Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LIX. KÖTET

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG!

*

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

EGÉSZ AZ ÉSZAKI POLUSIG!

*

A KI A SZIVÉT A HOMLOKÁN HORDJA

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1896

AZ ÉSZAKI POLUSIG.

ELŐSZÓ. AZ OTTFELEDETT MATRÓZ.

Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.

A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is elaludt.

Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy «itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.

Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak ki.

Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy czentiméter kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust.

Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.

Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.

Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a mivel az nagyon meg volt elégedve.

A KITALÁLHATATLAN IRAT.

Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.

Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.

A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hirhedett természetbuvárt.

Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.

A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt.

Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.

A kezdő sor így szólt:

«Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplorbojarba.»

Ez csak indus nyelven lehet irva! Ilyen hosszú szavakat csak Keletindiában eresztenek.

Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében közszemlére kitétettek.

A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg. Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik vagyunk, mind értünk valamihez.

Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.

Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának: a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.

Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)

A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s elneveti magát.

– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy «Galiba Peti jég alatti naplója».

Ime! felfedeztük! A mi a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.

De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.[1]

A JEGESMEDVÉK RAREYJE.

Mikor fölébredtem, egyesegyedül találtam magamat a hajón.

Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi viszhang.

Engem ittfelejtettek.

Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.

Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.

Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták! Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze. Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a segélylövéseimet s visszatérnek értem.

Ezzel a szándékkal léptem át a tüzér-kamarába.

Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.

A mint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.

Az ágyuablakon bújt be bizonyosan.

És én ráismertem a jegesmedvére.

Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.

És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.

Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a chemicáliák és naturáliák kabinetébe s annak az ajtaját bereteszeltem.

Csakhogy ez vajmi gyönge ellenállásra számított akadály.

A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni s azon bejön.

Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel, a mivel a doktorok szokták a kínos operatiók alatt a patienst elaltatni. Chloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.

Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.

– Ejh! gondolám akkor magamban, mért szívjam én fel ezt a hangyhalvagot? szídd fel te medve!

S ezzel odacsaptam a pofájához a szivacsot.

A jegesmedve abban a perczben elbódult s ott maradt az ajtónyilásban kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen elaludt s hogy édes álmai lehettek, azt arczának mosolygó kifejezéséből s talpainak czirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.

– Lásd, mondám neki, én most neked levághatnám a nyakadat, lehuzhatnám a bőrödet s a husoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzá szoktam a kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferencz-József földön. Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura. Te ne bánts engem. Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, a kivel jól lakjunk mind a ketten.

A híres lószelidítő Rareynek volt egy titka, a mely most már nem titok. A legvadabb lovat tíz percz alatt engedelmes, szelíd báránynyá alakította át s az egész mestersége abból állt, hogy chloroformot szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult s mire felocsudott, egészen át volt változva s azontul, a mint megszelidítője ruháin vagy kezén megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.

Ez volt a világhírű Rarey titka.

Most én azt medvén kisérlettem meg.

Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a két első lábára két hatalmas matróz téli keztyüt huztam fel, a mi körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.

Kisérletem tökéletesen sikerült.

A mint a chloroformozott jegesmedve kábultából felocsudott, nem volt az a fenevad többé, a ki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az ajtón bekérezkedő kutya s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a kezemet, a tenyerével pacscsot adott, mint a kis kutya s az orrát oda dörzsölte a térdemhez.

Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból szelid disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelid medvét? Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon? Hogy fognak nyáj számra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni hazafelé a faluba a medvepásztor dob és tilinkó szava mellett. Nyáron gyapjut fog róluk nyirni a gazda, télen kukoriczára fogják, kihizlalják. Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle: steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejébe is lehet őket majd fogni. Az lesz az igazi földes úr, a ki majd ilyen négyes fehér medvefogattal rukkol be a karczagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak fejni.

Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a szamár valami szép állat? Még is megiszszák a tejét. Genovévának a fiát, pedig princz volt, egy szarvas dajkálta az erdőben s Ugolinot, mikor éh-halálra volt itélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével, le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!

Megpróbáltam és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet Rafael, hogy mindjárt lephotographiázhatta volna!

Most már tehát a fehér-medve még fiának is fogadott; annyira megszelidült Rarey mester titkos rendszerétől.

Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik rettentő ordításuk. Percz mulva ellepik a hajót, fenn vannak a födélzetén s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér-medvém remeg. Reszket az én életemért.

– Ne félj Bábi! (Ezt a nevet adtam neki.) Én beszélni fogok a te hazádfiaival.

Bábi érzékeny szemmel tekinte fel rám, mintha szánakoznék rajtam.

Oh, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a fehér medvét is.

A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, a miket tudósaink az európai muzeumok számára spiritusba tettek, aztán itt hagytak, még a sokat emlegetett rózsaszinü tengeri kutyát is.

Azokat én beleraktam két háti kosárba s a két kosarat a Bábi hátára nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér-medve bundát (si fueris Romæ, romano vivito more), azt befecskedeztem köröskörül chloroformmal. A mellett orromat, számat átkötöttem eczetbe mártott kendővel, nehogy a chloroformtól magam is megszelidüljek s ekként Bábit bocsátván elő, felnyitám a födélzetre vezető ajtót.

Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti kosaraknak s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király? Az fogja elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát. Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.

A hogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó Bábi kosarai egy percz alatt ki voltak üritve. Egy hatalmas, nyolczadfélláb magas medve-óriás volt az első, a ki a küldött ajándékokból a medverészt magához ragadta, a többiek valószinüleg miniszterei voltak; azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kék rókáknak jutottak. Nehány fehérmedve protestált nagy bömbölve s a karfákra és árboczokra mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres üvegeket kapták.

Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján beszélgetni az én megszelidített medvémmel; a ki viszont félreérthetlen gyöngédséggel nyalogatá meg a medve fejedelem pofáját s a fogaival gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.

Ez a medvenagymogul felesége!

Hüh! Lánczos milliom! A fehérmedvék királynéja maga volt az, a kitől én – tejet kölcsönöztem!

AZ ÉJSARK ÉLÉSTÁRHÁZA.

A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanusak a téli keztyük, a mik Bábi első lábaira voltak huzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem használt: odafutott hozzám s fejével intett, hogy jőjjek elő a lyukból.

Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a chloroformozott bundában.

Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de a mint közel értek hozzám, egyszerre elbódultan dülöngéltek erre arra s nem bántottak.

A medveherczeg elszörnyedve udvarának e szolgalelküségén, saját legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árbocz mellett, arra hanyatlott, mint egy trónusra s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.

Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót s jól tudva, hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a fejedelem, a kinek én Marczipán nevet adtam, eleinte csak lábait rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a helyéből s maga kezdé el a tánczot, két lábon állva s a tenyereit lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a polkába s tánczoltak mindaddig, a míg csak én fujtam. Akkor odajöttek hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett volna. A medvefőnök épen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a chloroform a bundámról) s oda ültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.

De nem a gratulatiókra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.

(Az anyám olasz volt: innen van a véremben a spekuláczió!)

Igy okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér-medve itt a jégsark alatt csak nem élhet a levegőből! Olyan állat pedig, a mivel az éhséget elverje, ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van szüretje; akkor a czethalászok itt hagyják számára a fogott czethalaknak minden husát, a mi csak medvének való. De mit esznek a többi kilencz hónap alatt?

Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű jégbarlangot, a hol az özönvízelőtti állatok vannak eltéve jég közé bőröstől, húsostól, mind e mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a szentpétervári természettani muzeum nagy mammuthcsontváza. Annak a gazdáját ép hussal megtartva lelték meg – épen a fehér-medvék – a sibériai jégbarlangok egyikében s felét meg is ették, mire az emberi szem ráakadt s a mammuth-hus még akkor is friss volt.

Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehérmedvéket úgy megszelidíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, a honnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap karácsonjuk lenne tőle s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál minden félelme megszünne az egész Ferencz-József földön örök időkre (nem úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei husbánya embernek föl lenne fedezve.

Ide el fognak engem vezetni az én medvéim.

Sőt talán el is visznek!

Hátha behagyják magukat fogatni egy szánkába, mint kutyák s repülünk a kamatbiztosítástalan vasuton a gőzvonat sebességével!

E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek, mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó személyes érdekeinek előmozdítására czéloztatik.

Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót melylyel sarkutazóink hatvannapos nagy expeditiójukat megtették, megrakni mindennemű szükségletekkel, a mik vállalatomhoz előreláthatólag megkivántattak. A hajóról kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új szövetségeseim kiváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz hozzányultak. Marczipán herczeg a repetitionstheodolithot minden áron fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy teleskopiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marczipán herczeg maga is felszaladt ijedtében az árboczra. De Bábi nem futott utána: a téli keztyüktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt málházva, következett már az előfogat-kérdés.

Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll megfenekelve; a torlat vetekedik a Szentgellérttel. A hajó orrával felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a pirutsádnak, melyen alá szánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, a min szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni valakinek, a ki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.

Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy a mint én megkezdem a szánka-csuszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim s teleülik az én szánkámat. A mi úgy is lett. A hajó aljához leérve, már az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam mögé s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.

Hanem ez egyszer aztán véget ért s a szánka nem akart magától tovább menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák a haladást. Nehány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a szánkáról.

Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háladatos munka, mint olyankor, a mikor a fejedelem megharagszik valakire és azt üti, mellé állni és segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont Marczipántól, azt fülön csiptem, a csizmaszárból előrántottam a korbácsot, jól rá vertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva, akkor nyakába akasztottam a hámot, a mit a vontató kutyáknál szoktunk használni s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű medve-mént befognom a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam, kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele s azzal neki iramodott a hatos fogat s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész. Serenissime ordított örömében s Bábi végig feküdt a szánkában, kényesen szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.

A többi medvekiséret pedig, ki elől, ki hátul nyargalt a szánka mellett – bandérium gyanánt.

Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon jégbarlangoknak, a miket már említeni szerencsés voltam.

Óránkint húsz angol mértföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferencz József föld kincsei e szerint a magyar területre esnek.

Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidencziába. Innen még jókora kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót s mondhatom, hogy ez alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett felkapaszkodni; minden más vonómarha nyakát törte volna rajta.

A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi s nem nagyobb, mint hogy épen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött a felől, hogy a mit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a barlangból kihurczolt ősállatcsontokkal, a mik közt fölismertem az ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.

De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.

Tény ugyan, hogy mammuthokat találnak a jeges tenger jégtorlaszai között, de miután az ős elefánt forró égalj lakója, a ki bambusznál kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van és fű nincs: tehát kérdés, hogyan ment be a mammuth a jégbe? vagy hogy ment rá a jég a mammuthra?

Ezt a nehéz kérdést én ekként oldottam meg:

A plyocene korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen mélyen járt a tenger alatt.

Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás szinhelyéről a megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette őket.

A barlangban már most tehát benn volnánk. De hogy jön a nyakukra a jég?

Következik az is.