Part 8

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak, búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen, megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is. Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember, sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön, koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

Tizennyolc gyermeket e világra hozott, Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:

Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény. Kit teremi magának A boldogtalan S mint védangyalának Bókol untalan! Sima száddal mit kecsegtetsz, Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak, Biztatóm valál, Hittem szép szavadnak, Mégis megcsalál.

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok, szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk, búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled, kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök…

…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából! Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart. Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

Udvarhelyszék olyan szék, Egy is vele fel nem ér. Csak székelymagyar lakja, Ősi jussát nem hagyja.

Öltözetünk nemzeti, Még pedig eredeti. Nem viselünk bugyogót, – Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam. Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is! Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával. Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar szabadságért harcolának…

[10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“ hangja.

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen, ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely, különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől. Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák. Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván. Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik népemnek ez a kis kulturhistória…

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek. Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép, nagy – bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut, hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás: Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli, „terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten – minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna, megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok, ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

Megálljon, kend, hó! Itt a stáció! Eladjuk a gyeplőt, hámot. Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Mért sir egyik szemed jobban, mint a más? És arcodon mért látni oly bánatot, Mintha elmult volna minden jó napod?

Sirok, pajtás, sirni fogok örökre, Mig élni hagy a jó Isten kegyelme. Világostól hozom a nagy bánatot, A magyarnak ott egy mély sir ásatott.

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:

Ez a pohár körbe jár, Éljen a barátság! Éljen, éljen, éljen az, Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s megtoldják:

Éljen, éljen, éljen a, Éljen a szabadság!

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:

Legyen ugy, mint régen vót! Süvegelje meg a magyart Mind az oláh, mind a német, mind a tót!

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az imádság:

Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

Váradinak szép körhaja, Meszes gödör a sirhalma. Mind a világ megengedett, A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.