Part 4

Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok, de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…

Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg, nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.

Visszatért.

Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…

– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?

– Ó de szép!

– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet eltünt. Szereti?

– Első pillanatban megszerettem.

A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e polcon tilos könyv nem találtaték.

Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk! Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk. Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:

Ifju voltam, gondolatlan, Tréfás, nyájas, nyughatatlan: De az mégis halhatatlan, Igy szenvedni nagy-ártatlan!

Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!

*

Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság: meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát; Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más, mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében. Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt aludni el…

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa gyönyörüség.

– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb szerettem beszélgetni az öreg urakkal?

– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.

Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak, gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.

– Jó éjszakát, szép ifjuság!

– Jó éjszakát, szép öregség!

*

Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! – magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott. Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét, gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk – lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét, kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…

Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz. Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró, ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet: van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé, de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk. Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.

Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar – hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar összeesküvés. Nem is fog.

*

A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb, mint a Károly király gyufája.

Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.

Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül. És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül folyt a vita…

*

Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.

De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a sajtó. Az első s talán az – utolsó.

Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk. Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves. Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is kicsordul belé.

Még mindig gyermek vagyok.

Valószinü, hogy halálig az is maradok.

HARMADIK FEJEZET.

Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam. Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk _levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal…

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No, kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi Blaháné. Megirjam-e?

– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró. Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén – pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! – Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre érdemesité.

– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az élők közt a legnagyobb.