Part 11

A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal? Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi varju.

Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás mégis csak sirással végződik.

– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.

Nem felelek.

– Mért sirsz? kérdi ujra.

Nem felelek.

Akkor feláll Leopold s mondja:

– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.

Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend! Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz!

Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik esztendejében tört ki, – régibb keletü az.

– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…

El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.

– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi, szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek „kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ – lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra, betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban 16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki sug neki ezután?

Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.

Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába, hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…

Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!

HETEDIK FEJEZET.

Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó.

Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü, végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint, s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, mi van odakint.

– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a forum romanumról beszélek.

Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában, esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz…

Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam, egyetlenegyszer…

Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s _a szegény diákok részére_ mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:

Küküllő partján vakarni Sok pénzt csinál marhabőr, Nem kell dolgot nem akarni, Ha német, magyar embör.

S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott!

De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen, püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra, sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:

– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?

– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.

– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is vacsoráztatja a tanitó urakat?

Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?

– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.

Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:

– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.

– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.

Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával belefirkált valamit.

Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék fiainak?

Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben _z_ meg _sz_ fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.

Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra s mondá, amint következik:

– Servus, Feri! Tán tüt áruls?

Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, akire én szorongó félelemmel néztem eddig.

*

Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen: összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság. Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap – ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg. Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.

– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap délután jere fel hozzám!

– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens sirva borul a padra.

Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az elsőségben!

Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják, hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“

Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós, kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson, be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a professzor ur rendelte ide ezt a fiut.

– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az öreg asszony.

– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj, mert a kézcsókolást igen utálja.