Part 8

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap, holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t. Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét, ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam, voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az 1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im – ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek: az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen – no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől – nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s mondja:

– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy, amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

– Gyönyörü terv.

– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben. Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

– S lesz ennek kiadója?

– Már meg is van!

– Ki az a vakmerő?

– Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz öreg ember:

– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban. Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy kötet kiadása.

– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem fogy el!

– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.

…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott, ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a – reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője, fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A _Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő: ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról, elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés: voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban. Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei. Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur, hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték – küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász, minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a _Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is: ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

– Csak nem vette meg?

– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem irnak róla – zsebrevágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával. Mondja: No, én megjártam a könyvével.

– Hogyan?

– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek, serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába, magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna, az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin, Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló, mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása; számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes anyaföld porával vegyül el a pora…

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek, az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben. Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem, látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is. Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli. Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél többen legyenek. Ámen.

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden esztendőben épit házat a magyar iró.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről.

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság. Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek: Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne telelni rajta egy – döglött bárányt.

– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra – ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor „megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én lovam.