Part 10

Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak ásva: a puzzolan-tufa.

A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a lávában támadt repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.

Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhanguak.

A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve tizennégy óriási kehely.

Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva: néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének» nevezik azt.

A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.

A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak.

Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.

Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén, épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy «naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.

Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:

– Kain.

… Az első gyilkos a földön.

… A testvérgyilkos ős.

… A kinek az Úr ezt az átkot mondá:

– Fuss a földről, fuss az én orczám elől! Legyen ellenséged a föld; és ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!

És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek előtt és «hétszer átkozott legyen az, a ki őt megöli».

Az a bélyeg most is ott van még a homlokán.

És mi mindnyájan, a kik az arczunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez első szülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Aristocraták. A többi mind Seth-ivadék, a harmadik fiu családja. Abelnek nem volt utódja, mert épen a menyasszonyaik felett vesztek össze s Ábelt vőlegény korában ölte meg vetélytársa.

Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elitélt ember. Az első földönfutó. Az első földmives.

A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem érzé azt. Ő az ő gyermekszivével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az, a kit maga előtt lát s a gyermeki kegyelet ösztönszerü vonzalmával csuszott oda hozzá térdein s aztán áhitattal megcsókolá a nagy halottat. Azon a helyen csókolá meg, a hol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete, letörölhetetlen, örök időkre elmulhatatlan folton a homlok közepett.

S arra az egész hulla egyszerre porrá omlott.

Hamuvá lett minden atomja, mint a hogy porrá omlanak a legelső érintésre azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban találnak.

Minden: haj, kéz, koponya, egy alaktalan portömeg lett.

Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék, ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó csodának.

Kain megszünt viselni az Úr átkát, azt a megismertető bélyeget homlokán.

Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette azt róla az Úr!

Most már csakugyan a mi örökségünk volt a tizennégy serleg.

Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sirt keservesen.

Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságrajutás legelső fájdalmait, akkor kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:

– Nedánja. (Ez a te nászhozományod.)

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mi lehet abban?

Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a silicat-spongia kehelyről a tuffa födelet.

A legörvendetesebb meglepetés várt rám.

A Neptun serleg töltve volt buzával.

Nem olyan buza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú és három élű. Hasonló azokhoz, a minőket az egyptomi mumiák szájában találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még nehány század előtt a velenczei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, «grano duro»-nak neveztek.

A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam a hajdankor ingyentermő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe halmozva egymás fölé; az «égharmatpép» (festuca fluitans) – a «vérköles» (digitaria sangvinalis), a «Jób könyei» (Coix lacryma Jobi), a «mocsár-rizs» (zizania palustris), az «áldott kása.» (Elymus.) Egy serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén teremnek, (Cyperus Esculentus.) És még számtalan mag, gumó, vetemény volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a kenyérteremtés primitiv gyüjteményei, mikkel az ősember kisérleteit tevé titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt, és vizfenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet föltételét, a minek neve «mindennapi kenyér.» Ott voltak a kelyhekben a luzula lencséi, mit a gyermekek «nyulkenyér»-nek hínak, tófenék termette gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, mikből Herodes idejében az egyiptomiak kenyeret sütöttek s mit a zsidók «Orias el Nil»-nek neveztek; a kék nunufár cseresnyemag nagyságú babjai, s a pompás «tamara» (nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek tartottak s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a «ticor» (Maranta), a cardamomum ékalakú magjai, miknek ős termelés módja az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt a magtermő cardamomum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg ujra el nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce «Ensete edule»-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt; ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a buzát felfedezték.

És ezt mind Kain találta fel: a gyülölt, a megbélyegzett, a számüzött Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a kenyértermesztés örökségét.

S a hitrege tanulsága mélyértelmű. A «kenyér» az, a mi a testvérgyilkos hajlamokat ébreszti. Kenyér az, a miért egymást gyülöljük. Kenyér az, a miért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; a miért irigy, a miért lázadó, a miért hódító. Az a kenyér.

Kain kettős öröksége együtt szállt reánk s együtt száll tovább unokáinkra: a kenyérkereset és a testvér-gyülölet.

A fölmívelés ősapjának sirját mivel lehetett volna pompásabban feldiszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek millióinak táplálékot adnak?

S a fűmag örökkévaló. Olyan az, mint a gránit. Ezredéveken át eláll.

E tuffabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden szem, mintha az idén aratták volna.

És ez mind az én örökségem. Kaptam a feleségemmel.

Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez élelmet biztosít számunkra évekig. Nincs többé inség a Ferencz József-földön!

Hálateljesen csókolám meg Lámekh ősapám orczáját.

Jól gazdálkodtál utódaid számára, derék öregem.

ŐS GENEALOGIA.

Tudom én azt jó előre, hogy mindezekre, a miket én itt megirtam, sok oldalról fogják azt mondani, hogy mind ez talán nem is igaz? Messze földön járt embernek nem igen hiszik el a szavát.

Előjönnek majd a geologusok, chemicusok, geographusok, orographusok, physicusok, philologusok, oeconomusok, tengerészek, talmudisták, operateurök bebizonyítani, hogy mind ez lehetetlenség: a medveszelidítés, az özönvíz előtti hús megehetősége, az úszó szárazföld, a kristályalakulás csupa képtelenség, hogy a búza nem áll el olyan sokáig, hogy az emberfeltámasztás lehetetlenség, hogy az ősemberek azon a nyelven nem beszéltek, hogy a szertartások későbbi dátumuak; – de a kik legjobban meg fognak támadni, előre látom: az exegeták.

Kétségbe fogják vonni, hogy az én dédapósom csakugyan Lámekh patriarcha. Hogy élhetett volna Lámekh az özönvíz idejében?

Az irás világosan megmondja, hogy Noé hatszáz esztendős volt az özönvíz évében, s ez idő alatt az ősök legvénebbjei is meghaltak már; holott (életkoruk hosszúsága mellett), nyolcz nemzedék találta egymást élve, s Ádám apánk még élt, mikor a hetedszeres unokája Lámekh, Mathusálem fia született.

Az én öregem azonban, mint már előadám, nem a harmadszülött Seth utódja, Lámekh; hanem a Kain utódja, Lámekh.

A többi patriarchákról mind feljegyzé az irás, hogy miután ennyi évet betöltöttek, akkor meghaltak.

Az én dédapósomról pedig ezeket jegyzé fel az irás:

Lámekh két feleségének neve volt Adah és Czilla.

Adah gyermekei voltak Jábál és Jubál.

Jábál találta fel az építés művészetét, ez a minden építészek, kőfaragók és házi urak őse. Jubál találta fel a lantot és a dudát (a franczia szöveg orgonának, a magyar hegedűnek, a német fuvolának fordítja azt,) tőle erednek a költők, zenészek, énekesek és kántorok.

Czillah gyermekei voltak Tubalkain: ez találta fel a kalapácsot, a fegyvert, ez a kovácsok, gépészek és katonák ősapja. Ennek a huga volt Naháma, a ki felhagyta magát találtatni én általam.

Mózes I. k. VI. Része 23-ik versében ez van följegyezve Lámekhről, a magyar Károli Gáspár-féle fordítás szerint: Lámekh így szól a feleségeihez: «Oh Adah és Czilla, ha én valamely férfiútól sebet vennék is, vagy valamely vastag ifjutól kéket, megölném azt mégis.» – Más nyelveken az eredeti szöveget azonban így magyarázzák: «… Most öltem meg én egy erős férfiút sebbel és egy vastag ifjút kék ütéssel.» (Így érthetőbb is.)

S a 24-ik vers így folytatja: «Ha Kain hétszer van megvédve a haláltól, úgy Lámekh hetvenhétszer.»

Ezt mondja az irás.

Már most sokszorozzunk egy patriarchai életkort hetvenhéttel s nem fogunk többé semmi képtelenséget találni abban, hogy Lámekh ős még most is él.

AZ UJ ÉG.

Lámekh ős három napig nem volt rábirható, hogy elhagyja Kain sirboltját. Neki az alatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat. Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a kijárást.

A tufabércz természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki tudtam igazodni.

Azok, a kik Kaint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal kellett jönniök.

Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi időkben a calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt. Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot egymáson keresztül dörzsölve, szikrákat szór s meggyújtja a taplót, gyapotot, csepüt. Külső kérge kőkemény, kovarczanyag, azért rothadatlan, mint a kovarcz, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor csomóra ér a láng, akkor durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani: azért hármasával szokták fáklyának összekötni.

E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső szádáig.

Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős cyclopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel. Ezek közül vasrudammal könnyű volt nehányat kimozdítanom, míg akkora rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztül bocsát, sőt egy jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.

Nahámát alva hagytam el a sirboltban ősatyja mellett; lámpámat is otthagyva náluk.

Így számítottam magamban:

Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán «perniciosa libertas.» Csikorgó hideg van odakünn.

Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma cachelot-patyolat pepluma, Lámekh asbest palástja nem ehhez a klimához való jelmezek.

Nekem elébb vissza kell térnem a Tegethoffra, s onnan meleg öltönyöket hozni számukra.

Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban hagytam s ott nem tudom mi történt. Bizonyosan el van veszve minden holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegethoff utazóival együtt, hogy bunda nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utczáin járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s a mire legtöbb szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozása megkönnyíti rám nézve a hajó feltalálását s onnan megint az ide visszakerülést.

Azt hittem, az én ős embereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, a minőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel, miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, a mi úgy éget? Fáj nekünk a levegő!

Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba, oly hosszú földalatti bolyongás után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra.

Én nem láttam még ezt az eget és ezt a földet.

Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton fölül emelkedett.

És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen; esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Köröskörül az egész látkör fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve úgy tünik az fel előttem, mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakuan körülvesz. Ez a sziget lehet mintegy tíz négyszög mértföldnyi terület, egyik végén a kimagasló Zichy előfokkal; s attól mintegy három mértföldnyi távolban az alantabb fekvő naphtha-volcánnal, mely lobogványos rohamban fujja a tüzet fel az égre.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petroleumégés által minden oldalon meggyuladt a kőszén-réteg maga, s az már most olthatatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed, s az alatta levő homok és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.

Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már másfélszázad óta ég s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített földben, mely alatt tüz van, a leggyönyörübb délvirágok és tropicus gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az unokáim sopánkodjanak.

A kőszén-égésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy libegő országrészünk előre halad. Az égő partok utat törnek a jégtenger között s az hátrálni kénytelen előlük.

Valószinüleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de az meg bizonyos, hogy miután a sziget volcánfelőli részén a hőség megritkítja a levegőt, a másik oldalról nyomuló sűrűbb lég előre taszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezuttal olyan szolgálatot tesznek neki, mint a vitorlák.

Ez volt tehát az átváltozott ég. Rám nézve egészen új tünemény.

De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?

Mikor Amerikában a pennsylvaniai hirhedett olajvölgyben egy új petroleumkutat megnyitnak, akkor elébb a környékben minden tüzet kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen petroleumkút megnyításakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben, mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz meggyulladt, és egy angol mértföldnyi kerületben köröskörül egy pillanat alatt leperzselt mindent, a mi éghető; kétszáz ember égett korommá egy percz lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.

Pedig a petroleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli fel azt a robbanó gázt.

Az én általam meggyujtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel azt.

Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltünt, s a völgyekben most tavak feküdtek.

Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az északi táj úgy tünt fel, mintha lávapatakok kigyóznának rajta végig, s tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak viz volt, melyet az ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből leolvaszt; az ég tüzfényétől ragyogó patak.

A lemeztelenített hegyormokról kopáran meredeztek fel a plutói alkotás sziklái. Rá ismertem az én bazaltjaimra is. Még húsz méternyi magasan meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.

E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból alászakadt. Nem jégbarlang az már.

Hogy ezen a földön élő állat nem maradt, az bizonyos.

Azokat a medvéket, a miket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás korommá is égeté, azokat pedig, a mik téli álmukat aludni hó és jég alá ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.

Mi négyen vagyunk a lakói ennek az egész földdarabnak.

Hogy a volkánkitörés által a jégparttól el lettünk szakítva, azt most már bizonyosnak kellett tartanom.

De mi lett ez esetben a Tegethoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb kérdés.

A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak kell most neki mennem, hogy a Tegethoffot keressem. Vajjon rá találok-e még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám, visszatalálok-e ide ismét?

Töprengve ültem le egy sziklára s az alaktalan ködbe bámultam, mely a déli láthatárt elfedte előlem.

Bábi előre szaladt s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.

Egyszer erősebben kezdett fujni a szél dél felől. A volcán kitörése ezzel egyidejüleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett s a déli szürkés lilaszin köd foszladozni kezdett.

Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinatiója játszik-e velem, vagy az arcticus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?

A Tegethoff áll előttem!

Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az árboczokat, vitorla rúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyuk lőréseit. Olyan közel látszik hozzám, hogy a kiáltásnak át kellene hangzani tőlem oda.

Nehány percz mulva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld szinén hömpölygött s nem volt előttem a hajó többé.

De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám, s olyan tánczot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva. Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség.

Oda feküdt lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára s a mint ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, a merre a hajó árnyképe megjelent előttem.

Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, a mi szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bár milyen mélyen hatoltunk is be a ködgomolyba, a további gázvolcán fénye keresztül sugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.

A TEGETHOFF.

A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végig futott velem, épen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül kellett usztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.

Egyszer csak előttem állt a Tegethoff! A mint egy ilyen jégfensikra felkaptattunk.

Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.

És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a Tegethoff ilyen lármát. Ezerei az albatrosoknak, jégmadaraknak, penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rudjain, kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.

De hogyan jöhetett a Tegethoff a szárazföldre?

Nem úgy volt. A szárazföld ment a Tegethoff alá.

A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jégalatti felrobbanása oly erőszakos lökést adott a jégalapon uszó szárazföld egy részének, hogy az mértföldeket hátrahaladva, alája furódott a vizfeletti jégmezők torlaszainak, azokat felvette a hátára s ugyanakkor megtörve az összeköttetést a jégcontinenssel, attól elvált: a tengeráramlat, s a szélirány kimozdítá helyéről s tovább vitte északfelé.

A jégtorlasz azonban, melyen a Tegethoff megfeneklett, azóta sokkal kisebb lett; olvadt. Egész oduk látszottak meg benne, a miket a viz vájt magának alatta, s a torlasz alól kifolyó viz megkerülve a bástyaidomú hosszú jégtorlatot, e közt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat, vagy inkább tengeröböl formát képezett.

Ezen a tavon is hemzsegett mindenféle vizi madár.

Mikor újra visszakerültem a Tegethoff födélzetére, megcsókoltam azt, leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem árboczot és kéményt, mintha testvéreim volnának.

A madarakon kivül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket elüzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelidek, hogy meg lehet őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a vitorláink között; a ponyvákban már dunnalud tojásokat találtam: vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.

Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját készítettem el számára.

Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle bundaneműekkel, a miket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni, a katakombában hagyott népem számára.

Nahámának még egyéb öltözetről is gondoskodtam.

A Tegethoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található; de hát a szükség ezermester.

Mirevaló az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet zászlóját magukkal hordják, hogy a szemközt jövőket üdvözölhessék vele. Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A monarchia közös zászlójából, a hogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyülésnek, olyan szép viganó lesz, a milyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt: tetejébe tuniquenek a spanyol zászló, pompásan fog rá illeni, van azon tizenötféle szin, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán, csikok, sávok, koczkák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb mustrát szoknyának asszony nem kivánhat; a britt zászlóból lesz gyönyörű kaczamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész bashlik. Ennél drágább öltözete fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind ennek az én kis feleségem.

Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.

Valaki? Ki beszélne itt?

Maga a Tegethoff. A hajó. S annak igen furcsa beszéde van.

Egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok között, surló zörej a hajófenék vasoldalán, siró nyikorgások az eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó.

S mit értettem én meg e beszédből?

Azt, hogy erre a hajóra a rajtalevőkkel együtt gonosz végzet vár. Az óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a jég, a mint a tengerből a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly erős építményt, mint mikor még a vizen nyugszik. A Tegethoffra az a sors vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezuzzák.

Ennek nem szabad megtörténni.

Gondoltam ki egy tervet.

A Tegethoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel volt emelve, s az orra belefuródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég olvadóban volt.