Part 16

– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt meg…

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!

– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki falukban.

– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.

– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál virágot, tárcámba rejtettem.

– Indulhatunk.

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, most viszem az ellenség elől.

– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. – Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát „menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon, ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam, hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le, mert keservesen bőg az anyja“…

Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát, mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel. Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“ Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell járnunk, igy talán…

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető. Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok, csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag. Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek: szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

– Maga nem alszik?

– Nem.

– Min gondolkozik?

– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

– Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért, hozza azokat is.

– Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát jöttünk rekkenő melegségben.

– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem itattátok meg?

– Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem, hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem. Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj, fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak, szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja: száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik. Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél, amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

– Én nem maradok el magától!

– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

– Hát öljenek meg!

– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.

– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha Isten megelégelte életünket – –

– Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“

Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák, gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a kétségbeesett embereknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen: közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“ eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“ meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon azokat hazaeresztik-e?“

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető. Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát, hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:

Jaj de szépen süt a hold, Megyen egy élő s egy holt, – Félsz-e, Julikám?

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? „Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

Láttam én halottat, De ilyet sohasem, Akinek a karja ölelőleg álljon, Akinek a szája csókolólag álljon. Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át a kiskapusi temetőkerten!