Part 12

– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik: nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.

A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára, hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.

– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?

– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.

– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, – tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?

– Értem, instálom.

– Ugy-e, te szolgafiu vagy?

– Nem, istálom, tanitvány vagyok.

– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?

– Hat, istálom.

– S hány fia van?

– Kettő, istálom.

– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.

– Igen, istálom, tanulok.

Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.

– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem.

– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, – bátorkodtam neki.

– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:

Bekecs alatt Nyárád tere, Ott egy kunyhó zsuppal fedve. De belseje aranybánya, Arany benne egy kis lányka.

– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd.

Folytattam:

Marosszéki piros páris, Hej, piros az én rózsám is. Szép az alma az ágtetőn, De százszor szebb a szeretőm.

Zsellér vagy te, én meg székely, De egünkre egy nap jő fel. Egy esső hull a földünkre, Mért lennék hát különb, mint te?

Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!

– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.

Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?

Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, aztán ismét lehajtott egy kortyot.

– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e? Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél, fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság érhette otthon!

A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!

*

Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: betegszoba nincs!

És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája – nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.

Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is. Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.

– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, ugy.

Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a piszok.

Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!“

Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, mondván:

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt, Verd meg vele a temetőt, Mert nem kedvez semmi épnek, Semmi szépnek!

Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek országából, Boda Elek?

– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod? Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete erősebb te nálad!

Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!

*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott, mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát – begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza, egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.

– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

– De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes urhoz.

– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne. Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

– Igen, kikeresem.

– Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.

– Legyen nyugodt, Benedek uram, _most még_ nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

– Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e „az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem: _fotogén_ a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Te rólad zeng dicséretünk, Nagy Isten, téged tisztelünk…

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból _pap_ lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!

– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg!

– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.

– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, majd meglássák.“

No, no…

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. – Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek vizzel…

– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy, ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet…

– Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie.

…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben. Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első matematikusa.