Part 6

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

Erdővidék az én hazám, Székelynek szült édesanyám. Zöld erdő zugásán, Vadgalamb szólásán Nevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.

– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

– Ó ne mondd!

– Magunk bizony! – erősitettem én.

– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.

– De még én sem!

– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?

– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

– Azé a nagygazdáé?!

– Azé, erősitettük mindaketten.

– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg ugy, de hát ki is hitte volna.

– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?

– Láttuk! Láttuk!

– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese. Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, ebben az erdőben vadgalamb búgását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…

NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“, meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény földjén folytatván e könyvnek irását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_ felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_ a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát, aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda, szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:

Füstöl Feketehegy, Hallig zugása is, Ez a barna kis leányka Igen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is. Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista, unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös, egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő – legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar törvény“.

Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak, keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat, tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet, mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után mendegélnek.

Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött, – ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul: sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa. Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten, rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve. Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál, vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a „magyarországiak“ s az aranyat elvitték…

Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély. Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak ugy surolják a nyugati szélét…

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk _Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt: az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.

Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak, melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak, hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is, ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz, öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta, varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő „remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár, miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem, mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? – Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal, bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg. Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón, gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az utból, hé!

– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna, megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is, enyim a lebegő ég is!

Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram, illendőképpen kitért s elszalutált mellette…

Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram, aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra, fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak édesanyám.

Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles, zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró, földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja, kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol, közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások. Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:

Csikból hoztam feleséget, Kaptam is nagy nyereséget. Tehenet is hármat hoztak, De mind visszabogároztak.[9]

[9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal. Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát, fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér. Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények, virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem, dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!