. Mi ez? Salamander, Triton, Syrén, vagy Amphyon? vagy hybridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő, párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A legártatlanabb szörny, a kiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él? hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében? A syrén minden nap új meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek bünhödése is van.

A hol egy tóból mocsár lesz s a hol a mocsár szikkadásnak indul, ott a lég rohasztó lázak ragályával telik meg s abban emberi életműszernek tartózkodni nem jó.

Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miasmáitól lehetőleg meg legyek védve; más részt abban is biztam, hogy itt a folytonos egyforma melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha valaki nagyon megvert volna s a lábaim nem birnának s a fejem nehezebb volna, mint az egész testem.

Még sem akartam arra gondolni, hogy visszamenjek a hajóhoz.

Meg akarom látni a teremtés mystériumát mind végig; ha mindjárt belehalok is.

A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-fel fuvódott s megint lelohadt.

Mi születik meg ebből?

A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. A szétnyiló equisetumok és lycopodiumok szálai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt. A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kigyók, csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én még sem mozdultam el helyemből. Néztem, mi születik meg abból a vajudó dágványból?

Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arczomról a maró bogarakat.

Én lestem a dágványt.

Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott; mintha dagasztaná valami.

Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló tag: talán kezek és lábak.

Mi fog születni?

Ember? vagy óriás-gyík? vagy a kettőnek szörnyfajzata: a «Triton Gygas?»

A láz egyre jobban erőt vett rajtam.

Folyvást világosabban idomulni láttam a dágványból kidomboruló körrajzokat.

És ekkor egy kínzó pokolbeli gondolat lepett meg.

Ha én abban a perczben halok meg, a mikor ez a csodaszörny megszületik, akkor az, a kinek még lelke nincsen: elfogja magának az én lelkemet s akkor ebben élek tovább. És akkor ez a szörny-test kényszeríteni fog engemet, hogy megegyem, felfaljam mind azt, a mi e szigeten élő lény: hű Bábimat legelébb, azután apósomat, a jó öreg Lamekhet, a kit kihoztam a kristálykoporsóból; s végre Nahámámat is, a kiben szivemnek szive él.

Ez a gondolat kétségbe ejtett.

– Óh Naháma!

– Itt vagyok! suttogá egy édes hang fülembe, s egy szabadító angyalarcz mosolygott le rám; míg az öreg Lámekh alakja lábamnál omlott le térdére, legelőször is hálákat adva az Úrnak, hogy őket feltalálásomban megsegíté.

Az én kedveseim aggódtak hosszas elmaradásomon, s a mint a szikkadó völgy mentében járhatók lettek a partok, utánam jöttek arra a helyre, a mit czélomul kitűztem.

A patriarcha legelőször is gyógyításom után látott. Ismerte a füvek erejét. Melyek azok, a miknek kifacsart nedve a gyomor szálagaira zsongítólag hat, s a mik összezúzva a testre kötve, a belső hőséget kiszívják; megitatott, bekötözött. Itt volt az ő ősvilágának flórája együtt.

Azután ketten fölemeltek, rátettek Bábi hátára, odakötöttek, hogy le ne essem róla.

Én, kezemet a sűrű bozóttal benőtt tófenék felé kinyújtva, rámutaték a vajudó dágványra.

Lámekh oda pillantott, s azzal kezét arczára csapva kiálta fel (a rémület hangot adott neki) «az óriás!» s megkapva egy kezével az én karomat, másikkal Naháma kezét, nem sejtett erővel kezdett el futni e helyről, hátra sem tekintve többé. A kiszikkadt völgy mentében sík út volt már a futásra. Addig meg sem pihentünk, a míg el nem értük a Tegetthoffot.

Velem jót tett a gyors nyargalás, tökéletesen kiizzasztott, csuron víz lettem; egy párszor az útban álló patakban megfürösztött Bábi, a mi megint úgy hatott rám, mint a Prisznitz gyógymód: mire a hajóra értem, minden bajom elmult. Bizonyosan segítségemre jöttek a megszabaduláshoz Lámekh gyógyszerei és Nahámám buzgó imái is.

Csak a fáradság volt az, a mi még ágyba feküdnöm kényszerített.

Az egész szigeten húsz fok (Reaumur) volt már a meleg.

Valjon mit szül a dágvány ez éjjel?

NE TOVÁBB!

A láz és fáradság után mélyen és hosszan aludtam. A mi fölébresztett, az a metsző, éles hideg volt.

Mikor felnyitám szememet, azt láttam, hogy Naháma prémes ruhájába van öltözve s szobám vaskemenczéjébe tüzet gyujt.

A hévmérő tizenkét fokot mutatott a 0-on alul a szobában, s poharamban befagyott a víz.

Mi történt itt?

Felugrottam ágyamból. Naháma segített legmelegebb öltönyeimet felvennem, s a lépcsőkön a födélzetre felkapaszkodnom; Lámekh ott térdelt és karjait kiterjesztve imádkozott.

Körülöttünk északsarki éj volt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Mi történt velünk?

Az történt, hogy a tengeráramlat megfordítá az egész szigetet, s ez által a naphthavolcán a sziget hátuljára került. A belőle kiömlő petroleum most már nem folyja körül a szigetet, egy felhőboltozatot képezve fölötte, hanem elmarad a háta mögött s nem is foly többé oly bőven, miután az előre haladás okozta vissznyomás megszünt ellenében. Ugyanakkor a kőszénréteg közé beszakadó tenger-ár eloltotta abban a tüzet, s a volcán nem lobog már jobban, mint egy világító torony.

A tűzveres felhőkárpit eltünt az égről, az utolsó elvonuló felhők vastag hóréteggel takarták be a földet; hegy, völgy fehér.

S a veres ég-padmaly helyett a sötétkék firmamentum csillagai szikráznak fejünk fölött, s fenn a magasban egy láng-koszorú lobog, egy tökéletes kör, melynek központjában úszunk, s mely köröskörül sárga, rózsaszín és zöld sugár-kévéit, sötét ablakoktól megszakgatottan, a világ mind a négy része felé lövelli szét. Ez az északi hajnal, melyből, mint a szivárványból, eddig csak a félkört látta halandó ember. Mi az egész kört látjuk ragyogni.

Tehát az északsark alatt vagyunk. A gönczöl sarkcsillaga épen a fejünk felett. A delejtű nem mutat irányt többé: lebeg határozatlanul.

Az egész földet, melyet újra születni láttam, látom most meghalni újra.

Hóvilágnál, északfénynél bejártam még egyszer Nahámával és Lámekhkel, kísérve hű medvémtől, a csodaképen átalakult völgyet.

Se növény, se állat nem volt benne többé.

A buja délvirágok, a tultengő lopvanőszők a fagytól összezsugorodtan feküsznek a hó alatt eltemetve. A náderdő csak törmelék már, s minden alszik újra.

Csak a tó közepén, a befagyott dágvány szérüjének körében látszik meg még a hótól eltakartan is egy kidomborodó szörnyalak óriási körrajza. Széles fej, hátgerincz, kezek és lábak. Megölte őt a föld, mielőtt megszülte volna.

Még egy meglepetés várt reám. A ragyogó északfény mellett a Zichy-előfok ormait és a volcán czukorsüvegét rózsaszínű fényben láttam tündökleni. Egyszer aztán az északfény lelohadt, kialudt, s a láthatáron egyedül tündökölt teljes ezüst fényében a tele hold.

És akkor bámulva láttam, hogy úszó szigetünk hegyei-partjai most is eleven karmazsin fényben égnek, míg a lapályok gyönge rózsaszínnel vannak bevonva. A lábaink alatt ropogó hó maga is rózsaszinű volt.

Ez tehát nem az északi hajnal viszfénye; ez pirosra festett hó.

Ross kapitány is találkozott északsarki útjában a Baffin öbölben egész rózsaszínre festett partokkal. Azoknak a havát egy apró lopvanösző spórái festették meg ily pirosra, miket elneveztek «uredo nivalisnak» (hórozsda). Hanem a mi havunk festanyaga más. Ez a volcánban felforrott kőszénkátrány terméke, mely a belé omló tengervíz savaival a földkebel erős tüze közepett titokteljes vegyészi alakítással egyszerre színeket állított elő, a mik a fellövellő gőzben a hófelhők közé keveredtek, rosanilin, azalin, harmalin és fuchsin, minden csodaszép változataival s most itt úszik a sötétzöld oceán közepett ez a darab föld, karmazsinnal, miniommal és karminnal örök időkre hajnalszínűvé festve.

*

Minden szárnyasa a jégvilágnak elhagyta úszó földünket. Hajóink vitorlái néptelenek már. Egy vadlúd maradt bezárva egyik szobánkban. Most leirom ez eseményeket, a mik a Tegetthoffon és környékén történtek, s azon módon, a hogy galambpostával szoktak üzenetet küldeni: elküldöm ezeket a vadlúd által a nagy világba. Talán megkapja valaki. Talán lesz, a ki hitelt ád szavaimnak s elindul felkeresésünkre.

Kelt az északi szélesség 90-ik foka alatt az örök éjszakában.

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

ALOF-BETH-GOMÁL MOLLAH.

A kik a syriai nyelvvel ismerősek (s ugyan ki ne ismerné?) rögtön ki fogják találni, hogy ez a név Alof-beth-gomál Mollah annyit jelent magyarúl, hogy «Ábéczé bácsi». S ez a név a lehető legnagyobb megdicsőítés halandó emberre nézve. Mert valamikép az Alkorán az a könyv, a melyben minden tudománya a kerek világnak bennfoglaltatik; azonképen az ábéczé az a könyv, a melyben az ember minden betűt megtalál, s ezen betüknek összerakásától függ, hogy minden kérdésre megkapja a kivánt feleletet.

Alof-beth-gomál Mollah az igazhivők órákuluma.

Eredetét a régi «Koreis» törzsből származtatja. A törzs maga rég kiveszett már. Elfogyasztá a szent élet, a testi élvezetek megtagadása: a mi megmaradt, elpusztíták a vahabiták, a mollah maga képviseli az egész népcsaládot, melyből maga Mohammed próféta is eredt. Ez idő szerint terjed az életkora százhuszonhat esztendőre. «Meghalhatatlan» ember.

A lábaira már nem bír felállani, s a kezét nem bírja a szájáig emelni; de azért a legjobb testi-lelki egészségnek örvend. A ki hozzá jön tanácsot kérni, jövendőt mondatni, annak kötelessége a prófétát megetetni és megitatni. Nem nehéz kötelesség, miután az öreg növényfogyasztó.

A ki hátrafelé száz éven végig lát, az bizonyosan előre is épen olyan messze belát a jövendőbe.

Alof-beth-gomál Molláhnak a feje a mohamedánok konversations-lexikona s a bölcseség tárháza.

A bölcseségét semmi sem bizonyítja oly határozottan, mint az, hogy saját magáról milyen jövendőlátással tudott gondoskodni.

Egy olyan törzsnek az ivadéka, melynek kiirtására volt kihúzva minden fegyver, barbarok és versenytársak kezében; kénytelen volt olyan rejtekhelyet keresni magának, a hol rá nem találnak. Csakhogy ott meg elveszhet éhen, vagy a puszták ragályos lázaiban.

Alof-beth-gomál kiválasztotta magának menedékül azt a völgyet Tunis tartományában, a melyet az «egészség völgyének» neveznek, a hol örökzöld cserfa a fenyővel és pálmával csodálatosan összekeveredve, életgerjesztő balzsamával gyógyítja meg az odamenekülő nyavalyásokat. S a hol még az ellenséges növényóriások is ki tudtak békülni, az emberek közt is aranykorbeli jóakarat az egyedüli törvény. Az arab közmondás szerint az «Ain-draham» (ezüst forrás) tartományában bátran járhat végig egy szűz leány, arany koronával a fején éjszaka – egyedül.

A hajdani carthagóiak s a római Cæsarok egykori kedvencz paradicsoma most is tele van még a régi nagyságot hirdető paloták romjaival: a chemsui márványbányákból került meseszép antik-sárga, rózsaszín, zöld és erezett oszlopok még tartogatják a bazilikák, az amphitheátrumok arkádjait s hirdetik Nerva Traján örök dicsőségét, de Alof-beth-gomál Mollah nem választá ez üres palotákat lakhelyéül; hanem bevette magát a szuk-el-tnini sziklasírboltok egyik üregébe s ott megosztotta a Flamen Martialissal a fekhelyét: a sarcophag fenekén alszik a Flamen, a tetején a Mollah.

Ha a Mollah most százhuszonhat esztendős, akkor nyolczvan esztendő óta kell neki abban az oduban ülni. És mégis tudja, a mi az egész világon történik. A kik tanácsot kérni jönnek oda hozzá, azok hordják azt össze neki. S eljárnak hozzá a kicsinyek és nagyok, a gazdagok és nyomorultak, a hatalmasok és az üldözöttek; és különösen, a kik szerelmesek. És még azután, a mi legkülönösebb baj: Európában alig ismeretes, de a Keleten sűrűn előfordul: a «halott-szivűek». A szerelem halottjai inkább.

Ilyen «halott szív» volt a syriai kormányzónak, Tefik beynek a fia, «Edrisz-el Homrah-emir».

Azért hítták «el Homrah-nak», (veresnek) mert az arcza, a keleti faj olajbarna szinétől elütően, piros volt. Olyan piros, mint a rózsa. És a szíve mégis halott volt.

TEFIK BEY ÉS A PRÓFÉTA.

Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig «deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?

Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal; kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.

Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát sziklaodujában.

Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.

– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.

– Hát engem csak hollónak becsülsz?

– Nem. Te vagy a keselyű, a ki a beduintörzseket megeszed, Tefik bey.

– Honnan ismertél rám?

– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?

– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.

– Miben szenved?