Part 6

Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház – Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal: Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán – szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet. Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is „számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“ szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna, amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, – szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta – vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy – legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák, mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.

Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…

Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna? Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is. Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.

Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet a magyar gyermeknek.

*

Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag, zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az ifjuság.

Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett 25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán, népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt – felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek kisérnek bölcsőtől a sirig…

Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához, betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az – mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk, aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend. Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.

Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon, tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart, bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még egyszer sem hallott közbekiabálni.

Ha tudná, hogy mi forr belül!

Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni. Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet. Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.

Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap, amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége: az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.

És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán. Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem, visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a 25-ik szakaszt?

– Nem.

– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…

– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.

Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit. Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)

– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni németül.

Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu, kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani: az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom, de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha. Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg, némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.

Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25. szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni! Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort, ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná, irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!

Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.

Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt. Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a „nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta! A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.

*

Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét. Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe. Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót: ha már leült mellém, ott marad.

A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő – kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.

– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok reggelig is, de a jussomat nem hagyom.

Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi: Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna, ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most a csengő.

– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember hangja, – én meg leülök engedelmesen.

Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“

*

Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk – rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél többet mondani?“

Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református, szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság: képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.

Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha, de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:

– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?

– Csakugyan. Be.

Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.

Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?

Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet szentelnék is nekik?

*

A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a király: Szapáry Gyula ez.

Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“ mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.

A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális, szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:

– A barát levetette a csuhát!

– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.

Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket, hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció. „Romlott intelligencia, tudatlan nép.“

Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni, mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá, egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.

Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.

*