Part 11

Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János, kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák, fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az esőcseppek s alázatosan meghajoltak.

– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni alatta?

– Lenyomta az esső.

– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?

– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.

– Mondok neked valamit: fürészeljük le.

– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.

Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.

– Igaz. Aludjunk rá.

Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak, szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság. Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), s mondom neki:

– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt. Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az ágak alatt. Megértette-e?

– Meg, instálom.

– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.

– Sietek, instálom.

Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott ágakat. Mondhatom, szépen festett.

És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált az esze…

Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_ lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt feltámasztotta volna.

…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket. Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.

De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött? Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.

A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.

*

A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén, subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt – Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a „nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát – elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom. Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. „Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, „mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle. Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a „székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a „székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda leánya: – Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát adnának.

– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha még egy ur volna itt!

– Mért volna jó? – kérdem.

– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden szakában. És _velük dolgozom_.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be megszünnék!

Vissza a faluba!

HATODIK FEJEZET.

Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf halállal.

Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem. Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van – szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_ elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, „nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot gyenge asszonyi kéz kormányozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. „Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek – ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja – nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, mondá nannyókának:

– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.

– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám gondot, ugy, mint maga viselt?

– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

– Jó gyermekei vannak…

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

– Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.

– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt négysoros vers.

Ami szépet és jót könyveimben láttok, E két öreg ember szivéből eredett. Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, E két öreg ember mellé temessetek.

Más végrendeletem nincs.

*