Part 19

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk. Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája (nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs. Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda. Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: – ihol, székely poéta, – borviz!

Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.

Poéta?

Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre két versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü az ő búsbeteg tejen nevelt fia!

*

Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig, étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy is tele irok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.

– No, barátom, a maga neve sem való versbe.

Igy kezdődik az ismeretség.

– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem bátortalanul.

– No, majd meglátjuk.

Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: _Hogy hivnak?_ Szörnyen megsértődik az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, amikor őt már két esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert a magyar ember esze tudvalevően igen _gyorsan vált_, hetek multán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár – magyartalansága.

Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az összehasonlitó nyelvészetnek is…

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.

*

Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz!

A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiu.

A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A pincér csupa német ujságot rak elénk.

– Hozzon magyar ujságot!

– Nincs!

Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?!

A kocsma is, talán az egy _Kis pipa_ kivételével, csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban huzódik meg a maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajjon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula, akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya is. Bizony kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem fizettél. Igy él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak a nemzetnek; amely rájuk sem hederit.

Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e valaha helye itt?

*

Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 volt az az esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; százszor áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük alkonyát…

Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – lesz ami lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője. Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre is – egy életem, egy halálom – hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a _Budapesti Szemlét_, meg az _Olcsó Könyvtár_-t. Innen szórja a villámokat Jókai felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ sok-sok költeménynél.

Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a _felelősséget_. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a rövid i – rövid, a hosszu í – hosszu.

Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember a – legnagyobb.

– Nos, mi jót hozott, barátom?

– Székely népdalokat, balladákat, meséket.

– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?

– Gyermekkorom óta.

– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?

– Azokat is.

– Az Erdélyi János gyüjteményét is?

– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.

– No, no. Meglátjuk.

– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.

– No, no, meglátjuk.

Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni kezdi _A fogoly katoná_-t.

Leszállott a páva Tengernek partjára, Tengernek partjáról Nagy török császárnak Dali udvarába. Onnét szálla páva, Kényes páva madár Tömlöc ablakára: Ottan fudogálá Szomoru énekit Szomoru rabságban Egy székely katona. „Hej, páva, hej, páva! Császárné pávája! Ha én páva volnék, Jó regvel felkelnék, Folyóvizre mennék, Folyóvizet innám, Szárnyim csattogtatnám, Tollamat hullatnám. Fényes tollaimat Szép leány felszedné, Bokrétába kötné, Az ő édesinek Kalapjába tenné.“

Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli, palotába felvezeti.

„Enyém vagy te mostan, Szép fogoly katona!“ „Van nekem szeretőm, Császár szép leánya!“

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja. Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár szép leányát, gyönge violáját.

„Egyszerre vigyétek, Tengerbe vessétek Beste-lélek lányát. Székely katonához!“ Egyszeribe vitték, Tengerbe vetették. Tenger béfogadta, Szépen eltakarta, Székely katonával Egy helyre habarta Császár szép leányát, Gyönge violáját.

– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. Ez sem rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – Véresszáju, népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol mennydörög, hol rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs – az különb ember. Az is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a Székelyföld leirását?

– Ó, hogyne.

– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta; szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő benne. Sokszor elveti a sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de munkája – becsületes munka. Ő is gyüjtött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná – –

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált, morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még rettenetesebben össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött, nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs meséit.

– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót.

Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:

– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.

Megnéztem.

– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár legujabb füzetét.

Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, – igen jó étvággyal evett, – mondja ő.

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja, hármat-négyet kiválaszt.

– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.

Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal:

Én csak hirül hallom keseredett szűvel, Hogy az én édesem mással jáccadozik. Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát, Kláris ajakával csókolja ajakát. Oda sem mehetek, nem is üzenhetek, Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek. De ha azt gondolja, hamisan gondolja, Hamis gondolatja el is kárhoztatja. Csendesen folyó viz télben megaluszik, De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik. Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár, Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu, mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.

– Apa, kérem, tálalva van.

Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él („a három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: – Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál…

A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a másik. Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt, gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép Margitot az édesapja!

…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének, ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd után elment sétálni s azóta – sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele, aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul viselkedett…

– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig sajtó alá kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! – nézi meg az óráját, – már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba erőszakolja.

– Van pénzem, tanár ur.

– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze, messze, ahonnan – nincs visszatérés.

*

Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a „jelesül“, a „kitünően kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az összehasonlitó nyelvészet után – csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely fiu. Minden harmadik-negyedik szava:. „hád én“. A második órán már összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az. Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól nem… Hiszen ha _csak_ az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Oh, az irodalomtörténet – az más.

Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom minden ivet kiadás előtt.

– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.

– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz lesz, akkor _karácsony_ lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki _karácsonya_ lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig: vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya polémia sarjadt ki e fotografiából.

Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre „felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én…

Gyerünk tovább!

*