Part 18

Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba: látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők összegyülnek a városháza nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene, szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket.

– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is felolvasna… Vállalkoznék-e rá?

Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis „nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság, hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre s az engedelmet megtagadja. Diák ur „kifejti“, hogy a kötőke nem mulatság, hanem – munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi. Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére. Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó; egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy indul hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. Nagy csapat diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak azért is“ megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.

Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné. Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.

Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot, bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü urihölgy, aki a _Fővárosi Lapok_-nak és Emilia _Családi Kör_-ének hü olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom történeteket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az egyik fejbe találja – kivánható-e ennél fényesebb siker?

Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A „sedes“ a vén kollegium törvényszéke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A professzor urak komoran ülnek az asztal körül.

Nagytiszteletü Kis uram elnököl.

– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt.

Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja, három szóig emelkedett, aztán – pont.

– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt okozott.

– Én?

– Maga – maga – maga.

– Mivel?

– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott…

–?

A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak. Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram is.

– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – nem fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – megirjuk. Megirjuk az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer – igen, igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam – kicsapjuk. Ezt – ezt – megirjuk. Maga – maga – elmehet.

Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.

Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy mely nagy méltatlanság esett meg rajta.

Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam. Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap. Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk. Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk. Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk. Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot: igy vág neki négy kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt, fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, megisszuk. Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a reggel. Délre otthon vagyunk.

Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki! S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább – lakkcipő lett volna!

A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet. Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti, félrevon a diákseregtől s mondja:

– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad?

– Itt a kezem. Barátod vagyok.

Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób.

Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.

Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak?

– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – bizonyos, hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a levél megrenditi a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt diák!

– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom lopni!

– Jób!

Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek. Oly félelmetesen kész _mindenre_, hogy végre is halomra kell döntenem a terveit – a magam tervével.

– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek. Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem.

Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak, hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták… Én hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.

De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt, be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha tintalé volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor csillapitá le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek csendülnek a lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam… Valóban, akkor született, akkor csendült meg a hangja – mért ne irnám ide?

Elszállott az idő fölöttem, Vén körtefa, búcsuzni jöttem. Virágodat tán sose látom, Isten veled, öreg barátom. Legjobb barátom!

Mi titka volt ifju szivemnek, Te reád biztam, rejtve benned. Fészkelni rád hiába járnak, Nem mondtad el szarkamadárnak – Csacska madárnak.

Könyem ha omlott, letörülted, Fájdalmaim elszenderültek; S csak rám hajolt virágos ágad, Eltüntek mind a bünös vágyak – – A bünös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam. Legszebb müvét benned csudáltam. Hol az ember, aki tenálad, Vén körtefa, szebbet formálhat?! Nincs szebb tenálad!

Isten veled, ütött az óra, Hajolj reám még búcsuzóra! S amivel Isten úgy megáldott: Még egyszer hullasd rám virágod. Fehér virágod.

*

És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju képzeletünk e bús dalt:

Csendes völgy ölében kit fed E sötét kápolna itt? Mért szemed kisirva, lányka, Mért oly búsak arcaid?

Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet.

Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik.

Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.

Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s most, hogy soha többet nem láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik.

*

Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az uccán – és egyszerre megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg félresompolygok észrevétlen.

Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak, melynek födele alatt született a _Nemzeti nevelés_ irója?

Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!

– – – – – – – – – – –

…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház küszöbét.

– Csókoljon meg, édesanyám!

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem magyar.

…Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó utjára indul a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kinjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan: mint száll sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyü, oly könnyü szivvel vált meg e földtől? Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtört sziv, megalázott lélek: mi megkövetést kivánsz még, édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a szülei házat; a virágos, a gyümölcsös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha szépen letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb szólását – ki volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az „osztályt“. Négy gyermeke van, három kiszállott, – kiszállani készül a negyedik is.

– Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik, mondja ő – s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak.

– Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék szántani a földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik a szerelemnek ez a fája, – kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét?

Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban, hogy a földet – tudományra váltom. Megilletődve búcsuzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám szüntelen kesergése; de a nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld?

Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – Ne sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciára ment – s visszajött. A papbácsi is járt Pesten, sőt azon is tul. Nagynémetországban, – ő is visszajött. Visszajövök én is.

– Lám, lám, mondja édesapám, – mekkorát változott a világ. A nagyapád ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap bácsid ennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig, delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasuton mégy…

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, amelyen kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasut. „A madár repült csak eddig, most az ember is repül“. Repülhet a csiki székely fiu is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal tul. Felelevenül az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt „béjött“ a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja. Ime, megcsinálta – Isten segedelmével – az ember.

Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb faluból. A „kerékfuró“ Bodosból az egyik, a „kenyérsütő“ Kisbaconból a másik. A bodosi ifju: Budai József, aki – orvosnak készül. Mit mondok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, bucsut mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiuk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely fiukkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot – igen, tanár lesz belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli lelkességgel tüzeli a „fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal 600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József – kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét. Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az ország szivét – im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, – József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a _Két oroszlán_ szálló. Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát, mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba: ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi közelségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény – ez a butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt, mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová.

Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát. Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.

Jókai, diák korában, a _Zsidó fiu_ cimü müvével versenyez az Akadémia koszorujáért. Országszerte játszák a _Zsidó honvéd_ cimü népszinmüvet. Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket, gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja a diákság. Mezei Ernő a neve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat. Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék – magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot“, akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez: novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu, szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal: a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.