Part 7

A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt. 1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján. Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán, férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben, mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most, életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után barázdát szántogatok a papirosmezőn.

…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most is?)

Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“ tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt. Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az _is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius: talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők. Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én kilenc falum.

Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét. Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje: Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!

Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra, de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el sem takarodott egészen, megszökött hazulról.

– Ó, csak nem!

– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt, azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz. Igaz-e?

– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.

– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen szaladt haza?

– Igaz, nannyó, igaz.

De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre meggyógyitá.

Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát, megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban. Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem, őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás, fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet mindent, de mindent el fog feledtetni!

És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét – mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz? Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom, Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet: itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként, lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból: talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok, oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt, fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem, félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a pálinkabüz, s orditva énekelte belém:

Háromszor négy tizenkettő, Éljen a naptárszerkesztő!

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet, ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel is beérik.

– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet, aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul, négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a – főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a választást télre rendezé.

Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt. Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál. Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“ éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely regős-ének?

Porka havak hulladoznak, De hó reme, róma! Nyulak, rókák játszadoznak. De hó reme, róma!

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot. Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu. Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága. Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik, megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen vannak!

– Négyen! Fiuk? Lányok?

– Két fiu s két leány.

– Szeretném tudni a nevüket.

– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

– Ó, ó, micsoda név a Lollika?

– Flóra.

– Szépek is, jók is, ugy-e?

– Nekem azok, igazán azok.

– Játszik-e sokat velük?

– Sokat, igen sokat.

– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a falut?

– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis gyermek… Nehéz az utazás.

– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

– Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…

– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért most mondja, kedves néni?

– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket. Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de – szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg. Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be, s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“ rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik, hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót – ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt, diadalmaskodó nép szine előtt…

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé: élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni, hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson; ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a – népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is – ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

– Dehogy. Maradt elegendő.

– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál, valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy, oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a reménykedő kérdést: hátha, hátha?…

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik. Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot Erdélyben, ki nem.

– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.

– Meg.

– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra: szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez. Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, – fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas olvasó“.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé. Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak ki_!

…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben, meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.

NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.

A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt, igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát, azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.

Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is. „Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között, magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll, kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.