Part 17

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy, akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok, nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most 80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.

– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

– Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom, felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:

Szép kerek almafa, ezer alma rajta…

S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

Bércről visszanéz a vándor, Vigan int kies hazája, Ott mosolyg a róna táj: De a messze távozónak Szive vérzik, szive fáj Zeng felé a búcsuszó: Isten hozzád, bujdosó!

„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók…“

Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen… Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé…

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

– Mi ujság, öcsém?

– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

– S kivágták a fákat, ugy-e?

– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.

– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta volna. Ugy-e, megmondtad volna?

– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?

– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

– Hát a házból vittek-e el valamit?

– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.

– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a – moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti kocsikba, már repül is a vonat…

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!

NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik a nagy összeomlás.

Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik. Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel. Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell mennem_.

Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.

– Jó nagy kapu, nagyanyóka.

– Ujra ültetjük.

– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.

– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban. Örüljünk.

– Igaz, igaz, örüljünk.

– Adjunk hálát az Istennek.

– Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem lopás, hanem „menekités“.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam össze.

– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd elutasitják.

– Hát irják össze.

Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!

– Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab – tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

– Mit fizetek?

– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

– Tudom. Ötvenhat korona.

– Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni a fülének. „Tán bolond ez az ur?“

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy – elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de gazdasági munkához egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező – Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha viszik, – felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz szabadságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*