Part 11

Mernem kellett mindent, ha megakartam nyerni mindent.

Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag jégtetőről alácsusznék. Lehet, hogy e lecsuszás által még jobban megfeneklik a torlasz aljában s akkor a jégsziklák, a mik képtelen szeszélyes és minden egyensulyról való fogalmat kigunyoló alakokban meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy útat tör magának egész addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt azután egy hatalmas salto mortale vár reá, a meredek jégfalról tíz méternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kisérleten derékban ketté törik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden veszélyen kivül van.

Ha már annyi vakmerőséget elmertem követni, hadd kisértsem meg ezt is.

Eszközöknek nem voltam hijával. A hajón voltak jégrobbantó torpedok, villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát s aztán a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.

A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegethoffon végig valami kisértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával. A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S a mint aztán egyszer megindult, azontúl feltartóztathatatlan volt a rohanása. Éles fenékgerincze harsogva tört útat a jég között, s félperczenkint növekedő gyorsasággal iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben álló jégsáncznak, mely egy kis városi utczasor tömörségében nyult végig előtte. Nem volt szüksége többé torpedora, hogy azt keresztül törje.

E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árboczra, s ott az árboczkasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén kellett tartanom e válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és körülöttem.

A kormánypáholyba siettem s a legelső gondom volt magamat a térdemnél fogva a kormánypadhoz hozzá kötözni.

Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe, orrával előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem merülünk; a mi vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihuzzuk vele. A hajó megint felszinen lesz egy első percz mulva. Hanem az a baj támadhat, hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt kiviszi az öbölből s eltávolítja a száraz földtől. Jó szerencse, hogy rajta vagyok, mert ha itt hagy a hajó, utána nem tudok menni.

Most azután, ha ezt a katasztrófát túlélem; ha a csontjaim össze nem zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy a mint a hajó elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket s a keletfelé nyilt öbölben a hajónak nyugoti irányt adjak.

Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész jégtornyok hullottak két oldalról a födélzetre; a másik perczben harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, a mik a másik perczben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegethoff a víz alá merült.

Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a lábait kiszabadítja és uszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz s nem fogtam az uszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.

Számláltam a perczeket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a kezemből. Már százhuszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb buvár sem állja ki lélekzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. Azért sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegethoffot el nem hagyom. Mi egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.

Csaknem elvesztém már az eszméletet, midőn a vízboltozat fölöttem elkezde világosodni s két percz mulva megláttam az eget fölöttem nem kékleni, hanem veresleni.

Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A Tegethoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom; a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett felhasználnom az időt, a míg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart a hajónál. Perczenkint lassúdott az; úgy, hogy mikor az új öböl keleti partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen megfeneklettünk. A hajó nem dült féloldalt, tökéletesen befurta magát az új zsurmalékba (detritus). Én még fölösleges elővigyázatul a kis horgonyt is lebocsátottam s ekként biztosítottam a Tegethoffot minden eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld eltalálna sülyedni, az égő kőszén és petroleum a jéglapot kiolvasztaná alóla: akkor felmenekülünk a Tegethoffra.

A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő czifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.

Ekkor aztán lehívtam a Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a Tegethoff megszabadulásának s örömében mindjárt hidegfürdőt vett az új öbölben, ő szárazan maradt az árboczkasban; de nekem volt benne elég részem s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy fáradságos munkában.

EGY ÚJJÁ SZÜLETŐ FÖLD.

Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim számára a katakombához.

A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgy, hogy gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.

Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire haladva, az öböl tulsó feléig hatolt, s ez által egyúttal ki lettek kerülve a közbeeső tavak is, a mik idejövet utunkban álltak, s a szánnalhaladást akadályozták volna.

Lámekhet és Nahamát még mindig a Kain sirboltjában találtam.

Épen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos szándékában, a mi ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás: áhítatosság fejében meg akarta gyujtani a serlegben levő gabonát égő hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.

Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla; felvilágosítva, hogy innen a füst ki nem mehet; már pedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi, ha a füst egyenesen felszáll az égre.

Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt a mint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.

Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen művészek ebben az asszonyok; egy darab kelméből egy percz alatt öltönyt varázsolni: egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó izlése is volt; a czifra kelmék közül az egyszerű csillagos amerikai lobogót választotta ki; jól illett arczához, karcsú termetéhez; olyan volt benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kék-róka bundát rátettem a vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart istenasszonyához.

Igy ellátva aztán kivezettem őket a szabadba.

Azt hittem meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak; azonban épen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.

Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba menekültek, épen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó sürű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a hegytetőkből kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is rózsaszínűvé varázsolja.

Hanem a Tegethoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a fődélzetre vezettem, mely most is tele volt az éjszaksark minden madaraival. Ott ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának azokra.

Lamekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát valahonnan az égből.

Mirevalók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a nagy vashengerek? Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a fából épített barlangot, ezt a gerendából összerótt nagy katakombát? Ki cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert és egy sima fényes lapból kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?

Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, a ki ilyen repülő várban lakik.

Ott hagytam őt Nahamával s magam a szánnal és Bábival visszatértem a katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, a hol lakni fogunk. A Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a gabonafélét azonban zsákokba töltöttem.

A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét őrölni. Élelmi szerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink egész tojásraktárt képeztek s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet kifogtam közülök pecsenyének, a többi még csak odább sem repült.

Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis confessionalis nehézségem támadt.

Az áldozat kérdése fölött merült fel közöttünk a dissidentia.

Ő, mint orthodox Kainista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neolog, abban találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.

Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett másznom a vitorlarúdra s kiválasztanom a legkövérebb vadludat; penguinnal meg épen tele volt a matrózcajute; míg a gabnafélével takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull s ezen a földön több kenyér nem terem.

Hanem az öreg nem engedett s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon, teljesítenem kellett Lamekh kedvét.

Hanem gondoltam ki a számára valamit, a mi a scrupulusait eloszlassa. Az ötletet ő maga hozta kapóra az által, hogy legelső megáldozandó terményül az «Arais el Nil» magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém, nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, a mi megint a mákhoz hasonlít.

Ez a más valami a puskapor.

Az áldozat symbolistikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az, hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.

Az itteni ködös páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. A nelumbium mákmagjainak olajos füstje, a mint az izzó szénnel rakott serpenyőből kiszállt, szétterjedt a hajó fölött s az kétségbe ejté az ősapát.

– Megállj öreg, mondék neki, már most próbáljuk meg az én mákomat.

S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőporderczéből, a mi nagyon hasonlít az «Arais el Nil» magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.

Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem vagyok neki többé Nephitin, se Eliud; hanem igazhivő, a kinek áldozatát szivesen fogadja az ég.

(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett «angyalok»-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az «Eliud», a varázsló, csodatevő faj, s az Eliudoké az «Óriás», az emberevő, ki miatt az özönvizet a földre bocsátá az «Úr».)

E naptól fogva Lamekh minden nap áldozott egy csipetnyit abból a mákból, a minek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, a hol puskapor van, így áldoznának vele, mint hogy arra használják, a mire?

Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást szerezzek magamnak a felől, hogy mi történt voltaképen ezzel a darab földdel?

Kiszemeltem magamnak a Zichyhegy északnyugoti egyik ormát observatoriumnak s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki eszközöket, dioptrát, távcsövet, sextanst, astrolabiumot, s elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki ellopja.

A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy nagy úszó sziget, elszakítva a száraz föld nagyobb tömegétől, alakjára nézve hasonló Izland szigetéhez.

Északi részén emelkedik a működésben levő volkán s az hegyesen és menetelesen, mint egy sarkantyú furódik az előtte álló jégtengerbe, utat fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petroleum, mely még sokáig fog égni a tenger szine fölött.

Hogy ez égő naphthatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet? ennek az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb s az folytonosan érinti a jégcontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.

E szerint délfelé, a hol a Zichy-előfok áll, lábánál a szabad öböllel, s abban a Tegethoffal, egészen ment marad az égő petroleumártól.

A két oldalról felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget fölött, s azt az égő petroleumár s a lobogó naphthavolcán megvilágítja. Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.

S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek, mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.

Távcsövem előtt feltünnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferencz József földtől! És én hozom a magunk quotáját a felfedezett országrészből in natura! s még hozzá az egész tengerészetet is!

Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak.

A napvilágot pótolja felette a köröskörül vereslő égbolt. A folytonosan támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjszaksarki hideget, s az alatta égő kőszénréteg folytonosan egyenlő tropicus hőséget kölcsönöz neki. E hőség a kőszénréteg alatti homok és agyag-rétegen át nem hatolhat, hogy a jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszinről már minden jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja s a szikkadó mocsárokban okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld nem halott; az tele van növény és állatfajok csíráival, embrioival. Ha víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos nedvbőség, és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab szigetföldünk egy nagyszerű «hollandi melegház», melyben nincs évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel együtt halad, s az éjszaksarkhoz mentől közelebb haladunk, annál nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek, a légmérsék örök egyformasága mellett.

E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb magát a mocsarat, azután a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát s aztán elindul «önakarattal» a nővirágot felkeresni s ha rátalált, együtt leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bógáncs. A hegyoldalakat befutja a rotang.

S a hogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? vagy új fajokat, a mik a most meglevőktől elütnek? mint az ausztráliai fajok az európaiaktól.

Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? azteket? mesebeli óriást? vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homorodalmási barlang hagyományos regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi örököseinket?

AZ ÚJ TEREMTÉS MŰVE.

Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni, azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni, mely a naptha-volkán közvetlen közelében esik, s mely az égő kőszénréteg felett fekszik s annak egész melegét felveszi.

Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó s az oly iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem csónakázni nem lehetett.

A sár maga tele volt az őskorban elhalt, addig jég alá temetett növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rohadás alkatrészeivel.

Igazi «tohu wabohu».

Megkisérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem. Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.

Az alatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira hatoltunk, hogy egymást megtudtuk érteni, akkor én elmondám ő nekik, hogy minő világ van még rajtunk kívül? Mi él, halad, történik ebben a világban? s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is elfogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá: «nem lehetetlen» s megigérte nekem, hogy ha haza kerülünk Magyarországba, előadást fog tartani a magyar tudományos akadémiában az ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harczairól a nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.

Az öreg, a mint egy kis ámbraszeszszel felfrissíté életműszereit, bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.

Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a «Nod» s elsorolta a növényeket, a mikkel az ő idejében annak hegyei völgyei fedve voltak.

A mezőkön termett a «Chitta,» a tavasz-búza, és a «cussemet» a tönköly, s a kétféle kedvencz hagyma, a «B’Zalim» és «Chaszir»; a felfutó «phol» valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú «Shumim», a hatsoros kalászú «S’óra.» A fákra felfolyó «gephen» hozta az édes fürtöket, miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt, terítve lett a dinnyés «dudaim» indáival; gyümölcsöt adott a «Shikmim» és a «Shaked,» az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a «kimosh» és a «chabatzelet,» az nárczis, ez liliom; s a kedvencz parperot zöldségét szolgáltatták a «challamut» kövér levelei, míg a «dochan» szárából édes mézet facsartak; (talán ez volt a czukornád;) a Noé bárkájáról emlékezetes «Gófer»-fa pedig volt az örökviruló cziprus, mely a hegyoldalakat fedte.

Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre s addig erőltette emlékezetét, míg megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton keresztül, melyen a volcánhegylábig el lehetett hatolni.

Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkisértem a volcáni táj megközelítését. Búcsut vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a szükséges élelmi szereket s Bábit társul vive magammal, elindultam az öreg által jelzett úton.

Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon, hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.

Nyolcz órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt, eljutottam a naphthavolcán közelébe.

A volcán végső előfokát képezte a hegygerincznek, s innen rajta egy üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző mosolygó vízlap. Ez vérveres az ég viszfényétől, és nem csak attól.

Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekedő meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fütik alulról!

A sár, a melyben jártam, a völgybe leérve, melegített!

Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne. Valjon az állat születik e meg elébb, vagy a növény? ez a tudósok nagy fejtörése!

Ha én nehezen türtem ez üvegházi meleget, Bábinak, a ki ehhez nincs szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előre szaladt, hogy mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubiczkolta ki magát, már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.

Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett, most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres színt ugyan Bábi egy percz alatt lerázkódta magáról; tehát az nem volt festőanyag.

Magam is lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle. A víz czinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harczol, egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatatlan világnak, kigyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésük, sülök, kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak, hattyúnyakak, elefántormányok, palaczkok, bajuszos gyöngyök, postakürtök, harangok, zeg-zugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós sújtások, csiptetők, egyszarvuk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok, napernyők, jáczintok, czápák halász hálókkal, és forgó karokkal: és mind ez egy pohár vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré váltnak látszik tőlük.

Tehát az állat született elébb, mint a növény.

Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt.

Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a kedvemért. A tó felszine nem veres már, hanem zöld.

Azon hat óra alatt, a míg aludtam, benőtte a felszinét a békalencse. (Lemna.)

Ez hát a növényeknek az őse: az első szülött.

És a mint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbbé vörös, az ázalagok megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonálalakú veres férgecske uszik: egy naida. (Nais proboscidea.)

Ez a legelső pusztaszemmel látható állat, mely az első növényt, a vízi lencsét követi.

A naida felemészti az ázalagot, nyolcz óra mulva már ezektől hemzseg a víz s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg átakarna alakulni egy nyüzsgő féreg-tömeggé.

A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kigyó alakban, nyúlós testtel, eviczkelők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül usznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge, megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét; s ugyanakkor a tó-part mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy sokkal magasabb növény, a hinár hozzá szegődik a békalencséhez; a sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő növény.

Ujabb huszonnégy óra multával a nádgyökereken megjelenik a minden habarczok és vízbenjáró férgek ura, a polyp. A férgek fátumának lehet azt nevezni.

Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a mult században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, a hol férgek laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent megtámad, megemészt, elfoglal, bekeblez, átalakít.

Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj első ízénél. Alakja hasonlít egy keztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzá ragad, s azt a polyp bekeblezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet fordítani, mint a keztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal emészt; ha elvágják hosszában két felé, a széthasított darabokból két külön állat göngyölődik össze s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek s két állat lesz belőle. Ha egy polyp elnyeli a másikat, a mi olyankor történik meg, mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, a míg összeérnek s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos rokont is, akkor az elnyelt keresztül furja magát az elnyelő oldalán s összenő vele, és lesz akkor egy állat, két szájjal. Csinálnak coalitiót. Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad nagy halakat, s azokat is elnyeli s a mint a hal szétfeszíti végtelenül nyulékony zacskóját, a polyp átlátszó testén át úgy tünik fel, mintha csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony hólyag őt megöli, nedveit kiszívja s csak csontjait, bőrét veti ki magából.