Part 15

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok, Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak: siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg. Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében, az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek, mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De, ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló, hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba, hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad. Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45 évesek. No, hamar sor kerül rájok is…

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk? Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét. Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, a fénkővel azt is „félrefente“.

– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat, laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát. A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak. Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, ha mada meghal?

– Hát az édesapátok.

– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul Tominak:

– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

– Nem szejetném, – szipog Tomi.

– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem, közeledem…

Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények. Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a világháborut világölelkezés.

Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk, ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert, ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték, már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára, de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…

Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom. Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm, lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a „kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.

Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:

Aki nekem aszongya, hogy aszongya: Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka! Adok annak valamit, valamit, De nem mondom meg, hogy mit, Mit, mit, mit?

Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni, hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.

– Eper! Eper!

Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást. Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember, aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi eledele a családnak.

– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember, szerezd meg családodnak a télirevalót.

Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.

Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag. Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába. Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól: annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen cikáznak a villámok.

– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.

– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!

Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták, de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek két fia védi a hazát…

János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra, aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára, holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha legalább életben találná ott a fiait!

*

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_. Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat. Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru, akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak, természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek, hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk, inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“

Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek, megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a jegyző.

– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak, ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot, de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben – találkozhatnátok…

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.

– Menekültök?

– Holnap reggel megyünk. És ti?

– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba, onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. „Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek, asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!

Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok, megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a paradicsom az _enyém_!

Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!

Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek. Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat, megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását zavartalan végzi?

Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak, ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik, mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem, csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul, mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.

Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik rajta.

– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent akaratában.

Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:

– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?

– Igy, igy.

– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

– Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.